Magyar sváb sorsok

Pannónia római provinciában már honfoglalásunk előtt éltek frankok és bajorok Az utóbbiakból azután egyre többen, amikor Szent István Gizella bajor hercegnőt, a német–római császár húgát vette feleségül, és jöttek vele hittérítők, dolgos pórok és persze Biberach lovagok is. Majd a 12. században a két első nagy betelepülési hullám: a „cipszerek” a felvidéki Szepesség, társaik a Königsbodennek (Királyföldének) nevezett Erdély ritkán lakott területein találtak maguknak új hazát, amelynek határait védelmezték és építettek szabad királyi városokat.

Máig szászoknak hívják őket, pedig sokan a Rajna-vidékről, Luxemburgból, Flandriából származtak. Betelepedtek azután más városokba: Zsigmond 1405-ben a kétszáz évvel korábbi, mértékadó magdeburgi jogrendet vette át Ofen városka Budai törvénykönyvébe, mégpedig – tekintettel a helyi lakosságra – német nyelven. Majd jött a tömeges betelepítés a török időkben elnéptelenedett Dunántúlra és Szatmárba, Bácskába és a Bánságba. A 17. század végétől érkeznek a „svábok”, akik egyébként elzásziak, bajorok, frankok, osztrákok, badeniek, sőt svájciak is voltak. Sokan a Dunán, fura kis hajóikon csurogtak le a Kárpát-medencébe, ahol zsíros földet, házhelyet ígért Grassalkovich, Károlyi és a többi földesúr. Így alakultak ki a nagy német szigetek a Bakonyban (amelyet ők történetesen Buchenwaldnak hívnak), Branau (Baranya) tájain vagy a Schomodeiben, ami persze Somogy.

A Buda környéki sváb falvak századokon át játszottak fontos szerepet a főváros ellátásában, és fogalom lett a német mesterember: a 19. századra ők voltak tisztességben és szaktudásban a mérce a kőműveseknél, a tetőfedőknél, az olvasztároknál, az üvegfúvóknál – rengeteg szakmában máig sok német kifejezést használnak. A szorgos sváb gyereke aztán tanult, városi polgár és a magyar haza hű polgára lett. A pesti Német Színház 1812-es megnyitójára Beethoven komponált zenét August von Kotzebue Athén romjai című darabjához, a fővárosban egész sor német újság, folyóirat jelent meg, akárcsak Sopronban vagy Pozsonyban.

1910-re a Magyar Királyság 19 millió lakosának a tizede volt német ajkú. A csonka országban jó félmillióan maradtak, arányuk az összlakosság 5-6 százalékára csökkent. Trianon után még erősebb lett a rájuk nehezedő asszimilációs nyomás. Ennek nem kis szerepe volt abban, hogy később Hitlerék sikerrel alapíthatták meg a Volksbundot. Bár ahhoz csak a kisebbségük csatlakozott, a bécsi döntések után a nácik benyújtották a számlát: a „népi” németek fiait nem a honvédség, hanem az SS sorozhatta. Nem kevés felheccelt sváb a magyarosított neve helyett visszavette a régit, s elhitték, mekkora birtokokra számíthatnak a végső győzelem után.

A SS-ben vagy százezren voltak, a többségük elesett vagy elmenekült. A svábok többsége viszont maradt, hiszen itt volt a házuk, a földjük, a munkájuk, ez volt a hazájuk. A parasztpárti Erdei Ferenc vezette Belügyminisztérium 1945-ben a helyi hatóságokat bízta meg, hogy vizsgálják ki a náluk élő németek második világháború alatti magatartását. Jóllehet voltak elfogult vizsgálók, még így is csak az itt maradt 466 ezer ember tíz százalékát marasztalták el. Öt százalék antifasisztának minősült, „a többi semlegesként maradt ártatlan” – írta Bibó, a belügy illetékes munkatársa. A Parasztpárt, amelyhez tartozott, éppúgy támogatta a németek kitelepítését, mint a kormánytöbbséget adó kisgazdák, a baloldal nem kevésbé. A kisgazda Magyar Nemzetben olvashattuk 1946 augusztusában: „A nagyhatalmak potsdami megállapodása lehetővé teszi a magyar kormány számára, hogy az ország német lakosságát áttelepítse Németországba. Ez nem kötelezettség, ám a megállapodás megnyitja e lehetőséget és a kormány azzal élni kíván.”

Az érvek között szerepelt, hogy kellenek a svábok házai, földjei a Csehszlovákiából ugyanakkor kitelepített és a Bukovinából elmenekült magyaroknak. Így született meg a döntés: mindazok, akik az 1941-es népszámlálásnál német származásúnak vagy német ajkúnak vallották magukat, valamint azok, akik a Volksbund, illetve más fasiszta szervezet vagy német katonai egység tagjai voltak és akik visszanémetesítették családnevüket, kitelepítendők, elvesztik állampolgárságukat és vagyonukat. (Abszurd, de aki akkor német ajkú magyarnak vallotta magát, az egyértelműen a nácik ellen foglalt állást.) Thirring Lajos, a népszámlálás irányítója tiltakozott, hogy a KSH adatait politikai célokra használják fel. Le is váltották, munkatársai bíróság elé kerültek, Bibó lemondott.

1941-ben háromszázezren vallották magukat németnek, közülük 60-70 ezer elmenekült. Az itt maradtaknál mit sem számított a korábbi vizsgálat – elvileg mindenkinek mennie kellett, köztük sok ártatlannak is. „Egy batyuval, ahogy jöttek” – hangzott az ítélet. Ők voltak a szerencsések: a szovjet megszállók több tízezer társukat hurcolták lágerekbe, sokan nem tértek vissza.

A marhavagonokban kitelepítettek nagyobbik része – mintegy 135 ezer ember – Németország amerikai megszállási övezetébe került. Ott a helybéliek „cigányokként” emlegették ezeket a szerencsétleneket, akiket csak hatósági kényszerre fogadtak be házaikba a szétbombázott, éhező országban. Egyik fél sem sejtette, hogy hamarosan együtt fogják felvirágoztatni, s irigyelt jómódban élnek majd a honos és a „hazatért” családok. Joschka Fischer, a hajdani budaörsi mészáros már odakint született híres fia is a nyolcvanas évekig küldte a csomagokat az itthon maradt rokonoknak. Miután 1946-ban az amerikaiak leállították a befogadást, a magyar kormány Moszkvánál elérte, hogy még vagy 50-60 ezer embert a szovjet megszállási területre, a későbbi NDK-ba szállítsanak. Mindkét övezetben voltak, akik életüket kockáztatva visszaszöktek. 1950-től, amikor (elvileg) lehetett, tízezren kérelmezték a hazatérést – vagy harmincat engedtek vissza.

Százhúszezer, deportálásra már kijelölt társukat, akik végül itthon maradtak, ugyancsak megfosztották vagyonuktól, állampolgárságuktól, évekig nem vállalhattak munkát – tárták fel Tóth Ágnes professzor kutatásai. Rémtörténetek szólnak a Lengyelben és másutt felállított lágerekről, ahol embertelen körülmények között tartottak fogva svábokat. Külön történet azoké az ezreké, akiket a szovjetek csak 1949-50-ben engedtek haza. Ők az ÁVH őrizte munkatáborokban a többi mellett a tiszalöki erőművet építették. Amikor Tiszalökön fellázadtak, az őrség tüzet nyitott rájuk. Halottak és sebesültek feküdtek a földön.

Sokan elmentek ’56-ban és a rendszerváltás után is. Bár egyre több a német óvoda, iskola, van Német Iskolaközpont, az utóbbi másfél század hol kemény, hol puha beolvasztási politikája megtette a hatását. A 2011-es népszámlálásnál 132 ezren vallották magukat németnek, 32 ezren német anyanyelvűnek. Vannak kétnyelvű utcatáblák Sopronban és Pilisvörösváron (Werischwar), van országos és száznál több helyi német kisebbségi önkormányzat, s van nem kevés anyagi támogatás is a berlini kormánytól és a kitelepítettek szervezte testvérvárosi kapcsolatokból. Szép, amikor a sváb gyerekek népviseletben szerepelnek, egymással magyarul beszélnek – akárcsak felmenőik a német önkormányzatok ülésein –, de félő, hogy előbb-utóbb végképp beolvadnak a svábok, akik nélkül Magyarország nem vitte volna annyira, amennyire vitte.

Mert német volt Klapka György, Görgey Artúr, németek voltak az aradi 13-ak közül öten. Olyan „svábok” öregbítették a magyarság hírnevét, mint Hess András, Heckenast Gusztáv, Hauszmann Alajos, Herman Ottó, Hild József, Steindl Imre, a tudós Hunfalvy fivérek, Liszt és Semmelweis Ignác. Ismert német magyarok ezreit sorolhatnánk még, Bajor Gizitől Puskás Öcsin át Sólyom Lászlóig.