Kádár életrajzai

Roger Gough angol történész volt addig az egyetlen kívülálló az életrajzírók közül, s ő III. Richárdhoz hasonlította Kádárt. A rendszerváltás óta már mondták őt Machbethnek, Learnek és Übü királynak is, és visszatérő vád, hogy Magyarország még nem számolt el (vagy nem számolt le) a Kádár-rendszerrel. Nemrégiben a köztársasági elnök is azzal szembesítette (sértegette?) a politikai elitet, hogy a Kádár-érában szocializálódott, és ezt nem tudja levetkőzni.

Nehéz persze megítélni utóbb egy rendszert, ha annak még a vezetőjét sem tudjuk tárgyilagosan leírni. És ez igaz a Kádár-könyvekre is. A portrék többsége elfogult, elnagyolt, hiányoznak belőlük a főszereplő vallomásai. „Az ő verziója.” Visszaüt, hogy Kádár nem szeretett nyilatkozni, még egy igazi televíziós interjú sem készült vele, hiába próbálták a munkatársai rábeszélni. Persze furcsa is lett volna, ha annak a doboznak nyilatkozik, amiből neki nem volt otthon.

Fokhagymás pirítós

Méltánytalan volna Gyurkó László könyvéről (Arcképvázlat történelmi háttérrel) komolyan megemlékezni, hiszen az még Kádár életében íródott (1982), és – ha hinni lehet a mendemondának – mindössze három találkozáson alapult. Gyurkó jobb író volt annál, hogy ne érezze: a lehetetlenre vállalkozott. Ezért is biggyesztette oda, hogy „arcképvázlat”, amely nem létező műfaj, legfeljebb grafikusok vagy festők készítenek effélét. Gyurkót a szerencse fiának nevezte az egyik kritikus, hogy ezt a könyvet megírhatta, pedig az az író, aki Jancsóval és Hernádival a 25. Színházban a rendszer határait próbálgatta, nagyon jól tudta, hogy ’56 nélkül nincs Kádár-portré. Kádár sosem vezethette volna az országot, ha nem adja a nevét a forradalom leveréséhez.

Huszár Tibor könyve nyitotta meg a sort (Kádár. A hatalom évei, 1956–1989). Miután már kiadott egy kötetet a volt első titkár levelezéséből, és egy kétkötetes életrajzot, maga is érezte, hogy érdemes a kutatásait összefoglalni. Nehezen olvasható könyv, de hiteles. Huszár nem próbálja meg kiegészíteni a hiányos mondatokat, nem spekulál. És amit a kritikusai is a javára írnak, hogy ódzkodik a Kádár-sztereotípiáktól, nem ragad le a krumplilevesnél és a puritán élet képénél. Ámbár azt megtudjuk, hogy Kádár kedvence a káposztás kocka, a tepertős pogácsa és a fokhagymás pirítós volt. Ebédre hideget evett az irodában, s hozzá egy nagy bögre rumos teát.

Huszár minden momentumot pontosan idéz, mintha így oldalanként megoldana egy rejtélyt, pedig mi sem áll távolabb a kutatótól: ő csak leltároz. Hosszasan idézi a Marosán-ügyet, taglalja annak a kivételes esetnek a részleteit is, amely Kádár egyetlen nyilvános ütközete volt egy pártvezetőtársával.

Ki ölje meg?

Marosán nem kevesebbet állított ugyanis Kádárhoz intézett levelében, mint hogy személyi kultusz van a pártban. „Belátták, hogy mi már csak úgy haladhatunk előre életünk minden vonalán, hogy egyedül Kádár elvtárs tud mindent. Belátták, hogy az a helyes, ha már egyedül Kádár elvtárs gondolkodik...” Huszár itt sem találgat, de pontosan levezeti, amit a többi Kádár-életrajz írója elmulaszt bemutatni: miért maradt hatalmon oly sokáig a többek által leszólt politikus.

Marosán is alábecsülte Kádár taktikai érzékét, ravaszságát, pedig másfél évtizede ismerte őt. Kádár úgy intézte, hogy a politikai bizottság ne Marosán jelenlétében tárgyalja meg a beadványát, és két emberét (Tömpe Andrást és Szurdi Istvánt) is ügyesen leszerelte, sőt maga mellé állította. Kádár tehát ezúttal is győzött, de Huszár szerint ez pirruszi győzelem volt. („Konzerválódtak a vezetésben kialakult egészségtelen állapotok, saját emberi gyengéi is.”)

Moldova Györgyöt saját bevallása szerint tizenöt éve győzködték, hogy írja meg Kádár életrajzát, de mindig kitért előle, mert tudta, hogy az tízéves meló, ő pedig már elmúlt hetven. Végül mégis megírta, pedig a kritikusok szerint jobban tette volna, ha ellenáll a kísértésnek. Egyikük szerint a Negyven prédikátor szerzője ezúttal a közhelyekkel és saját szelektív memóriájával sem tudott megküzdeni. E sorok írójának hajdan azt mondta a szerző, hogy azért is félt ettől az életrajztól, mert csak négyszer-ötször találkozott Kádárral, de amikor megtudta, hogy a többi történetíró még annyiszor sem – még Gyurkó is csak háromszor beszélhetett vele, pedig arról a könyvről párthatározat volt –, meggondolta magát.

Moldova nagyon messzire került ’57-es énjétől, amikor mocsok bérencnek, muszkavezérnek nevezte Kádárt. „A főiskolán arról beszéltünk, hogy ki ölje meg, ma viszont azt mondom, hogy a XX. század legnagyobb magyar politikusa volt. Ne felejtse el, amikor a legnépszerűbb magyarokról szavaztak, Kádár harmadik lett.” Moldovának ez volt az alapállása, és ez meglátszik a könyvön. Miközben a maga remek stílusában leírja az ismeretlen kommunistát, nem is akar objektív lenni. „Nevetnek rajtam, amikor azt mondom, hogy szobrot fognak majd neki állítani.” S attól sem félt, hogy az ’56-os forradalom 50. évfordulóján provokátornak tartják majd, mert előállt egy pozitív Kádár-életrajzzal, amelyben többek között azt állítja, hogy ’56 nem forradalom, hanem felkelés volt.

Egy angol történész is csatlakozott a Kádár-életrajzok íróihoz. Roger Gough imponáló ismeretanyaggal és rengeteg interjúval készült a feladatra. Az egyik magyar kritikus meg is jegyezte a könyvről (Kádár János, a jó elvtárs?): „Módfelett boldogok lennénk, ha minden, a magyar történelmet tárgyaló külföldi szerző ily felkészültséggel fogna az íráshoz.”

Furcsa, de az angol azelőtt nem foglalkozott a magyar történelemmel, egy lábjegyzet vezette el Kádárhoz. E sorok írójának elárulta, hogy húsz éve olvasott egy könyvet III. Richárdról, s abban az írónő azt állította: az volt a pechje az angol királynak, hogy csak két évig volt uralkodó. És egy lábjegyzetben közölte: III. Richárd modern kori megfelelője Kádár János magyar politikus.

Gough kötete üdítő olvasmány. Nem elfogult, nem zavarják szubjektív benyomások, és miután rendesen utánaolvasott, és sokakat kikérdezett (Aczél Györggyel már nem sikerült beszélnie), nem téved el a magyar történelem erdejében. Az árnyalatokon néhol talán lehetne vitatkozni, a könyv szerkesztőjeként magam is jeleztem, hogy például túl nagy hitelt ad Dubèek visszaemlékezésének, aki azt állította: Kádár nem segített neki, inkább Brezsnyevet képviselte. Holott Kádár többször is figyelmeztette a csehszlovák politikust, elviselte, hogy a varsói tanácskozáson úgy néztek a magyar küldöttségre, mint a leprásokra, mert találkozott Dubèekkel. Kétségtelen, hogy sokkal többet nemigen tehetett, húzta az időt, amíg lehetett, aztán ő is feladta. Gough viszont azt állítja, hogy megtévesztette Dubèeket, amikor „sokkal függetlenebbnek állította be magát annál, amilyen volt”. Azt ugyanis utóbb Dubèek is elismerte, hogy amikor a komáromi vasútállomáson a többi pártra panaszkodott, Kádár visszakérdezett: „De hát ismeri őket, nem?”

Az angol történésztől az akkori magyarországi brit nagykövet megkérdezte, hogy változott-e Kádárról a véleménye írás közben. „Meglepődött, amikor azt válaszoltam, hogy erkölcsi szempontból csökkent a csodálatom, viszont politikusi erényeit felértékeltem.” S ez a szál fut végig a könyvön is: egy nagy politikust rajzol meg, aki ravasz, pragmatikus, de a jó elvtárs, a jó kommunista kegyetlen is, ha úgy hozza a sorsa.

A reform leáll

Berecz Jánosra még Moldova sem mondhatná, hogy csak háromszor találkozott Kádárral. Berecz mostanra már a második kötetét írta meg a Kádár élt... című könyvének, s kár, hogy nem az alcím (Munkatársa voltam) került felülre, mert találóbb, jellemzőbb lett volna. Igaz, a szerző egy pillanatig sem hagy bennünket kétségek között vergődni, hiszen mottóként Petőfitől idéz, a Felhők ciklusból: „Hogy van, hogy titeket a törpe világ / Mindig kicsínyeknek kiált?... / Természetes! hiszen a tölgy a bérceken / Kisebbnek tetszik, mint a fűzfa idelenn.” A könyv egyébként legalább annyira szól Bereczről, mint Kádárról. Néhol már az az érzésem, hogy Kádár csak hívószó. Ugyanakkor Berecznek nincsenek kétségei, a Petőfitől vett mottóhoz végig hű marad.

A prágai tavasz értékelésénél azt emeli ki Zdenìk Mlynáø visszaemlékezéseiből: „Mind politikai, mind emberi értelemben messze kimagaslott e társaságból Kádár János.” És miközben a csehszlovák politikus sorait hosszabban is idézi, azzal kommentálja, hogy lám, „az elűzött csehszlovák vezető mély szimpátiával és nagyobb elismeréssel emlékszik Kádár János történelmi szerepére, mint több magyar értelmiségi kispolgár”.

Az angol történész megpróbálta Kádár ’68-as szerepét értelmezni, Berecz erre nem vállalkozik. Õ csak azokat az érveket sorakoztatja fel, amelyek Kádár mellett szólnak. Persze, igazságtalan lennék, ha nem ismerném el, hogy egyetlen oldalon foglalkozik az új gazdasági mechanizmus lefékezésével is, amikor Kádár a kb 1972. november 14–15-i ülésén néhány mondatban leállította az árreformot.

„...úgy seggbe rúgom...”

Máskülönben élvezetes ez a könyv, bár annak, aki a Kádár-korszakról ír, aligha érdemes keresni ebben a kötetben tényeket. Anekdotákat bőven találhat benne, és azok is nagyon jól jellemzik a rendszert s magát Kádárt.

Kedvenc történetem Mária néniről, Kádár feleségéről szól. Kadhafit várták Ferihegyen, s Berecz emlegette Ceauºescut. Mária néni átvette a szót, és szidta rendesen a kondukátort, többek között elmesélve, hogy az asztalnál az abrosz sarkába törölte a száját, aztán belemelegedve, már a magyarok üldözéséről beszélt. A külügyi apparátus élvezettel hallgatta az első titkár feleségét. Ám később, amikor szót váltottak, Kádár közölte Bereczcel: „Ha a feleségem előtt még egyszer kiejti a Ceauºescu nevet, magát úgy seggbe rúgom, hogy messzire elszáll.”

Utólag átlapoztam még egyszer Berecz könyvét, mert kíváncsi voltam, hogy melyik a legkritikusabb mondata Kádárról. Nos az egy ’57-es vicc: „Kevés a hordónk, mert csak egy Kádárunk van, és az is az oroszoknak dolgozik.”