A belső út

Főapát úr! Vesz valakinek ajándékot karácsonyra?

– A közösségben advent kezdetén sorsot húzunk: ki kinek készítsen elő valami személyes kedvességet. Ismernem kell annyira a rendtársamat, a testvéremet, hogy sikerüljön olyan meglepetést szereznem neki, aminek örül.

A karácsonyt az emberek általában családi körben töltik, önnek viszont nincs felesége, gyermeke, unokája.

– A bencés közösség valójában egy család. Egyfajta ókori patriarchális modell az örökségünk: a regula szellemében a közösség elöljárója atyja a közösségnek, amelynek minden tagja egyenrangú testvér. A karácsonyt, az Úr születését istentiszteletekkel, közös étkezésekkel, ajándékozással ünnepeljük. Tehát ha nem is a vérségi család kötelékében, mégis egyfajta családi kölcsönösségben és szeretetben ünnepelünk.

Az emberek többsége számára az idei karácsony vélhetően kissé szegényesebb lesz, mint a korábbiak. Így van ez Pannonhalmán is? Érzik a válságot?

– Igen. Nemrégiben Dél-Koreában részt vettem az egyetemes bencés rend főapátjainak a gyűlésén. Bizony mind a húsz kongregáció elöljáró apátja arról számolt be, hogy billenékennyé vált a gazdálkodásuk egyensúlya, és ezzel mi is így vagyunk.

Az apátság sikeresen gazdálkodik. Híres a borászatuk, a gyógynövénypatikájuk, a kiadójuk. De korábbról nyilván van válságkezelési tapasztalatuk...

– A bencés közösség 1945-ig gazdaságilag önfenntartó volt. Földbirtokából, erdeiből, ipari termelésből megteremtette azt az anyagi bázist, amelyen öt apátság, nyolc gimnázium, a szerzetesi főiskola és tanárképző s huszonhat plébánia működött. A második világháború után az egyházi földek kisajátításával ez a feudális alap természetesen megszűnt. Államosították épületeinket, iskolákat. Csak két ház, a pannonhalmai és a győri maradt, minden gazdasági tevékenység nélkül. Az úgynevezett létező szocializmus idején a puszta túlélésre rendezkedhettünk be. 1989–90-től aztán megkezdődtek a hosszú és fájdalmas tárgyalások az ingatlanrendezés, a kárpótlás ügyéről. 1991 óta vagyok főapát. Magam arra a nagyon egyszerű és átlátható álláspontra helyezkedtem, hogy itt új világ következik, tehát nem szabad a régi világ törvényei szerint gondolkodnunk, letűnt korok követelményeihez igazodnunk. Arra törekedtem tehát, hogy a megegyezéseken alapuló támogatásból fenntarthassuk életünket és intézményeinket. Működjön a két iskolánk, a diákotthonunk, működjenek az egyházközségeink, és közben legyünk képesek két szociális otthonunk és szerzetesi közösségünk fenntartására. Vállalkozók pedig azért lettünk, hogy a nonprofit intézményeink számára legalább szűkösen elegendő új bevételi forrást teremtsünk. Hogy ne legyünk a mindenkori politika, a gazdasági váltások kiszolgáltatottjai. Felekezeteink a magyar földön létezésünktől kezdve mindig fölülről kapták a segítséget, az állami, hatalmi támaszt. A szekularizált, tehát egyre inkább e világi világunkban ez az automatizmus folyamatosan megszűnik, pedig az egyház a küldetését így is kell hogy teljesítse. Ennek a fájdalmas tanulási fázisában vagyunk: amikor az egyháznak megint a bázisról kell elindulnia, és nem számíthat arra, hogy egy-egy kormányváltás alapvetően változtat a helyzetén.

Van-e tapasztalata arról, hogy az emberek vallásosságára hogyan hat a válság?

– A gazdasági helyzet és az emberek lelkiállapota mindig megmutatkozik a főapáti postában. Akik hozzám fordulnak, leggyakrabban munkalehetőséget vagy anyagi támogatást kérnek. Valamiféle előnyért folyamodnak. Már Szent Ágoston a 4. században és Nagy Szent Gergely pápa a 6–7. században arról panaszkodik a leveleiben, hogy a lelkipásztori szolgálattól elvonják a társadalmi közbenjárások. Úgy látszik, ez a történelmen átívelő, meg-megismétlődő probléma.

Tehát az emberek önnél manapság nem annyira a Krisztushoz, mint inkább a munkához vezető utat keresik.

– Nyilvánvaló, hogy ez az első. A gazdasági próbatétel kényes dolog. Nincs olyan automatizmus, hogy ha nincs kenyerem, akkor majd a Jóistenhez fordulok. Egyre inkább szekularizálódó világunkban a kapaszkodóra Isten felé gazdagnak és szegénynek egyformán szüksége van. Ám az istenhit nem tölti meg a gyomrunkat, még akkor sem, ha tény: a nehéz időszakokat belső tartással könnyebben át tudjuk vészelni. A modern világ azt sugallja az embereknek, hogy minden a pénztől, a kapcsolatoktól, a hatalomtól, a mennyiségtől függ, minden, ami fontos, kívülről jön. Ez hamis. Az érzékenyen élő ember éppen a romló körülmények szorításában jöhet rá, vagy tanulhatja meg újra azt, amit a Biblia nyelvén nagyon egyszerűen úgy szoktunk kifejezni: nemcsak kenyérrel él az ember.

Szóval azt mondja, hogy ha az embernek most nincs pénze – mondjuk – turistaútra, akkor tessék egy kis belső utazásra indulni?

– Pontosan. Az olvasók bizonnyal meglepődnek a következő történeten. 1970-ben, Lenin születésének centenáriumi esztendejében a Magyar Néphadsereg katonája voltam Baján. Egyik kedves emlékem az, hogy a századasztalnál ügyeleti szolgálatot teljesítek, amikor odajön hozzám egy számomra ismeretlen katona, és döbbenten bámul a kezemben lévő könyvre: hinni sem akarja, hogy Marx válogatott leveleit olvasom. Ilyesmit ő sorkatonatársától még nem látott. Mondja: „Mit csinálsz? Meg vagy te őrülve? Ki vagy te?” Végül akkor nyugodott meg, amikor elmondtam neki, hogy teológus vagyok, és tájékozódom. Ja, mondja, az más. Nos, abban az esztendőben olvastam Lukács György esszéjét Leninről. Talán furcsa, de ez megvilágosodás volt számomra. Lukács világosan és egyértelműen kifejti: van a jézusi út, és van a szocialista, a lenini út. Jézus a zsidó-keresztény hagyomány alapján a szív megváltoztatására, a belső attitűd átalakítására törekszik, amit a Biblia nyelvén úgy mondunk: a megtérés. Amikor az ember másként kezdi látni a világot, mint addig, és új értékrendje szerint kezdi átalakítani. A lenini, a szocialista út pedig az, hogy megváltoztatjuk a társadalmat abban bízva, hogy az majd később, kívülről megváltoztatja az embert is. Akkor, a Lenin-centenárium évében döbbentem rá, hogy voltaképpen ugyanerről van szó, amikor Jézus sarkítva azt mondja: két út van, a keskeny út, az az életre vezet, és a széles, amelyen nagyon sokan mennek, de amely a pusztulásba visz. Vagy a másik paradoxon: aki meg akarja nyerni az életét, elveszíti azt. Aki állandóan csak gyűjteni, nyerni akar, a lelkének, a személyiségének, az emberségének a torzulásával fizet. Úgy gondolom, hogy gazdasági válság idején – most már rövidre fogva, és kihagyva a klasszikusokat – meg kell tanulnunk a belső úton járni. Ez a lemondás királyi útja, több fegyelmet, több önismeretet követel az embertől, de ez a méltó út, ez ad belső szabadságot ahhoz, hogy ne a külső körülmények határozzanak meg bennünket, ne feledkezzünk bele a fogyasztás világába. A gazdasági válság azért is veszélyes, mert ilyenkor a fogyasztásra szocializálódott emberek manipulálhatóvá válnak, s az elkeseredett tömegek felett elveszítik hatalmukat még azok a politikusok is, akiket korábban követtek.

Ha már politikusokról és manipulációról beszél: milyen választási kampányra számít? A szószékek ismét részeivé válnak a
Fidesz kampányának?

– Így meredek ez a kérdés, szívem szerint visszautasítom, nehezen tudnék rá válaszolni. Az eddigi tapasztalat azt mondja, hogy is-is. Úgy gondolom: a lelkipásztorok nagy része meg fogja őrizni azt a bölcsességet, hogy a szószék Isten szavának a helye, nem a kampányé.

Ez nem mindenkinek szokott sikerülni.

– Tény. Homokba dugnám a fejem, ha azt mondanám, hogy ez nem történik meg. Megítélésem szerint az egyháziaknak fel kell mérniük, hogy híveink ma már másként viszonyulnak a lelkészeinkhez. Ez már nem olyan egyirányú utca, ahol a lelkész iránymutatást ad, amelyet a hívek követnek. Hadd hozzak egy sokaknak fájdalmas példát: a népszavazásét, amikor arról volt szó, hogy megszavazzuk-e a határokon túli magyar testvéreinknek az állampolgárságot. Gondoljuk csak meg: mindegyik történelmi felekezet adott ki körlevelet arról, hogy egy keresztény magyar ember mire szavaz. Fájdalom, végül kevesen mentek el, és érvénytelen lett a szavazás. Ez számomra megvilágosító tapasztalat volt.

Nem mindenki tanult belőle: a 2006-os választás után a püspöki konferencia titkára levelében ostorozta azokat a hívő embereket, akik a kormánypártokra, tehát nem jó helyre szavaztak.

– Úgy vélem, hogy a tavaszi választás nyilván küzdelmes lesz, de egyértelműbb. Most a keserűség és csalódottság miatt az emberek valószínűleg nem csupán pártszimpátiáikra hallgatnak, hanem egyszerűen a változásra fognak voksolni.

Számos jel arra mutat, hogy olyan politikai kurzus felé haladunk, amely a történelmi egyházaknak nagyobb szerepet szán, mint amekkorát a rendszerváltás óta bármikor játszottak. Ez jó az egyháznak?

– Semmiképpen sem. Az egyháznak, a történelmi felekezeteknek sohasem jó, ha egy párt feladatot szán nekik. Meggyőződésem, hogy az egyházat a bölcs politikus a maga helyére teszi. Megadja a szabadságot, hogy az egyház egyház lehessen, egészségesen és szabadon teljesíthesse küldetését az egész társadalom javára. A manipulált egyház nem tud küldetése szerint cselekedni. Nem kívánnék a húsz esztendő előtti múltba kalandozni, de a megfogott, visszanyesett, beszorított, manipulált egyház nem tudta meghozni gyümölcseit.

Mindenesetre a jobboldal szereti magát azonosítani az egyházakkal, és némelyik egyház szereti azonosítani magát a jobboldallal. Pedig ha a baloldalt a klasszikus értékeivel – a szolidaritás eszméjével, a szegények ügyével, az esélyegyenlőséggel – jellemezzük, akkor Jézus inkább baloldali lehetett.

– Emlékszem nagymamám elbeszélésére. 1919-ben, a kommün idején a régi szocialisták úgy agitáltak, hogy Jézus Krisztus volt az első kommunista. Ez akkor igen népszerű megközelítés volt. Csak hát a szocialista szót azóta éppen azok, akik programként tűzték a zászlajukra, nagyon meggyalázták. Ráadásul az a meghatározás, hogy jobb és bal, mára értelmét vesztette. Az ideológiák világában teljes káosz van, történelmi tudatunkat, szívünk szándékát ezek a korábbi fogalmak már régóta nem fejezik ki.

Főapát úr! Milyen gondolatokra vezette, hogy éppen ön tárta fel az egyházi besúgások és besúgók történetét?

– Gyakorló történelemtanár vagyok. A jelent csak a múlt felől ismerhetem meg, onnan láthatom jól. Kutatásaim alapján még ma sem látok teljesen tisztán, mégis egyre többet tudok, ami segít a mindennapokban. Pontosan tudom, hogy az emberektől mit várhatok el, és mit nem. A múltat magunkban hordjuk, és amíg mélybe nyomott élményeink, tapasztalataink nem oldódtak, nem szabadultak fel, gátolnak bennünket, nem tudjuk magunkat Krisztusnak és maradéktalanul az ő egyházának adni. Jézus mondja: két úrnak nem szolgálhatunk, és korábban sem szolgálhattunk. Déry Tibor regénycíme – Ítélet nincs – jár gondolataimban, de ma már ennek ellenére is világosabban látok.

Ön hívő egyházi vezetőként Lengyel Lászlóval, egy szabadon gondolkodó értelmiségivel folytatott hosszú párbeszédet, majd közös Beszélgetőkönyvecskét adtak ki. Ez milyen hatást váltott ki az egyházban?

– A könyv más fogadtatásra talált a szekularizálódó hazai környezetben, mint az egyházban. A kívülállók számára nyitás volt, őszintesége segítség. Az egyházon belül többen botrányt kiáltottak. Sok oka lehet ennek, azóta is kérdezem erről, akit csak lehet. Talán korai volt, vagy valamit a hangnemében találtak elfogadhatatlannak. Nem tudom. Egy biztos: sok ajtó kinyílt számomra, sokakat elérek lelkem őszinteségével, mások viszont bezárultak. Ezzel élek, és nem bánom. E tekintetben is tisztábban látok, és a színvaktól már nem kívánom, hogy lássa a színek sokféleségét és szépségét.

Árkoktól szabdalt, gyűlölködő országban élünk. Az önről készült filmnek az volt a címe: A közvetítő. Ma lát-e esélyt a közvetítésre?

– Akik a filmet készítették, és nagy szeretettel ezt a címet adták neki, lehetőséget láttak ebben. Igen: szerény körben a kolostornak ma is feladata – és a továbbiakban is az lesz – a közvetítés, de nem a szó napi politikai értelmében. Viszont közvetíthetünk a humánumban, az evangélium értékeiben, közvetíthetünk abban, hogy a híveinknek és mindazoknak, akik figyelnek ránk, elmondjuk, mi a fontos az életben, hogy minden szélsőség kerülendő, minden agresszív szó és indulat életveszélyes.

Miért gondolja, hogy szűkítenie kell a kört, amelyben embereknek segít szót érteni? Ma nagyon kevés olyan értelmiségi van, akire minden oldalról erkölcsi tekintélyként tekintenek, egyszerűen személyes teljesítményük okán. Ön ezek egyike.

– Köszönöm a bizalmat, de magam egészen másként élem meg. Értem, hogy ez honnan jön, és azt gondolom, hogy erről nyíltan kell beszélni. Egyszer egy hölgy ezt írta nekem egy rádiónyilatkozat után: főzés közben hallgattam magát, máskor ki szoktam kapcsolni az egyháziakat. Magát meghallgattam, mert maga az, akinek a hangjában és a szavaiban nincs gyűlölet. Ez megdöbbentett. Azt gondolom, hogy az igazságot, a szeretetet, értékeinket szívünk belső szabadságában kell képviselnünk, és fölajánlani a környezetünknek. Nincs senki kizárva ebből a lehetőségből. A keresztény közösségben nem szabad sem antiszemitizmusnak, sem cigánygyűlöletnek lennie. És nekem nincsen más feladatom, mint az – ahogy Péter apostol mondja –: „Ha megkérdeznek a reménységetekről, akkor adjatok számot a reménységről.” És mihelyt úgy beszélek, hogy valakit ebből kizárok, nyilvánvaló: az általam képviselt értékek ellen fordítom őt. Egy közösségben – legyen az társadalom, egyház – mindig vannak erős egyéniségek, akik nagyon tudják, hogy mi az igazság. Csodálom őket. Magam azonban csak keresem az igazságot. Nem birtoklom, hanem keresem. És feltételezem, hogy aki hozzám fordul, szintén az igazságot keresi.