Felszámolható-e az agresszió kultusza? - Interjú Haller József neurobiológussal

– Mit nevezünk egyáltalán agressziónak?

– Megközelítés kérdése. A biológiában az erőforrásokért folytatott küzdelmet nevezzük agressziónak. A pszichológia azt a viselkedést tekinti agressziónak, amely pszichikai vagy fizikai fájdalom okozására irányul, anélkül hogy ez az áldozat javát szolgálná – funkció megjelölése nélkül. A pszichiátriában az agresszió különböző mentális zavarok tüneteként jelentkezik, míg bűnügyi szempontból a törvény megszegése minősül erőszakos bűncselekménynek, ami az agresszió kódneve a rendészettudományban. A rendőr erőszakot alkalmazhat, egy bokszoló összeverheti ellenfelét anélkül, hogy ezzel erőszakos bűncselekményt követne el. Biológiában tehát a funkció, pszichológiában a viselkedés, pszichiátriában a tünet, az igazságszolgáltatásban pedig a törvényszegés áll a figyelem középpontjában.

Fotó: Bazánth Ivola

– Hogyan viszonyulnak ehhez a négyféle megközelítéshez az adott szakterületek egyes szakemberei?

– Egyes kutatók a négy megközelítést csereszabatosnak tekintik, és bármely terület kutatásának eredményeit beépítik a saját elképzeléseikbe. Mások viszont úgy viselkednek, mintha a négy terület egymástól független lenne: van például pszichológus, aki nem foglalkozik azzal, amit a biológia mond az agresszióról, és fordítva. Miután a készülő könyvemhez (The Neuropsychobiology of Aggression: from Biology to Law Enforcement, Springer, New York, 2019) nagyon sok kutatási eredményt összevetettem, arra jutottam, hogy az átfedéseket nem elvetni, nem elfogadni, hanem vizsgálni kell. Ha egy biológus azt mondja, hogy az állatok agresszivitása nő a homloklebeny sérülése után, akkor ezt nem azért tekintjük emberre érvényesnek, mert a négy területet egységesnek tekintjük, hanem azért, mert embereknél ugyanezt tapasztaljuk. A területek átfedéseit a hasonló egybeesések alapján kell megközelítenünk, és nem valamiféle elméleti szempontból.

– Hogyan viszonyulunk az agresszióhoz? Úgy tűnik, hogy szükségünk van rá, de csak tisztes távolból szeretjük nézni.

– Így van. A történelem arra tanít, hogy az agresszív emberek hírnévre számíthatnak. Az imént olvastam például Frank Costello amerikai maffiavezér angol nyelvű Wikipedia-szócikkét, amely hosszabb, mint sok híres zeneszerzőé.

Szeretjük látni, hogy az egyik ember legyőzi a másikat, és sok esetben ezt magasztos eszmék sem igazolják; mert mi az a nemesebb cél, amiért egy bokszoló pár millió dollárért összeveri ellenfelét? Az agresszió látványa azonban vonz. Nem csak bennünket: már a csimpánzok is körbeülnek a fákon, hogy végignézzék két vezérhím küzdelmét a hatalomért.

Társadalmi szempontból megközelítve vannak olyan szociális játékok, amelyeket a pszichológia az agresszió tárgykörébe sorol, de törvénysértés nem történik, ezért ezeket el kell fogadnunk. Indulatainkat testtartásokkal, hanghordozással, szavakkal érzékeltetjük – ezt a pszichológiában verbális agressziónak nevezik –, máskor pedig szövetségeket kötünk, összefogunk egymás ellen, kiközösítünk valakit stb., aminek a pszichológiában közvetett agresszió a neve. Ezek valakinek kétségtelenül fájdalmat okoznak, de annyira részévé váltak a társadalmi létnek, hogy nem tiltakozunk ellene, amíg a törvény határait át nem lépi. Bizonyos keretek között az agressziónak helye van a társadalomban. Az agresszió enyhébb formáira épül a társadalmi struktúra.

– A fizikai agressziónak hol a helye?

– Jogom van megvédeni magam, a családom vagy azt, akit korábban ugyan sosem láttam, de most észlelem, hogy bajba került az utcán. A rendőrnek is joga van megvédeni engem, a családomat vagy bárki mást. Ha ezt az agresszív viselkedésegyüttest kiemeljük, akkor megszűnik a társadalom.Ugyanakkor ott van a kontrollálatlan fizikai agresszió, amely semmiféle funkcióval nem bír. Bűncselekményhez vezet, és nem összetartja, hanem szétzilálja a társadalmat. Az emberi társadalomból nem lehet kivenni az agressziót, de az antiszociális agresszióformákat nyesegetni kell.

Itt van egyébként egy igen jelentős ellentmondás. Az egyik a hőskultusz, amelynek igen sok köze van az agresszióhoz, a másik pedig a társadalmi rend védelme. Ez a két dolog nagyon sok ember fejében keveredik, sőt a hőskultusz kerül előtérbe. Sokszor látom rendkívül békés és törvénytisztelő emberektől, hogy ha egy filmben vagy regényben ügyesen van felépítve a cselekmény, akkor az agresszor pártjára állnak, mert a történet egyrészt megmutatja az emberi arcot, másrészt azt, hogy az elkövetett agresszió igazolható. Gondolok itt Bonnie és Clyde-ra, Robin Hoodra vagy éppen a Keresztapára. Én nem reménykedem abban, hogy az agresszió kultusza felszámolható, véleményem szerint csak korlátozni lehet. 

– Lehet-e kezelni az agressziót, és ha igen, akkor hogyan?

– Az agresszió kezelésének alapvetően négyféle megközelítése van. Az egyik az, hogy eltávolítunk valakit a társadalomból, vagyis börtönbe zárjuk, bár ezzel az agressziót nem szüntetjük meg. Azok mindenesetre nem válnak áldozattá, akik a börtönön kívül vannak. Ez az állapot azonban többnyire ideiglenes, ráadásul az emberek egy jelentős része nem javul meg a börtönben. A második mód a pszichoterápia, ám ez nem minden típusú agressziónál hatásos. A harmadik a gyógyszeres kezelés. A jelenleg alkalmazott kezeléseknek nincsenek súlyos mellékhatásai, viszont ezek az agresszivitással járó mentális zavaroknak csak kisebb részében hatékonyak.

Végül van egy eljárás, amellyel mindenfajta agressziót meg lehet szüntetni, hatékonysága pedig közel jár a száz százalékhoz: ez a műtét. A módszert a hatvanas években dolgozták ki Japánban, és azt a hipotalamikus idegközpontot irtották ki, amely – állatkísérletek alapján – kiváltja az agresszív viselkedést. Ha ezt elpusztítjuk elektromos árammal, akkor az illető többet nem tud agresszív lenni. Ez a módszer úgy húsz éven keresztül zavartalanul és sikeresen működött, de a műtéteket végzők is elkövettek hibákat. Eleinte a valóban kezelhetetlen embereket műtötték meg, olyanokat, akikkel kényszerzubbony nélkül egyszerűen nem lehetett mit kezdeni, de aztán valószínűleg olyanokat is, akiknél a műtét nem volt indokolt. Ezért elindult egy társadalmi mozgalom, amelynek köszönhetően visszaszorult ez a beavatkozás. Biztosan tudom, hogy manapság is hajtanak végre ilyen műtéteket, és biztos vagyok benne, hogy csak a legszükségesebb esetekben vetik be, abban azonban már nem vagyok biztos, hogy minden szükséges esetben bevetik. Most a ló túlsó oldalán vagyunk. Valahogy nem tudunk a lovon lovagolni.

– Milyen összefüggés van az agresszió és a manapság olyan sokszor hangoztatott médiaerőszak között, ha van egyáltalán?

– Gyakran találkozom ennek a területnek a vezető képviselőivel. Ők hiszik azt, hogy a társadalomban azért magas az agresszió, mert a média ezt sugallja, és ezt ők ki is tudják mutatni. Vagyis hogy aki erőszakos médiatartalmakat fogyaszt, az erőszakosabban viselkedik, mint mások, és akár mintákat is vesz a médiából, hogy azt alkalmazza a való életben. Azt azonban nehéz kimutatni, hogy az összefüggés ok-okozati lenne, mint ahogy az is kérdéses, hogy a probléma társadalmi méretű-e. Az erőszakos médiának mindannyian a hatása alatt vagyunk. Nincs olyan ember, aki ne találkozna vele, és ha a médiaerőszak mindenkire hatással lenne, akkor mindannyian agresszívak lennénk, de nem vagyunk azok. Örömteli, hogy az utóbbi időben nem próbálják meg globálisan kezelni a kérdést, hanem azokat az okokat keresik, amelyek miatt a médiaerőszak bizonyos emberekre hat, míg másokra nem. Ha így közelítjük meg a kérdést, véleményem szerint többet fogunk megtudni a jelenségről, mint akkor, ha háborút folytatunk a média ellen. Természetesen nem hiszem, hogy a médiaerőszak hatástalan lenne, de tisztázni kell, hogy kire és milyen körülmények között hat.

Fotó: Bazánth Ivola

– Ted Bundy, az Egyesült Államok leghírhedtebb sorozatgyilkosa a pornót hibáztatta azért, amivé ő maga vált.

– Az utolsó interjújában azt mondta, hogy szerinte minden ember pornófogyasztó. Ő mindössze abban különbözött másoktól, hogy a tettek mezejére lépett, és felszabadította magában azt, amit mások elnyomnak magukban. Bundy esetében egyébként a média – saját bevallása alapján – valóban kiváltó tényező volt, de azt fontos hangsúlyozni, hogy az az ember mentálisan nem volt egészséges. Nem ez váltotta ki nála az erőszakot, de pillanatnyi impulzust adhatott. A martfűi rém sem azért ölt nőket, mert látta a Bűn és bűnhődést, de ettől még ez is lehetett egy bizonyos szikra (amint ez az interjú készítőjének hamarosan megjelenő tanulmányából kiderül – A szerk.).

– Idén nyáron három többszörös gyilkosság is történt Magyarországon másfél hét alatt, és mindhárom igen komoly médiafigyelmet kapott. Ráadásul mindegyikben közös volt a szerelmi szál. Elképzelhető ilyen esetekben, hogy az egyik tettesre hatással volt az, amit a pár nappal korábbi gyilkosságról látott a médiában?

– Előfordulhat, hogy a média felerősít szándékokat, de mindössze három esetből nem lehet ilyen következtetést levonni. Azt viszont szociológiai tanulmányok igazolják, hogy feltűnést keltő bűncselekményeknek követői támadnak. Például ha valakit kivégeznek az Egyesült Államokban, és az ügy rendkívüli publicitást kap, akkor megjelennek a hasonló bűncselekmények abban a térségben, ahol az eset nyilvánosságot kapott. A sajtóban ilyenkor leírják az elítélt élettörténetét, százan százféleképpen ismertetik a bűntényeket, egyszóval ott van az esemény az emberek szeme előtt. Ez lehet egy lökés mások számára, és egyfajta ötletet is adhat az elkövetésben. Abba persze nem mindig gondolnak bele, hogy majd a sorsuk is ugyanaz lehet, mint annak, akitől a mintát veszik. Az az üzenet jön át, hogy itt valaki talált megoldást egy olyan problémára, mint amilyennel ők is küzdenek, de remélik, hogy ők megússzák.

– Azt szokták mondani, hogy a halálbüntetésnek nincs visszatartó ereje, hiszen az előbb említett bűncselekmények ilyenkor elszaporodnak. Ezek az emberek azonban mentálisan általában nem egészségesek, ezért is hat rájuk az ilyesmi.

– A profi bűnöző viszont tervez a büntetéssel is. Életének jelentős részét börtönben tölti, tudja, hogy milyen bent lenni. Nem nagyon idegenkedik tőle, de nem is szeretne ott maradni. A büntetési tételt figyelembe veszi, és úgy viselkedik, hogy ne legyen túl nagy a büntetés. Az a „nem bűnöző”, aki elveszti a fejét, és hirtelen felindulásból nekitámad valakinek, valóban nem számol retorzióval, de bűnözői körökben van visszatartó ereje a büntetésnek.

Ha érdeklik az élet elleni bűncselekmények, látogasson el a szerző Facebook-oldalára.