VIT-től VIT-ig
Világifjúsági Találkozó, közkeletű nevén VIT. Nemzedékek számára, a vasfüggöny innenső oldalán, sokáig jószerével az egyetlen lehetőség kipillantani a nagyvilágba. Sztálin eminens német tanítványai kétszer is rendezhettek ilyen találkozót, 1973 nyarán volt a második, tíz évvel a berlini fal felhúzása után – sok keletnémet fiatal életében először akkor találkozhatott nyugatiakkal. Persze a párt és a Stasi oltalma alatt: a rend őrei a VIT előtt több ezer embert zártak börtönbe vagy a pszichiátriára, hogy senki ne zavarhassa meg száznegyven ország fiataljainak antiimperialista demonstrációját. HELTAI ANDRÁS idézi fel a VIT-ek történetét.
Még az antifasiszta összefogás jegyében alakult meg 1945-ben Londonban a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség. Az elvileg mindenfajta világnézetet egyesítő szervezet rendezte a találkozókat, az elsőt 1947-ben Prágában, még a kommunista hatalomátvétel előtt. Az mindenesetre a tájékozottabbak előtt már akkor világos volt, hogy a DIVSZ-et – akárcsak egy sor más, a háború után, moszkvai sugallatra létrehozott nemzetközi szervezetet, közvetlenül vagy strómanjaik révén – a szovjetek irányítják s hasznosítják mindenkori világpolitikai céljaik érdekében.
Prágában még voltak igazi viták a demokraták és a nagy sztálinista többség között – például arról, helyes-e, ha Kelet-Európa elutasítja a Marshall-tervet. Prága után egy sor nem kommunista ifjúsági szövetség kilépett a DIVSZ-ből, amely immár egyértelműen Moszkva frontszervezete lett, így párizsi központját a francia hatóságok 1951-ben kiebrudalták. A szövetség akkor települt Budapestre, ahol – némileg meglepően – mindmáig működik, a hajdani üvegfalas rózsadombi irodapalotánál persze hasonlíthatatlanul szerényebb körülmények között.
A második VIT rendezésének megtisztelő feladata egyébként Rákosi Mátyás Magyarországának jutott, 1949 nyarán. Nyolcvankét ország vagy tízezer fiataljának nemcsak a gyarmati népek felszabadulását kellett követelnie, hanem Tito, a gaz áruló bukását is. 1951-ben Kelet-Berlin rendezhetett VIT–et, alig két évvel a szovjetek drámai berlini blokádja, NDK-polgárok további tömegeinek Nyugatra menekülése után. Nem volt éppen siker, hiszen sokan a változatlanul áruhiánnyal küzdő keleti oldalról átjártak jóllakni a gaz imperialisták által sebtében felállított nyugat-berlini ingyenkonyhákra. A szocdemek „provokációira” Erich Honecker, az FDJ, a pártállami ifjúsági szervezet főnöke is átküldte harcos ifjú kádereit Nyugat-Berlinbe, ahol azok még a rendőrökkel is összecsaptak.
Ilyesmi a kisebbik német állam fővárosában az 1973-as VIT-en nem történhetett meg. Annál is kevésbé, mivel már évtizede állt a fal, a rendszer kudarcának kőbe-vasba öntött bizonyítéka. Az őssztálinista Walter Ulbricht helyébe lépő Erich Honecker immár a „fejlett szocializmus” államát kívánta bemutatni. Feltöltötték a boltokat, a dolgozók hétszázalékos béremelést kaptak – a nyugalom többi feltételéről pedig a Stasi gondoskodott. Az állambiztonság 4300 e célra összevont munkatársát készítették fel gondosan a VIT-tel kapcsolatos feladatokra – különös tekintettel a nyugatiak mellett a tán még veszélyesebbnek ítélt lengyel és csehszlovák eretnekekre. Vagy 2300 személy a nagy békeünnep idejére őrizetbe került, nyolcszáz potenciális bajkeverőnek el kellett hagynia a fővárost – ötszázat pedig bevittek a pszichiátriára. Egyébként a részt vevő keletnémet fiatalok tízezrei is alapos képzésben részesültek, hogyan győzzék meg a vendégeket a szocialista rendszer felsőbbrendűségéről. Nagy viták persze nem voltak: mindössze nyolcszáz körül volt a nyugatnémet és nyugat-berlini részvevők száma, és a rendőrségi összegzés békés fesztiválról számolhatott be: csak huszonnégy vendéget kellett letartóztatni...
1953-ban Bukarestbe már Sztálin halála és a koreai háború lezárása után trombitáltak össze harmincezer fiatalt, hogy békét és barátságot hirdessenek. Akárcsak két évvel később Varsóban, majd 1957-ben Moszkvában, ahol az illetékes szervek – egy évvel ’56 után – különös gonddal őrizték-figyelték a magyar fiatalokat.
Merész újdonságnak számított, hogy 1959-ben először a tőkés világ egyik országában, a csak pár éve függetlenné – és semlegessé – vált Ausztriában hirdetett világtalálkozót a DIVSZ. A részvevők száma fele volt a korábbiaknak, de Bécsbe elmentek a szociáldemokratákon kívül nyugati konzervatív, liberális, vallásos ifjúsági szervezetek képviselői is. Nemigen tudni, mire vezettek a viták, hiszen a keleti tábor sajtója csak győzelmi jelentéseket közölt, a nyugati média pedig, beleértve az osztrákot, alig vett tudomást a rendezvényről. Annyi tény, hogy nem egy keleti fiatalnak megtetszett a másik világ, s ott maradt. 1962-ben mégis ismét a béke táborán kívül volt VIT – az erős szovjet befolyás alatt álló, ugyancsak semleges Finnország fővárosában, Hat év szünet után jobb híján (Algéria, illetve Ghána volt az eredeti terv) ismét hazai pályán, Szófiában volt találkozó. Ott a nyugati 68-asok összecsaptak a helyi biztonsági erőkkel, s még több gondot okoztak a velük érző jugoszlávok és csehszlovákok. Azután két héttel később az utóbbiak országát megszállták a baráti hadseregek...
A már említett, 1973-as kelet-berlini VIT után öt évvel minden korábbinál magasabb volt a részvevők útiköltsége, amit általában Moszkva és szövetségesei fizettek. Több mint 18 ezer fiatalt kellett a világ minden részéről Kubába juttatni. Majd teljes hét esztendő telt el, amíg ismét volt VIT – újra Moszkvában. Nem sok újat hozott, pedig az már érlelődött: néhány hónapja Mihail Gorbacsov volt a hatalom új ura.
Paradox módon a szovjet világrendszer felbomlásának évében, 1989-ben, utoljára éppen Phenjanba, Észak-Koreába vitték „a világ ifjúságát”, legalábbis vagy tízezer vállalkozó kedvűt. Ám aki azt gondolná, hogy a „béketábor” felbomlásával vége lett a VIT-ek történetének, nagyot téved. 1997-ben ismét Havanna várta ifjú híveit, 2001-ben a polgárháborús Algéria volt a házigazda, 2005-ben Hugo Chávez Venezuelája. S míg Észak-Afrikába csak néhány ezer baloldali fiatal utazott, az olajtól gazdag Caracas 17 ezret látott vendégül. Azaz mindmáig vannak tömegei ezeknek a mozgalmaknak, hiszen a 2010-es, pretoriai VIT-en is csaknem ennyien vettek részt, s nemcsak Fidel Castro küldött nekik üdvözletet, hanem a kormányzó Afrikai Nemzeti Kongresszus vezetői is. (Egyébként a kilencvenes években az ANC egyik volt politikusa állott a DIVSZ élén).
Dél-Afrikába utazva a DIVSZ vezetői a londoni Albert Hallt bejárva emlékeztek, hogy ott alakult meg szervezetük 65 éve – majd az októberi forradalom évfordulójának adóztak Marx londoni sírjánál. A pretoriai VIT zárónyilatkozata méretében, hangvételében ugyancsak a múltat idézi: elítél minden imperialista szervezetet, azok a listán a NATO mellett az EU, az IMF, a Világbank, a WTO, s bélyeget kap „a cionista Izrael” – de kárhoztatják az „imperialista Oroszországot” is.
Sokat tehát a szervezet 65 év alatt nem változott. Az is tény, hogy magyar és más fiatalok ezrei számára a találkozók élményt jelentettek, hogy sok fiatal művész mutathatta ott meg magát – mit sem sejtve, hogy a politika használja őket. A szélsőbal féligazságaival ma is jelen van a fiatalok között. Szervezik a következő találkozót, most decemberben lesz, az ecuadori Quitóban.
