A bizalom nem hatalmi játék

- Beszédében hivatkozott Kis Jánosra, aki szerint egy demokrá­ciában létfontosságú ugyan az intézmények felállítása, de ezeknek a működése nem megy bizalomfenntartó szokások nélkül. Szembesült ezzel a politikai elit 1990 után?

– Nem szembesült, ami történelmileg érthető, hiszen a demokráciát addig senki sem tanulta, mi sem, mindenesetre a választókkal, a civilekkel való tartós és mély bizalmi alapú kapcsolat helyett a pártok gyorsan ráálltak a saját hatalmuk biztosítására. Ez érthető is, de a hatalmi politika mellett ugyanolyan arányban kellett volna törődni a társadalom nyűgeivel, bajaival; éreztetni azt, hogy a politika nem önmagáért való.

– De hát azt sem sikerült elhitetni, hogy a demokrácia sem önmagáért való.

– Ez nem ilyen egyszerű. Én nem fogadom el, hogy a társadalom nem akar demokráciát, hiszen 1848-ban is akart, és 1918-ban, valamint 1956-ban is. De mindig a fejébe verték, hogy az életkereteit kívülről szabják meg. Amikor a nyolcvanas évek végén azt gondolhatta, hogy végre sikerre jut, a demokráciát akkor is a nemzetközi politika juttatta neki Máltán, ahol a Nyugat újra megegyezett a már széthulló Szovjetunióval. A háború után Jaltában már volt egy egyezség, ott azt vették el, amit negyven év múlva visszaadtak. A szabadság ajándékba, könnyen jött, és a pártok könnyen csináltak belőle hatalmi játékot.

– Az jogos, hogy a rendszerváltás idején az összes erő kereste a helyét, és mivel mindenki azt gondolta, hogy most alapozódik meg a jövendő Magyarországa, minden párt sietett biztosítani, hogy az ő alapköve legyen a legnagyobb.

– Ez így van, a szocialisták például akkoriban szociáldemokraták akartak lenni, de a liberálisok is kacérkodtak ezzel, Kis János még tárgyalt is a Szocialista Internacionálé küldöttségével. A helykereső túlmozgások után aztán gyorsan megkeményedtek a pártstruktúrák, és ez nem kedvezett a bizalomnak. Az elhatárolódás lett a fontos. Amikor gratuláltam az SZDSZ-nek a parlamentbe jutáshoz, Kis János nem fogott velem kezet. Aztán a szélsőjobb jelentkezésekor ő volt az első, aki megtisztelt a bizalmával, és ebből lett a Charta. Szerintem ez történelmi pillanat volt, de elmúlt, mert 1994-ben a kormányalakítás után az MSZP és az SZDSZ is úgy döntött, hogy a Chartát nem folytatja tovább. Nem kell már, mondták, minek, innentől egymás ellen küzdünk, csak most már a koalíción belül. Márpedig a Charta a civil társadalommal kialakított kapcsolatokra épült, és arra, hogy a neonácizmus elleni harcban számíthatunk egymásra. Maga volt az intézményesült bizalom. Nem mondom, hogy mindent megoldott volna, de ma már hosszú hagyománya lenne.

– Fukuyama szerint a polgári társadalmakat a bizalom működteti, az, hogy vannak kölcsönösen elfogadható játékszabályok, és az, hogy még az ellenfél első szavát se fogadjuk feltétlen gyanakvással. Volt ebben az állapotban a magyar társadalom valaha is?

– A rendszerváltás idején öt percig igen. Akkor a bizalmi index élén intézmények álltak, a parlament, a Magyar Rádió stb. Aztán ez elmúlt, mert – ismétlem – az emberek kezdték úgy érzékelni, hogy a politikai harc nem értük folyik, nem az ő jólétük, biztonságuk a cél, hanem ideológiák hajszolása, pozíciók elfoglalása, a másik kiszorítása. Meg persze valóságos és politikai rokonok vagyonhoz juttatása. Ma ez utóbbit a Fidesz csúcsra járatja.

– Ami ellen kész összefogni majdnem az összes demokratikus erő, ezt hallani legalábbis. De ha ez ennyire magától értetődő, miért kérte ön Szárszón olyan keményen számon az egymás iránti bizalom hiányát? És ha már a Chartát említette, miért volt egyszerűbb az ellenzéknek egy könnyebb helyzetben kiegyeznie, mint most, amikor egy rendszer lebontásának kell nekiveselkedni, tehát tudni való: vagy együtt, vagy sehogy.

– Mert abban a hiedelemben élnek, hogy egyetlen fontos dolog van: a vezér kérdése. Úgy gondolják, ha nem az ő főnökük lesz a kormányfőjelölt, a másik csak díszletnek használja majd őket, és nem lesz meg az áhított hatalmi súlyuk. Csakhogy nem arról van szó, hogy Orbán Viktor után Mesterházy Viktor, Bajnai Viktor vagy Bokros Viktor jöjjön-e, hanem arról, hogy van egy közös cél. Azt hihetnénk egyébként, hogy a vezérkedési hajlamot a Fidesztől tanulták el, de nem. Ez megvolt Horn Gyulában vagy a Kis Jánost követő, Tölgyessy-féle pártvezetésben is, csak Orbán vitte tökélyre. A dolog annál is szörnyűbb, mert az ellenzéken belüli politikai és gazdaságpolitikai ellentétek nem is annyira nagyok, mint ahogy azt kívülről időnként felfújják.

– Vagyis alapkérdésekben a pártok közötti bizalom létezik, csak a személyi harc okoz problémát?

– Nem, ez a bizalom még nem létezik, de létező lehet. Megvannak a körvonalai.

– Ami a személyi vitát illeti, kezdem azt hinni, hogy a vezérek harcát igazából az segíti, hogy nincs vitathatatlanul karizmatikus, erős vezető a láthatáron. Mind a két potenciális kormányfőjelölt joggal gondolhatja, hogy ő is van olyan jó a saját terepén, mint a másik a maga erényeit tekintve.

– Igazán zseniális harmadik jelöltet valóban nem tudok mondani, de előbb-utóbb biztosan jön ilyen. Persze nem tudni, mikor. Meg kellene egyeznünk abban, hogy most együtt vagyunk, és majd eldöntjük, hogy ki lesz az első ember. De pillanatnyilag nem ez a fontos. Az ország nem kormányfőt fog választani, hanem pártot, illetve az ellenzék esetében pártszövetséget. Ha a demokratikus erők külön indulnak, a Fidesz minimum két százalékkal biztosan nyer.

– Szürreális az egész. Folyik a papolás arról, hogy véget kell vetni annak a helyzetnek, amelyben a társadalom nem hisz a politikának, a pártok nem hisznek egymásnak, de nem bíznak a társadalomban sem, mert az csak a mesékre fogékony. Az ellenzéki erők is gyanakodva méregetik egymást, miközben azt hajtogatják, hogy ha 2014-ben nincs fordulat, később aligha lehetséges ennek a rendszernek a lebontása. Mindenki mindent tud, de ez senkit sem akadályoz meg a politikai impotenciában.

– Én mégis legalább ötven százalékot adok annak, hogy a bizalom megteremtődik.

– Nagyon nagylelkű feltételezés.

– Annyira már nem járom az országot, mint húsz évvel ezelőtt, de sokfelé vannak kapcsolataim, és állítom, hogy ébredezik a közös gondolat. Szeretem azt hinni, hogy a Jóisten lenéz a mennyekből, és azt gondolja: nektek, magyaroknak az a bajotok, hogy nem ti építettétek ki magatoknak a demokráciát. Eddig mindig felülről csinálták a rendszert. Három éve megszavaztatok ugyan egy olyan kétharmados parlamenti többséget, amely egy diktatúra felé menetelteti az országot, de egy év múlva újra lehetőséget kaptok arra, hogy kiizzadjátok a magatok okos rendjét, és az a demokrácia lesz. Azt gondolom, az ellenzék és a társadalom is hamarosan felfogja, milyen óriási sansz ez.