1848-49 életképes öröksége

1848–49-et többféleképpen nevezték el. Hívták függetlenségi harcnak, önvédelmi háborúnak, törvényes forradalomnak. Végül is, közkeletűen, a forradalom és szabadságharc megnevezés vált általánossá. Így beszél róla az 1991-es VIII. törvénycikk is. E szerint a forradalom és szabadságharc szimbolikus időpontja, március 15. egyben a modern parlamentáris Magyarország megszületésének a napja.

Mindegyik megnevezés lehet indokolt, jogos, nem megkérdőjelezhető. Nem érvénytelenítve az eddigi szóhasználatot, a magam részéről indokolhatónak tartok egy új terminológiát.

Úgy vélem, hogy 1848–49-et alappal lehet emancipációs áttörésnek nevezni. A magyar nyelvben az emancipáció szónak három jelentése van: egyenjogúsítás, felszabadítás, önállósítás.

Ha az emancipáció szó mindhárom jelentését figyelembe vesszük, akkor teljesen egyértelmű, hogy ez a kifejezés nagyon is illik 1848–49-re, kifejezi a folyamat tartalmát és lényegét.

Röviden megindokolom, hogy miért. (Hosszabban már megtettem a Kommentár 2018. évi 5-6. számában.) 

(Társadalmi emancipáció) 1848/49 legjelentősebb társadalmi erejét – és felhajtóerejét – adta a kötelező örökváltság. Másként szólva, a tudományos és köznyelv által is elfogadott szóösszetétellel élve, ezt jobbágyfelszabadításnak hívjuk.

Ez a jobbágyfelszabadítás volt a Habsburg Birodalomban az első ilyen aktus. Eredményeképpen Magyarországon az addigi földesúri joghatóság alatt álló lakosság 79 százaléka szabadult meg a földesúri terhek jelentős részétől. A jobbágyfelszabadítás következményeként a szűkebb Magyarország termőterületének körülbelül 42 százaléka (!) jutott a volt jobbágyparasztság kezére.

Ha az emancipáció szó egyik jelentését a felszabadításban leljük fel, akkor a jobbágyrendszer alapjainak felszámolása, struktúrájának visszavonhatatlanná vált megroppantása történetileg hitelesen jelzi ezt.

(Államjogi emancipáció) Az 1848-as áprilisi törvények – legalábbis a magyar interpretáció szerint – biztosították Magyarország önrendelkezését a birodalmon belül. A magyar felelős minisztérium kinevezésével és a képviselet népképviseleti alapra helyezésével az addigiakhoz képest jelentősen változott az ország államjogi helyzete.

Az 1849-ben Debrecenben elfogadott Függetlenségi nyilatkozat Magyarországot minden értelemben szuverén országnak deklarálta és az önálló európai státuszok sorába emelte. Ez a politikai folyamat persze az adott esetben önvédelmi, illetve függetlenségi fegyveres harccal párosult, amelyet értelemszerűen lehet nemzeti szabadságküzdelemnek is látni. Mégis – ha az emancipáció szó magyar tartalmait nézzük – ez egyben önállósítási küzdelem is volt, hiszen az ország önrendelkezése, illetve önállósága volt tét.

Az önrendelkezéstől a teljes állami önállóságig terjedő ív egyértelműen jelzi a teljes államjogi emancipációra való törekvés megvalósításának igényét.

(Polgári emancipáció) A polgári emancipáció ebben az esetben azt jelenti, hogy a politikai hatalom addigi birtokosai – a privilegizáltak – előjogaik nagy részét feladták. Mondhatnám úgy is – Kossuth Lajost idézve –, hogy a „szabadságok helyett szabadság” lett. Az előjogok rendszere helyett a jogegyenlőség eszméje lett a folyamat egyik fő mozgatója. Persze ez sem mindent elsöprő diadalmenetként zajlott, hiszen a zsidóság sajátos jogegyenlősítése csak 1849 nyarán, nem sokkal a katonai vereség előtt lett törvény. A nemzetiségek esetében sem különösebben működött az őket személyükben elismerő, de kollektív nemzetiségi létükben tagadó jogegyenlőség. A hiányosságok és a késlekedések ellenére sem mondhatjuk azt, hogy ezen a téren ne történt volna igazi emancipációs áttörés.

1848/49 az egyenjogúsítás, azaz a szabadság tekintetében is történetileg hiteles, minőségi előrelépést jelentett.

(Nemzeti emancipáció) 1848/49 megteremtette a magyar nemzetvallás szimbolikus önkifejezését, nem egy esetben rituáléját, s élettel töltötte meg a strukturális elemeket.

Az 1848-as áprilisi törvények rögzítették – valójában a hivatalosság szintjén létrehozták – a nemzeti színeket (1848. évi XXI. tc.), Kossuth „a nemzet apja”, a „magyarok Mózese” lett, Petőfi Sándor Nemzeti dala szinte azonnal ikonikus költeménnyé vált. Létrejött a hazáját védő honvéd toposza. 1849 leverése pedig megalkotta a nemzet mártírjai és a nemzet Júdása, azaz árulója fogalmait. A felsorolás nem teljes, és nem is arra vonatkozik, hogy mindegyik toposznak ugyanolyan igazságtartalma lett volna, de az nem is kétséges, hogy a nemzetvallás fő strukturális kellékei 1848/49-cel telítődtek meg élettel.

1848/49 „nemzeti életereje” a magyart nemzetként az akkor már létező európai, modern nemzetfogalom kereteibe tagolta be – nem véletlen, hogy a márciusi ifijak jószerivel mindent a „klasszikus” nemzetinek tekintett francia mintára képzeltek el.

Az akkori új nemzetfogalomban az számított magyarnak, akinek magyar volt az anyanyelve és/vagy azonosult a magyar üggyel. Ez utóbbi tette lehetővé, hogy a sok esetben etnikailag nem magyar háttérrel rendelkező s a megtorlás keretében Aradon kivégzettek magyar mártírrá váljanak, s az sem számított, hogy a folyamat emblematikus költője, Petőfi Sándor etnikailag nem magyar, hanem szlovák volt.

A magyar nemzet 1848/49-cel lépett ki egyenjogú nemzetként Európa színpadára. Nemcsak államként, hanem nemzetként is emancipálta magát; a Habsburg Birodalomban sem tekinthették úgy, hogy csak egy a sok közül.

A nemzeti emancipáció a magyar esetben egyértelműen és ugyancsak hitelesen 1848/49-hez kötődik.

Az adott időszakban a társadalmi felszabadítás, az államjogi önrendelkezés, a polgári szabadság és a jogegyenlőségben megfogalmazott nemzeti emancipáció együtt, egymásra hatva, egymást erősítve működtek.

A különféle emancipációs dimenziók egymásra hatása, egymásba fonódása a modern magyar nemzetfogalom alapszövetévé tette 1848/49-et.

Hosszú, többkötetes monográfiát lehetne arról írni, hogy miként alakult 1848/49 utóélete. Engedtessék meg, hogy én most ezt a saját javasolt terminológiám mentén röviden értelmezzem.

1848/49 négy dimenzióban – és egyidejűleg egymást erősítően – megnyilvánuló emancipációs intenciója és gyakorlata rugalmasan értelmezhető normát és mércét teremtett. A társadalmi, az államjogi, a polgári és a nemzeti emancipáció helyzete, illetve hiányosságai a magyar történelem alakulása miatt időről időre módot adott, illetve adtak arra, hogy a szakralizálódott ’48-as intenciót a változó körülmények között is számon lehessen kérni. Egyszerűbben szólva: a ’48/49-ben kialakult emancipációs gondolkodásmód a létező és nem az elképzelésekben elgondolt magyar történelem alakulása miatt folyamatosan reagáló helyzetbe került.

Így az emancipációs áttörés az utókor számára is jól kamatoztatható politikai-eszmei tőkét jelentett. A különféle dimenziókat különféle politikai elképzelések mentén lehetett hasznosítani, ezért nagy pálya nyílt 1848 utóélete számára.

Tisztában vagyok azzal, hogy némelyek saját történettudományi-szakmai etikájuk nyomán – vagy egyéb megfontolás alapján – úgy vélik: helytelen történelmi eseményeket aktuális politikai célokra használni. Véleményüket tiszteletben tartva úgy gondolom, hogy ez nem járható út, az életszerűséget nélkülöző elgondolás. Éppen az emancipációs alapvetés indokolja azt, hogy időről időre ’48/49 egyfajta számonkérhető, továbbfejleszthető mérceként működjön. 1848/49-nek nem a gyengeségét, hanem éppen hogy az erejét jelenti, ha az azóta eltelt időben különféle politikai erők saját érték- és érdekvilágukba beépíthetően éltek/élnek vele.

1848/49 „használata” egyébként éppúgy lehet tudományos kutatás tárgya, mint maga az emancipációs áttörés.

1848/49 utóélete esetében – a saját emancipációs elgondolásom mentén haladva – fő szabályként az állapítható meg, hogy míg a jobboldal vagy az éppen annak tekinthető elgondolások döntően, de nem kizárólagosan a nemzeti és államjogi emancipációra helyezték a hangsúlyt, addig a tág értelemben vett baloldal – a polgári radikálisoktól a kommunistákig – a társadalmi és polgári emancipáció követelményeit hangsúlyozta saját korával szemben.

A fő szabályhoz két megszorító megjegyzés kívánkozik.

A felosztás nem jelenti azt, hogy amikor ezek a politikai erők a nemzeti vagy éppen a társadalmi egyenjogúságra hivatkoztak, ez megfelelt volna tényleges politikai gyakorlatuknak. Csak annyit jelent, hogy a ’48-as hagyomány politikailag használható repertoárjából mit tekintettek elsődlegesnek.

A felosztás nem jelenti azt, hogy ez mindig vegytisztán működött volna. Természetesen voltak olyan helyzetek, amikor erőteljes keveredést vagy hangsúlyáthelyezést lehetett megfigyelni. Amiről beszélek, az fő szabály, de nem jelenti azt, hogy más variációk ne lehettek volna.

A legtisztábban ennek a fő szabálynak az érvényesülését egyfelől a Horthy-korszak, másfelől a kommunista időszak példázza.

A Horthy-korszak alapvetően – éppen a Trianont követő magyar revíziós gondolat miatt – 1848/49-re hivatkozva a történelmi Magyarország jogigényét, azaz az államjogi emancipációt emelte ki, és egyfajta nemzeti emancipációs logika keretében bizonyítani akarta a magyar nemzet erkölcsi igényeit is az elcsatolt területek esetében, illetve szóvá tette az utódállamokban lévő magyarok vélt vagy valós üldözését, elnyomását, követelve tényleges egyenjogúsításukat.

A kommunista időszak nem beszélt a területről, nem beszélt a kisebbségi magyarokról, de hangsúlyozta, hogy a társadalmi emancipációt az adott kor igényeinek megfelelően ő hajtja végre, s ő teljesíti be a szabadság összes ígéretét. Ahogy annak idején mondták: Rákosi Mátyás Kossuth Lajos örököse.

Mindazonáltal 1848/49 utóéletének mindig volt – akár jobbról, akár balról – egyfajta ellenzéki pozicionáltsága. Már a dualizmus korában is a legnagyobb ellenzéki erőt a változó nevek alatti ’48-as függetlenségi párt adta. A Horthy-éra ’48-kultuszával szemben megjelent az antináci szellemi és politikai ellenálláshoz kötődő ’48-asság. Rákosiék hivatalos ’48-értelmezésére pedig 1956 adta a legcsattanósabb választ a maga Kossuth-címerével, nemzetőreivel, Petőfi-körével.

Az emancipációs logika fő szabály szerinti politikai megoszlását jelzi az is, hogy egy-egy adott politikai álláspont más és más ’48-as, illetve ’48-hoz kötődő személyiségeket állított előtérbe. A két háború közti Magyarország hivatalossága erőteljesen preferálta Széchenyi Istvánt és Batthyány Lajost. A Rákosi-rendszer ’48-as hősei között ezek a személyek nem szerepeltek, helyettük Kossuth Lajos, Táncsics Mihály és Petőfi Sándor jelenítette meg 1848 „szentháromságát”.

Úgy vélem tehát, hogy mindazok a kihívások, amelyekre 1848/49 adott egyfajta emancipációs választ, az azóta eltelt magyar história változó erejű, ámde állandó kihívásainak bizonyultak. Következőleg amíg ezek a kihívások – hol erősebben, hol gyengébben – léteznek, addig jelen volt és lesz az „1848-as válasz” is – értelemszerűen politikai diskurzusnyelvként aktualizálva, „használva” 1848-at.

Ez nem baj, hanem adottság. De gondolkodó értelmiségiként nem tehetjük meg azt, hogy folytonosan és állandóan ne értelmeznénk. A sokirányú „emancipációs áttörés” egy lehetséges és – megítélésem szerint – működő értelmezési keret.

Az emancipáció különféle tartalmú gondolata és a neki megfelelő politikai mozgalmak a modernitás egyik legéletképesebb vonulata. Folyamatosan jelen van, és az élet újabb és újabb területeire terjed ki. Vonatkozhat nemzetekre, társadalmi rétegekre, szexuális és etnikai kisebbségekre, vallási csoportokra – mindenre és mindenkire, akinek a többségtől eltérő identitása van. A zsidó-keresztény kultúra polgárosodott, szekularizált változatának meghatározó folyamata.

Históriánkban 1848/49 a magyar polgári államalapítás.

A polgári államalapítás tartalma a több vetületet tartalmazó, több dimenzióban érvényesülő emancipáció volt.

Magyarországon 1848–49-ben nagyjából másfél év alatt minden olyan megtörtént, ami akkor és ott e tekintetben megtörténhetett; igazi áttörés zajlott. Létrejött az a társadalmi, államjogi, polgári és nemzeti tőke, amelynek hosszú távú kamatait eddig is így-úgy hasznosítottuk, és még sokáig hasznosítani fogjuk. Mindenki a maga érdekei és értékei mentén.

A polgári államalapítás ereje, kihatása olyannyira meghatározó, hogy nemzeti ünnepeink sorában az egyetlen, amely – ha tudatosítja, ha nem – személy szerint elér, elérhet minden magyar emberhez. Ha másként nem, akkor egy kokárda formájában.

1848–49 mindazok számára élettel teli múlt, életképes örökség, folyamatosan használható tőke, akik saját identitásuk mentén kívánnak egyenjogúvá válni, felszabadulni vagy éppen önállósítani magukat.

Saját, érvelt megközelítésemben ezt jelenti a Kossuth-nóta refrénje: „Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!”