'56 "ünnepén": bakancslendítés, karlendítés

Ünnepi vetítés

Terepszínű esőkabátban bajszos ötvenes tűri megadón a zuhét. Mellette nénin kötött árpádsál. Más inkább autó melegéből forradalmár, a Hősök tere szélén kivénhedt Opel mögött fullextrás BMW utasai moziznak.

Avítt a MIÉP-es film. Recseg a színpadi „kordonkretének”, az „urak nagyon meg lesznek verve”. Matinérajongó idős úr kezében kétméteres fakard mered az ég felé.

A vezér erdélyi népzenére dülöngél a kulisszák mögött, kabátot borítanak a vállára, hűs az idő, meg ne fázzon Pista bá. Ő kézfogást fogad, szerénykedik, évülhetetlenek itt az érdemek. Aztán felöltő le, Bocskait igazít. Elvégre a népéhez szól. E liberális világban utoljára. Merthogy annak vége. Kongnak a szavak. Népnyúzás, izraeli megszállás, nincs kegyelem. Utolsó roham.

– Összefogás kell, magyar a magyarral, hit az árpádsávos jövőben – csúszós a lépcső, lesegítik, nehogy elessen Pista bá.
– Ez az – nyugtáz konty és smink alól hatvanas asszony.

Ünnepi összhang

A kisföldalatti dugig. Narancsszín selyemsál bőrszerkóval kacérkodik, barna lokniba font trikolór Trianon-pulcsival simul össze. Magányos lány tanácstalan, hogy juthat az Astoriához. Segítünk. Aztán az időt kérdezi. Aggódik, lekési a műsort. Nyugtatjuk, dehogy, csak keveri a programokat. Érthető. Bő a kínálat, nagy a hangzavar.

– A vonat nem áll meg az Operánál – zúg a hangosbemondó, hördül a közönség.

– Biztos a Gyurcsány miatt.

– Az a rohadék.

– Már hangol.

Meg is van a közös szólam.

Ünnepi hősmustra

Színesedik a polpiac a Deák térnél:

– Hatezer-ötszáz az árpádsávos, négyezer a magyar zászló.

Túl metrón, túl igazoltatáson somolyog egy nyúlánk bakancsos.

Jobbikos az őszi tér, gyűlik az áhítat, imádság és kuplé, a kárpátaljai Credo dalolja egybe a hősöket.

Poénkodik egy szekszárdi szpíker. Gyorsan felejtjük az élcet. Állítják: hős, hisz ellenállt Gyurcsánynak. Most ez a fontos. Mosolyog Hegedűs, az önjelölt váteszpap. Vele kacag Morvai, a „magafajta” amazon. Istenek ők itt, és jogos az örömük: hősökből tartanak ma végkiárusítást.

Már jön az újabb: egy ötvenhatos. Murányi Levente izzítja a levegőt. Masszírozza a tömeget. Felkészíti őket a nemzetközi hősre. Ő Griffin, a Brit Nemzeti Párt elnöke, uniós képviselő. Szidja Brüsszelt, ahol Sztálin szelleme lakozik, papír alá temetik a szabadságot, tankok helyett bankok uralkodnak. Aztán mégis buzdít az unióba. Hol itt az ellentmondás?

Morvaiban. Ő már uniós képviselőjelölt. Jólesik neki a „gyávaországrombolóbandázás”.

Utána morcosan bontana tévészékházat, és hívna iráni megfigyelőket a gárdahős Vona. Kedélyesen ad hozzá csattanót:

– Ismerik azt a viccet, hogy egy cellába kerül Gyurcsány egy két és fél méteres nimfomániás színesfémtolvajjal? Én sem. De jól kezdődik.

Ünnepi srácok

Szőke gyerek. Van vagy húsz. Paramilitáns honvédő, mikrofonhoz is jutott már egyszer. Bomberdzseki, bakancs, fején árpádsáv, kívül-belül. Nyakában Fehérvár-sál, rigmus a pályáról: Fehér-Magyarország.

Most a haverokkal a MIÉP-en melegít.

Színpadi cigányozásra pfujol és köp, Gyurcsányra faszozik. Asszonyság csitítja: nem kéne.

Dehogynem. Ő a király. Társai lesik, mi a módi. Övéből fekete maszkot varázsol elő, az egyik tar fejűre parancsolja. Igazgat, fotóz. IPhone a kütyü, potom százötvenezer. De azért rosszul él. Nagyon. Csurka is kevés neki, fortissimót keres. Pirosban megy át az úton, a rendőr orra előtt. Ma forradalom van. A Terror Házánál már üvölt a zene:

– Fehérek vagyunk, heterók, magyarok!

Ünnepi unalom

A Várban fideszes nagyágyúktól és narancsos celebektől díszes a tér. Szijjártó, Rogán, Deutsch egykedvű, Pokorni nyugdíjas nénivel társalog.
A színpadon az első emeletes Kiki danol, hogy bár tart még a tél, össze kell bújni valakivel, attól aztán szép lassan eljön a nyár. Polgári a hév, polgári az unalom.

Viktort zeng a nép, öblös férfihang kiáltja, jön a góré.

Orbánban ma takarékon a forradalmár. Megszokásból erőről, hitről, emberről szónokol, olyanról, akit nem sikerült homo sovieticussá alakítani. Aztán szeköndhend szövegbe kezd, a nemzeti csúcson hallottuk az eredetit: válságról, eltitkolt adatokról, szörnyű kapzsiságról.
Húszas srác mégis kevesli a lendületet.

– Viktor, borítsd már egyszer ki a bilit, ezt nem bírom.

Nem. Még nem. Vagy már nem.

– Hiszem, a magyarokban megvan a képesség, hogy legyőzzék a válságot, és úrrá legyünk a bajokon – biztat Orbán.

– Akkor változik az ország, ha mi magunk változunk, és ez hozza majd meg, hogy kezünk nyomán az ország is átalakul – rímel rá később, az Operában Gyurcsány.

Pár óra, pár kilométer – mégse hallják meg egymást.

Ünnepi szalon

Lassan gyűlik a had a rendőrpalota melletti, szabadtéri polszalonban. Nem áll meg itt a metró, a villamos, igazoltatnak, motoznak a rendőrök.

– Beszélgessünk, amíg nem érnek ide a többiek, éljünk jobboldali társadalmi életet – bátorít a két iker, Budaházy és Toroczkai.

Nemzetközi a Gyurcsány-buktató zaj: transzparenssel szolidarít két flamand vigéc, benéz Griffin, és jön kartársa, az olasz Fiore.

– Még egy kattintás, és kiraklak – morran fotósunkra egy hatvannégy vármegyés rendező. – Mert jogom van hozzá.

Vitatjuk kicsit. Társadalmi életet élünk. Csak a megfigyelőjelmezes Gaudi Nagy Tamást kaptuk lencsevégre. Az ügyvéd mobilszámát osztogatta fűnek-fának. Hiába érvelünk, túl sok a bakancsos ellenérvnek.

Színpadról szidja Fiore Brüsszelt. A bomberdzsekik között három grácia: új a frizura, korosak a szarkalábak, rózsadombi a sikkantás. Társalog az olasz: Európa parlamentje nemzetellenes, és kiáll a homokosok jogaiért. Fiore uniós képviselő. Mi más lenne?

Toroczkai váltja, folytatódik a szélsőjobbos társadalmi élet. Éhséglázadást vizionál, államcsődért, összeomlásért szorít. Így ők állnak az élre. Jön Budaházy, bezárja a polszeparét, invitál mindenkit az Astoriához.

– Jogszerű, ha... – sustorog a zászlóvivő Budaházy fülébe Gaudi.

Igyekszik lépést tartani a forradalmárral. Nehéz.

Új szeparét keres a szalonképtelen menet.

Ünnepi sakk

Gyalogok járják az újlipótvárosi utcákat.

– Ötvenhat, ötvenhat! – skandálják a hídfoglaló katonái.

– Mocskos zsidók! – robban hangjuk a redőnyöknek.

Nem messze focihuligánok araszolnak, a maroknyi csapat Budaházyt keresi.

– Gyertek vissza – int egy kopasz az eltévedt csoportnak.

Aztán a tüntetők közé szorult autósra rivall, nyitott ablakon át lendül az ököl. A sofőr kapitulál. A maszkos sereg elől a rendőrautókkal szembe hajt.

– Maradjunk egyben, ne maradj le!

– De még vacsorázni akarok előtte.

Egy maszkos dönt.

– Én most nekik megyek.

Társai csitítják.

– Jobbra vagy balra?

Volvóból kapják az ukázt.

– Mire várunk?

– Hugyoznak, megvárjuk őket.

Végre egyesül a két had.

Már-már sakkot adna a sok gyalog. Utolsó lépés a Markó utca. De nincs tovább.

Rendőrfutók állják el az utat.

Ünnepi düh

Mentőautók közé szorul az indulat. Elöl-hátul pajzsok, hangadókat halásznak a rendőrök. Budaházy Gaudit hívja. Hiába. Viszik a vezért.
– ÁVH – üvölti a tömeg.

– Ne kamerázzá’! – fröccsen a borgőz fotósunkra.

Kérdezné, miért, érvelne lassan. Válasznak robban a düh, földre esik a rúgástól. Fekve is tartja a fényképezőgépet. Sápadt, fájdalomtól torzult az arca. Nem engedik ki a pajzsosok. Kérünk, könyörgünk. Félmosoly a válasz. Pedig látják, rosszul van. Utasításra várnak, legalábbis ezt mondják.

Rendőrhálóban vergődünk. Mint Budaházy és Toroczkai népe.

– Megsérült a kollégánk – kérleljük a cigiző mentősöket. Kapu zárja el őket a kapálódzó hadtól.

– Nem csináltam semmit – védekezik egy kopasz; mellettünk áll, amikor kihalásszák.

Ártatlan ünneplők? Molotov-koktélokat találnak a rendőrök. Kint meg bombát egy kocsiban.

– ÁVH – tombol a sok „ártatlan” gyalog.

Toroczkai és tisztjei magukra hagyják őket. Hadaik a tébolyult utcában kiabálnak tovább. Borgőz, hősködés, köhögés.

Ünnepet hazudnak maguknak.