Holt volt, holt nem volt: a halál

Sokkal több fajnak lehet valamilyen fogalma a halálról, mint azt mi, önhitt emberek véljük. Hiver’t-Klokner Zsuzsanna cikkét a legújabb 168 Órában olvashatja. 

2021. október 31., 09:00

Szerző:

„Fúj, döglött kígyó!”, máig előttem van a kép a gimnáziumi biológiatúráról: épp eltévedtünk valahol a Bükkben, és az egyik tisztáson osztálytársaimmal egy összetekeredett, hátán fekvő, kilógó nyelvű siklót találtunk. Amely talán nem is volt döglött, hanem a tanatózis fortélyát vetette be ellenünk: holtnak tettette magát, hogy békén hagyjuk.

A jelenség közismert az állatvilágban, a hüllőktől (például sikló, levelibéka) kezdve a madarakon (köztük a tőkés récéken) át egyes emlősökig, mint amilyen az észak-amerikai oposszum, számos faj védekezési repertoárjának része. Utóbbi mesteri szintre fejlesztette a tanatózist: magzati pozícióba rándul, szeme tágra mered, szája tátva, nyelve elkékül, testhőmérséklete visszaesik, szívverése észlelhetetlenné lassul, maga alá ürít. Prérifarkas legyen a talpán, aki ezek alapján nem gondolja, hogy legalább háromnapos dög fekszik előtte. Márpedig azt nem tanácsos megenni. A ragadozó odébbáll, az oposszum pedig a veszély elmúltával föléled és eliszkol.

Nagy kérdés, hogy mi játszódhat le a prérifarkas közeledtét észlelő oposszum fejében – írja esszéjében Susana Monsó állati etikával foglalkozó madridi filozófus az Aeon folyóiratban. A szerzőnek szeptemberben jelent meg a témáról írt La Zarigüeya de Schrödinger (Schrödinger oposszuma) című könyve Spanyolországban.

Az oposszum esetében a tanatózis nyilvánvalóan az evolúció során kifejlődött automatikus vészreakció, és az oposszum nincs tisztában azzal, hogy éppen halottnak tetteti magát. Ám ha a színleléssel célt ér, akkor Monsó szerint feltételezhetjük, hogy az oposszumra vadászó ragadozóknak lehet valamilyen elképzelésük a halálról. Prérifarkas, mosómedve, kutya, róka, sas, hiúz, kígyó – mind képesek lehetnek különbséget tenni élő és holt között. Sőt, nem is csak a ragadozók.



A halál univerzális, de nem bináris fogalom



„Az ember régóta gondol úgy magára, mint az egyetlen állatfajra, amely fogalommal bír a halálról. Úgy véljük, kizárólag a Homo sapiens jellegzetessége az elmúlásról alkotott koncepció, a kultúra, a racionalitás, a nyelvhasználat vagy az erkölcs – ezek emelnek bennünket a többi faj fölé, és jogosítanak fel az alsóbbrendűnek tekintett fajok kizsákmányolására – írja Monsó. – Csakhogy nem szükségszerűen az emberé az egyetlen halálfogalom”, és esetünkben sem veleszületett: jószerével tíz évbe is beletelik, míg a cseperedő gyermek teljes mélységében megérti, mit jelent, ha valaki meghal. Hasonló fokozatosság valószínűsíthető számos állatfajnál is: az egyiknek egyszerűbb, a másiknak összetettebb képzete lehet az élet végéről, teszi hozzá a filozófus. Sőt: a fajokhoz tartozó egyedek is eltérő fogalommal rendelkezhetnek a halálról, mint ahogy élettapasztalatunktól függően mi, emberek is. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a halál univerzális fogalom lehet az állatvilágban, hiszen – szemben az emberekkel – az állatok napi szinten találkoznak vele, ritkán szelíd, inkább brutális formában.

Monsó idézi Virginia Slaughter ausztrál pszichológust, aki 5-6 éves gyermekek körében végzett vizsgálatai nyomán a halálfogalom hét összetevőjét állapította meg:
1. a funkcionalitás megszűnése (leáll a testi és szellemi működés);
2. visszafordíthatatlanság (a halott nem kel újra életre);
3. univerzalitás (minden élő meghal, de csak az élők halnak meg);
4. személyes halandóság (a halál velem is megtörténik);
5. elkerülhetetlenség (egyszer minden élő meghal);
6. okozati viszony (a halál a funkciók leállása miatt történik);
7. megjósolhatatlanság (nem tudjuk, mikor jön el a végső pillanat).

A filozófus szerint ahhoz, hogy egy élőlény fogalmat alkosson a halálról, először arra van szükség, hogy képes legyen fogalmak alkotására. Amennyiben azonban rendelkezik ezzel a képességgel, úgy a minimális halálfogalomhoz a Slaughter-féle hét komponensből elegendő kettő azonosítása: a funkcionalitás megszűnése és a visszafordíthatatlanság. Ennek megfelelően „a halálfogalom vélhetően jól ismert az állatok körében”.


Az ösztönös viselkedéstől a valós gyászig



Az állati viselkedést tanulmányozó etológusok számos alkalommal dokumentálták már, milyen jellegzetes magatartást mutatnak egyes fajok egyedei, amikor elpusztul egy fajtársuk, vagy más fajhoz tartozó tetemet találnak. Az első reakció a zavarodottság, akár agresszív, kutakodó vagy szexuális felhanggal, ami arra utal, hogy az állat arra számított, a másik egyed életjeleket mutat. Más fajok higiéniai késztetéssel reagálnak a halott egyedre: a hangyák eltávolítják a bolyból, a patkányok elássák elpusztult társukat. Ez a viselkedés lehet teljesen ösztönös, hiszen elsősorban az vezérli az állatot, hogy megszabaduljon az egészségügyi kockázatot jelentő tetemtől, írja Monsó egy 2019-es tanulmányában.

Sok fajnak lehet elképzelése arról, hogy az alvás nem egyenlő a halállal – hiába is korlátozott az alvó egyed funkcionalitása (ami a halál egyik jele), nem halott, hiszen alvás közben életjeleket mutat (meleg a teste, lélegzik). Tehát az a faj, amelynek egyedei képesek erre a különbségtételre, bizonyára rendelkezik halálfogalommal. Amikor azt látjuk, hogy csimpánzok, elefántok vagy pekarik (disznóalakúakhoz tartozó páros ujjú patások), tehát jellemzően csapatban, társas kapcsolatban élő állatok megszaglásszák, megérintik, vizsgálgatják, megbökdösik az elpusztult példányt, akkor logikus arra gondolnunk, hogy ilyenkor életjeleket keresnek, mert ezek hiányát képesek összekapcsolni a halál beálltával.

Az elpusztult egyeddel szemben mutatott agresszív viselkedéssel az állat a másik „működésképtelenségét” akarja bizonyítani. Csimpánzoknál dokumentálták, hogy megrázzák, megütik, ide-oda vonszolják a tetemet, mintha a durva viselkedéssel azt akarnák megvizsgálni, hogy valóban elpusztult-e. Elképzelhető, hogy az agresszió abból a frusztrációjukból fakad, amit a már semmire sem reagáló tetem vált ki belőlük: s ekképp arra is utal, hogy felfogják ennek jelentését, állítja a filozófus.

Más fajok már a haldoklást is észlelik, és segíteni próbálnak: a delfinek a víz felszínén tartják egyre gyengülő társukat, az elefántok szorosan mellé állva igyekeznek megakadályozni, hogy összerogyjon. Ezekre a fajokra nem jellemző, hogy életképes, egészséges egyednek segítenek úszni vagy állni, vagyis képesek megkülönböztetni az egyes testi állapotokat.

Ugyanígy gyakori a csapatban élő, fejlett szociális készségekkel rendelkező fajoknál, hogy komoly stresszt okoz az egyedek elpusztulása a többieknek, különösen, ha szoros volt a kapcsolat közöttük, vagy például nagy tapasztalatú, ezért értékes társat veszítettek el. Az ilyenkor emberi szavakkal szomorúságnak, apátiának leírt stresszes viselkedés azt nyomatékosítja, hogy az állat tisztában van a helyzet visszafordíthatatlanságával. Amikor pedig egy gorilla, vidra, fóka vagy cet az elpusztult kölykét, borját még napokig magával hurcolja, de úgy tartja közben, ahogy élő kölyköt sohasem (például egy kézzel vagy a nyakánál fogva), az is bizonyítja, hogy már nem tekinti őt élőnek. S amikor végül magára hagyja a tetemet, az egyfajta beletörődés a megváltoztathatatlan állapotba. Minél idősebb az anyaállat, és emiatt minél több tapasztalata lehet a halálról, annál rövidebb ideig tart az elválás.


Az agyműködés része lehet


„Magam is láttam felvételt, amelyen vízilovak órákon át nyalogattak, élesztgettek egy elhullott gnút, amely pedig nem is a fajtársuk – mondja Kampis György tudományfilozófus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Etológia Tanszékének munkatársa. – Nincs még elegendő ismeretünk a témáról, mert az állatok haláltudatának vizsgálata nem slágertéma a tudományban.” Az amerikai zoológus, Temple Grandin fontos kísérlete volt, amikor négykézláb végigmászott egy vágóhíd szűk terelőfolyosóján, hogy megtudja, mit élhetnek át a levágás felé hajtott szarvasmarhák. Grandin, autizmussal diagnosztizált lévén, egyedi élménysíkon szerzett benyomásokat a folyamatról, amelyet követően az lett a célja, hogy humánusabbá fejlessze az állattartáshoz szükséges eszközöket.

„Változó, hogy a tudományban mi a divat, mit szokás hinni. Jelenleg teljesen elfogadott tény, hogy az állatok tudattal rendelkeznek. De ennek is csak a hit az alapja. Mostanában a rovartudat vizsgálata kezdődött meg – ám tegyük hozzá, a tudat tudományos fogalom, míg a lélek nem az”, teszi hozzá Kampis. Szerinte is lehet az állatoknak valamilyen halálfogalmuk, fajonként akár eltérő mértékű, ami nem szükségképpen fogalmi gondolkodáson alapul. A halálról való gondolkodás, mint ahogy a tudat is, biológiai termék, genetikai szabályozás alatt állással, tehát varianciája van. Ugyanez lehet igaz a halállal kapcsolatos hozzáállásra is.

„Az állatok a jelenben élnek – ha a saját jövőbeli halálukról nincs is elképzelésük, más állatok halálát mint már bekövetkezett változást, felismerhetik. Ennek oka lehet öröklött vagy tanult. Nem tudjuk még, hogy a természetben szórványosan gyűjtött adatok mennyire tipikusak az adott fajra. Vajon minden egyed hasonlóan reagál ilyen helyzetben? Elképzelhető, hogy az említett vízilovaknál is valamilyen kultúra, a csoportra jellemző tanult hagyomány váltotta ki ezt a viselkedést”, mondja Kampis György.

Nem a minden számít, hanem a valami


„Evolúciós szempontból előny, ha egy állat képes felfogni az élet végét”, mondta Susana Monsó lapunknak. Nem az a lényeg, hogy az állatok ugyanolyan halálfogalom birtokosai-e, mint egy kifejlett ember, hanem hogy rendelkeznek-e bármivel, ami a halál megértésének számíthat.
Évezredek óta úgy gondoljuk, az állatoknak nemhogy önnön halandóságukról, de más állatok haláláról sincs képzetük. Ennélfogva nem jelent etikai problémát a leölésük, amennyiben gyorsan és fájdalommentesen tesszük. Ám a fenti példák olyan bepillantást engednek az állatok elméjébe, ami azt sejteti, hogy ott bizony jelen van valamilyen halálfogalom. S azon túl – a szaporodó tudományos bizonyítékok alapján – a szellemi komplexitás más aspektusai is, mint kultúra, erkölcs, ráció, vagy kezdetleges nyelvi kommunikáció.

„Az ember is egy faj az állatok közül. Persze, vannak nyilvánvaló intellektusbeli különbözőségek, de mellettük több a folytonosság, mint amennyit általában elismerünk. Remélem, munkám révén megváltoztatható, amit az ember kivételes mivoltáról hiszünk, és hogy minden más faj csak azért létezik, hogy bennünket szolgáljon. Több tisztelettel kellene fordulnunk a természet felé” – mondta a 168 Órának a spanyol filozófus.

 

(Hasonló témájú cikkeket a 168 Óra legújabb számában olvashat. Kiemelt kép: 168 Óra-grafika)

 

 

2022. május 25., 20:38

Pénteken egy 1,8 kilométer átmérőjű aszteroida közelíti meg a Földet. A (7335) 1989 JA jelű égitestet a potenciálisan veszélyes objektumok közé sorolják, azonban becsapódásától a szakemberek szerint nem kell tartani.

2022. május 25., 13:39

A Yale Egyetem is díszdoktorai közé választotta Karikó Katalint, a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) kutatóprofesszorával együtt idén tíz kiválóság részesült az 1701-ben alapított amerikai magánegyetem elismerésében. 

2022. május 24., 20:38

Különleges hullócsillag-kitörésben gyönyörködhetünk május 31-én, ha a csillagászati előrejelzések beválnak – közölte kedden a Svábhegyi Csillagvizsgáló, amelynek tájékoztatása szerint magyar csillagászok Texasban követik a kitörés csúcsát, és a Facebookon is bejelentkeznek.