Legalább egy Hómant!

„Klebelsberget képzőművészeti elgondolásaiban eklektikus historizmus irányította. Nem ismerte fel saját korának önálló művészet teremtésére irányuló hajlandóságait, nem iparkodott ezeket támogatni. Azt kívánta a vágyait és rendelkezéseit kiszolgáló művészettől, hogy az eddig kialakult formákhoz igazodjék.” Ez volt a boldog múlt. Farkas Zoltán, a Nyugat kritikusa ugyan kevésbé üdvösnek látta harmincháromban a volt miniszter képzőművészeti politikáját, amelyre akkor a Műcsarnok összes termeivel emlékeztek, de a pontosan leírt helyzet iránt már-már nosztalgiája lesz a neo-Klebelsberg-korszak emberének.

Mert kétségtelenül barokk Dankó Kapisztránja a Várban, és nem kevésbé az Kisfaludi huszárszobra ugyanott meg Gyöngyösön, no de Berninin nevelkedett, osztrák-német barokkon csiszolódott igazi plasztika az. Való persze, hogy egyik mestert sem kísértette meg saját korának szelleme, nem úgy, mint a hódmezővásárhelyi József Attila szobrászát a közvetlenség. Kligl költője bronzszéken ül, kő éjjeliszekrényre támaszkodik, és nem is az a csüggesztő, hogy ehhez a közvetlen könnyedséghez képest merev, élettelen és mesterkélt, hanem ez a tonettszékes nonsalansz. Melocco megrendítő Ady-monumentumai óta, lassan ötven éve ül a magyar szoborhős, s ha áll, szavatoltan járdaszélen, magas posztamens nélkül, mert így heroikusan emberi. Ül Gobbi Hilda, Weöres Sándor, áll Harrer Pál az óbudai utcasarkon, Wass Albert alacsony kövön Debrecenben, maga Klebelsberg meg jön lefelé a fehérvári lépcsőn, mint egykor Varga Imre Leninje Mohácson, az emberek közé.

Ez még mind a pop art öröksége, mai köztéri szobrászatunk azonban stílusplurális. Győrben a Madonnadombormű román keretben van, fölötte a feszület is romanizál. Ámde a mellé állított két trapézt szkíta szarvasok díszítik, s nem lehet a nézőnek kétsége afelől, hogy hét és fél méter carrarai márványon sikerült megteremteni az oly magyar pogány-katolikus szintézist: Szervátiusz Boldogasszonykőjének főalakja vágott szemű, a gyermek az ölében szintén, s a királyfej – nyilván az Istváné – úgy hatol be a kockaoszlopfő alá, mintha egyenest egy figuratívra váltott kopjafafaragó nagyolta volna.

Van barokk-manierista: Melocco immár minden alkotó devianciától megfosztott darabjai Esztergomban, Veszprémben; van képlékeny posztszecesszió: Csíkszentmihályi ötvenhatos pótemlékműve a Műegyetemnél; és van önfeledt és totális barkácsemléke a kézműves széplelkűségnek: ez a Himnuszt dehonesztálja Budakeszin.

A felállítás-leleplezés évszámai sorrendben 2005, 2002, 2010, 2008, 2013, 2000, 2001, 2008, 2006, 2006. Amiből bizonyos következtetések levonhatók, de a legfontosabb nem. Ennek az eszmefuttatásnak az volt a munkacíme, hogy kurzusszobrászat, de a tartalma nem ez lett. Nem lehetett, mert ilyen ma nincs. Kurzus van, szobrászat van, olyan, amilyen, de kurzusszobrászat mint jelenség, mint értelmezhető entitás, nincsen. A magyar huszadik század legalább két, ha nem három olyan periódust tud, amelyben ilyen létezett; a múlt kötelez, ez a zagyvaság nem az.

Az okok többrétűek. Példáim, mint látnivaló, többé-kevésbé egy meghatározott, inkább hatalmi, semmint szellemi-esztétikai tartományból és időszakból származnak. Nem azért, mintha más politikai turnusok feltétlenül igényesebben és elvszerűbben működtek volna a köztéri szobrászat régióiban. Sokkal inkább azért, mert a látszat szerint sehogyan sem működtek. Indolensek és tehetetlenek voltak. A társadalmi fordulat óta eltelt negyedszázadon az uralkodó politikai erők máig fele-fele arányban osztoznak. A köztéri civilizáció eredményein nem. Elegendő kinek-kinek a saját tapasztalataira hagyatkoznia, hogy kitessék, hány szent, hány jobboldali íróidol, hány turul és most már hány jobboldali politikus személyiség határozza meg a köztéri panorámát. És mellettük az összképet hány olyan szobor, emlékmű ellensúlyozza, vagy legalább árnyalja, amelyet a magát baloldalinak és liberálisnak tekintő eszmekör és időnkénti hatalom telepített önmagának.

Az emlékművek ugyanis – ezt legkésőbb Ady óta tudjuk – emléket az állítónak, s legfeljebb másodsorban az állítottnak állítanak. A mostani jobboldal és szélsőjobb ennek tökéletes tudatában végez évtizedek óta olyan kampánymunkát, amely már-már az orosz forradalom monumentális propagandájához hasonlítható. Minden szinten. A fenti évszámsorból is kitetszik, hogy ez a szoborinvázió akkor sem lanyhult, amikor az uralkodó párt éppen távol volt a kormányzástól, mert helyi képviseletei akkor is gőzerővel koncipiáltak, megbíztak és avattak.

Ez lett egyébként a jelenkori szobrászat egyik tragédiája. Nem a ma és nem egyetlen hatalmi tábor kiváltsága a művészet lokális elsilányítása. Azt a több mint évszázados magyar hagyományt azonban, hogy magisztrátusok és elöljárók saját kezdetleges ízlésük és (iskolázottság híján szükségszerűen) szánalmas vizuális műveltségük normái szerint rendelnek és lépnek fel mecénásként, a demokratikus keretek tovább súlyosbították. Polgármester, városatya ma még kevésbé mer a választópolgár vélt vagy valóban triviális igényeitől eltérő mű mellett kiállni, mert tart a felháborodástól, végső fokon annak szavazófülkebeli következményeitől.

Ez minden színezetű helyhatóságra érvényes. A jelen állapotokat legfeljebb erősíti az államszintű, kormányszintű, pártvezér szintű otrombaság, amely az előzőeket „fentről” megerősíti. A bronz és márvány napi agitációra való elhasználása minden eddigit felülmúl. Mindezt pedig befolyásolja az a mentális és erkölcsi deficit, amely a jelek szerint a legmagasabb funkciót betöltő, példát adó méltóságokat is jellemzi. Utóbbiak – maradjunk csak a kultúra terrénumán – úgy bánnak múzeummal, szökőkúttal, szoborral, mint a sajátjukkal a parvenük, akik az eddigi ínség után végre megengedhetik maguknak. Lásd – szánalmasan kicsinyes példa – a belváros szoborellátását, különös tekintettel a rikkancsemlékműre.

Mindez végső fokon egyetlen okra vezethető vissza: a homogén szellemiség és az élményközösség hiányára. Példával szemléltetve: Magyarországon azért nem sikerült negyvenöt év és a mérhetetlen mennyiség ellenére sem hiteles felszabadulásiemlékmű-szobrászatot produkálni, mert sosem volt közös, nagyjából egységes felszabadulásélményük és -emlékük az országlakosoknak. A tétel általános érvényét ma az ötvenhatos monumentek konkrétuma igazolja.

Az egyformán hivatalossá váló turult és Mária országát ebben a protestánsokkal, zsidókkal és hitetlenekkel teli országban eleve legfeljebb a győri Boldogasszonykő színvonalán lehet egybekomponálni, és ha mindezt ráadásul lépten-nyomon aktuálpolitikai intervenciók zavarják tovább, az eredmény végképp kaotikus lesz. Olyanok, mint most a bicskanyitogató megszállásmonumentum. Vagy mint a mást érdemlő Kovács Béla szobra a Parlamentnél, amely a hírek szerint azért lett kisszerű és nevetséges, mert Kligl szobrásznak az aktuális főpárt–kisgazdák-konfliktusai miatt gyorsan kellett dolgoznia.

A konzekvens és funkcionális köztéri szobrászathoz legalább olyan kapacitás kell, mint Hóman Bálint volt, aki miniszteri idejében a kezében tartotta a művészeti kultúrát is, a rendszere érdekében. Nem a miniszterelnök, nem a kormányzó, nem jöttment országgyűlési képviselők ötöltek és döntöttek. Klebelsberg utódja ekként olyan sikerre vitte – egyebek között – a római iskola kevéssé szerethető, kenetes és magyarkodó, valóban kurzusszobrászatát, hogy egy rezsimmel később, negyvenkilencben még mindig az egykori Klebelsberg-emlékmű szobrásza faragott Alkotmány-domborművet a belügyminisztérium számára.