Galícia mítosza
Egy kicsiny földdarab Európában, Kelet és Nyugat között, mely önálló entitásként már régen eltűnt a térképről (és amikor létezett, akkor is sűrűn változó térképek során létezett), de amelynek mítosza – a históriában meg a művészetben – ma is él. Galícia, vagy ahogy mi, magyarok az Árpád-házi időkben emlegettük, Halics (legalább) három nép és (legalább) két ország határán létezett valahol Európa szélén, ahol lengyelek, ukránok és zsidók éltek egymás mellett évszázadokon át, leggyakrabban idegen elnyomók (osztrákok és oroszok) uralma alatt. Ebből aztán különös kevercs adódott: az egymás mellett élő népek hol egymással, hol az őket legyőző hódítókkal vívtak ádáz csatákat, hol a kettőt egyszerre művelték, miközben folyamatosan hatottak is egymásra. Galícia az osztrák–magyar birodalom egyik legszegényebb, legelmaradottabb része volt, ugyanakkor a tizenkilencedik század végén, a huszadik elején komoly állami beruházások estek arrafelé, a bécsi vasút eljutott a határig, Lemberg pedig (Lvov, Lviv, kinek hogy tetszik) a Monarchia ötödik legjelentősebb városává nőtte ki magát. Gazdag és eleven volt a zsidó kultúra (nyúlványai eljutottak szinte minden kontinensre, s máig hatóan jelen vannak az emberiség kultúrájában), miközben nagyon erős volt az elvándorlás is. (Ami az oroszországi részt illeti, ott inkább a menekülés a helyes szó.)
Az első világháború legvéresebb hadszíntere épp a galíciai volt – ez a földdarab többször cserélt gazdát, mint az isonzói: százezrek haltak meg és százezrek menekültek, városok dőltek romba és földek perzselődtek föl: hogy aztán a háború után újra, immár más logika szerint felosztódjon, semmivé váljon Galícia.
A Wien Múzeum a tőle megszokott magas színvonalon mutatja be Galícia történetét, a mítoszt és a valóságot: térképek, fotók, festmények, dokumentumok teszik teljessé az élményt. A tárgyilagosságot ezúttal bizonyos önkritika is kíséri: az egykori elnyomók dédunokái hajtanak így fejet Galícia népei előtt.
Balogh Károly
