Eszét vesztett ország

Bánffy (Bethlen első külügyminisztere) okos volt, művelt, világlátott és racionalista. Sosem tudta megérteni, elfogadni a „Nem, nem soha!” belterjes, öngerjesztően dacos, amúgy impotens zsolozsmáját. Tudta: Trianon tény, amivel együtt kell élnünk, amiképpen az utódállamokkal is. Közülük legalább eggyel szükséges még barátságban is, éppen megmaradásunk érdekében. Ugyanis az első világháború után „a kicsi Magyarországnak barátai nem voltak, csak ellenségei”. Az utódállamok, a szomszédok szorító gyűrűjének oldásához szükségünk volt a korrektnek remélt kapcsolatra.

A „revíziós agitációt” Bánffy értelmetlennek és fölöslegesnek tartotta. „Minek biztatnók egymást, mint kórus az operában, ha úgy sem volt nálunk senki, aki a Trianonban elkövetett csonkítást ostobának és igazságtalannak ne tartotta volna. Az ilyen (hiábabeszéd) csak a szenvedéseket fokozza, és mesterségesen gyártja a gyűlöletet.”

A hangos propaganda – mondta – mindig káros és ostoba. Káros, mert azt, aki folyton fenyegetőzik, kellemetlenkedő békebontónak tartják a többiek. És ostoba is ez a támadó-védőbeszéd, mert a szüntelen handabandázás az ellenfelet állandó odafigyelésre és ellenlépésekre sarkallja. Ami rontja esélyeinket.

A „harsogó irredenta” sokat ártott külföldön, itthon, és az elszakított területek magyarjaira is bajt hozott. Velük ugyanis azt hitette el, hogy holnap vagy legkésőbb holnapután történik valami, valami csoda („az nem lehet, hogy annyi szív...”). Elég kivárni, elég bízni... Épp emiatt nem is szerveződtek hatékonyan, nem védték meg kisebbségi intézményeiket, kultúrájukat, érdekeiket. (Ehelyett azt mondták, mint annyiszor: ”Addig már guggolva is kibírjuk.”)

A visszatérésre spekuláló Károly király politikai vaksága is jellegzetes. „Mivel jutalmazzam meg Horthyt? – töpreng. – Csináljak herceget belőle? Igen, az jó lesz...” Csak hát ekkorra Horthy már kormányzó. Miért adta volna országát – nem egy lóért, de egy leértékelt, akciós szamárért? Még ha hímzett hercegi korona is járt volna vele minden zsebkendőjére?

Életidegen, a feltételekkel, körülményekkel nem számoló, irreális jogászkodás mérgezte bel- és külpolitikánkat. A magyar diplomácia képviselői még a monarchia idején a közös külügyminisztériumban parádéztak, nevelkedtek. Ám mára a hajdani hatalomból, tekintélyből, erőből, potenciából semmi sem maradt. Csak a gőgös, pökhendi önelégültség élt túl minden változást – írja Bánffy, a volt külügyminiszter. (Ő csak tudta!)

Magyarországon „egyedül a balsiker viseli a népszerűség glóriáját”. Nemcsak háborúinkban nem győztünk Mátyás király óta, de felkeléseink is rendre elbuktak. Hőseink mind „vállalkozásaik mártírjai” lettek. Rokon ez a „szenvedő Messiás”-sorssal, ami mint vallási jelkép gyönyörű, mint politikai ideál tragikus és tarthatatlan. Nálunk nem a sikerest becsülik, hanem azt, aki nagyot bukott.
De szívósságunkra jellemző: e kudarcok sem tudták meggyógyítani a „nemzeti hiúság és nagyzolás” betegségeit. „Húsz millió magyar a Kárpátoktól le az Adriáig” (álmodta-hazudta Rákosi Jenő). Mi olyan erősek vagyunk, hogy nekünk okvetlenül győznünk kellett volna mindig, hacsak belső árulás el nem buktatott bennünket. (Károlyi Sándorra, Görgeyre, bűnbakra itt mindig volt igény...)

Márai az 1938-as Anschluss után kezdi bőrén érezni a veszélyt. Amikor Hitler elfoglalta Bécset, jó néhányan azt kiabálták neki lelkesen: „bis zum Plattensee”, azaz előre a Balatonig. Akkor még nálunk is sokan hittek abban, hogy a fasizmus megvédi Európát a bolsevizmustól. A nácik előnyomulásán, új „szomszédságunkon” a magyar jobboldal is örömködött. Az antiszemiták úgy vélték, közeledik „a nagy zsákmány és az osztozás órája”. Ugyanis Magyarország uralkodó eszméje „a szegedi gondolatnak nevezett neobarokk fasizmus” – minősít szigorúan a szemtanú, a polgár Márai. Ekkoriban – írja – nálunk a „nadrágos emberek” többsége nácibarátnak vallotta magát.

„A kereszténység és a nemzet nagy eszméit a gyakorlatban politikai kapzsisággal kihasználó” fajvédők, ébredők, etelköziek, turulisták ősmagyar jelképek mögé bújva „a zsidóság kirablását, kiűzését, teljes megsemmisítését” akarták. „Volt, aki zsidó patikáról ábrándozott, más a zsidó földről és zsidó lakásról...”

A Trianon utáni revizionizmus „hordó tetejéről énekelte világgá” panaszait, és a fájdalom szavai „belevegyültek az üzletiesen tányérozó... karének hazafiaskodó és hencegő magyarkodásába”.

Az „üzletszerűen és iparszerűen népszerűsített 'keresztény, nemzeti' elvektől” erőszakos elégtételt és anyagi zsákmányt vártak a magukat eddig mellőzöttnek érzett „sikertelen bugrisok”. Megindult az „őrségváltásnak” nevezett kiszorítósdi: a zsidók eltávolítása a hivatalokból, szakmákból, állásokból. A Városligetben elbocsátották a nürnbergi törvények által „érintett” artistákat, mondván: „zsidó nem lehet törpe.”

A bécsi döntések idején már tudni lehetett: ennek a visszacsatolásnak, az „ajándéknak” nagyon nagy ára lesz... A kormányzó fehér lovas díszelgése, bevonulása is hazug volt. A magyar királyi honvédség és a hivatalos politika úgy ünnepelte magát, mint ha igazságunk győzelme után, méltán foglaltuk volna vissza az elszakított területeket, hősi csatában, tankokkal és ágyúkkal, amelyeket látványosan felvonultattunk a diadalmenetben, és mint ha nem két háborús bűnös húzta volna Bécsben a ceruzát: Mussolini veje, Ciano, akit később maga a Duce lövetett agyon, valamint a nürnbergi per után felakasztott korábbi pezsgőügynök, a náci Ribbentrop.

A „visszatért” szülővárosban, Kassán Márait taszította a bevonuló tisztek nagyhangúsága, indokolatlan „hódítástudatuk”, és zavarták az írót a dísztribünről elhangzó dagályos beszédek is. Elszomorodik, amikor megtudja itteni barátaitól, hogy a fegyelmezett, jobban felszerelt, demokratikusabb szellemű cseh hadsereg kedvezőbb képet hagyott maga után, mint amit most a „felszabadítók” produkáltak.

A tapasztaltak kiábrándító és megszégyenítő koronájaként egy túlbuzgó vezérkari tiszt a visszacsatolási ünnepségre meghívott írókból, újságírókból, festőművészekből, vagyis értelmiségiekből, alkotókból a város határában szabályos katonai alakulatot formált, és díszlépésben vonultatta el őket a dísztribün előtt. A kassai ismerősök az ablakokban gúnyosan nevették, a fiatalok kiröhögték a lábukat földhöz csapkodó, militarizált civil bagázst.

Azonban nemcsak a visszakapott területek tértek vissza: visszatért ugyanide a méltóságos úr is. A kisebbségi sorsú magyarokkal bizalmatlan Horthy-adminisztráció az anyaországból hozta a köztisztviselőket. Megjött „a műveletlen, pecsétgyűrűs bíró, a városházi hivatalnok, a skribler”, a „kérlek alássan” és az „alázatos tiszteletem”. Visszatért a „gyarmatra” a fölény, a nagyképű modorosság, az „úriember”. Az idehelyezett közhivatalnokok átlaga azonban szelleme, modora, erkölcse és műveltsége tekintetében „selejtes” volt – mondja Márai.

A garnitúra leszerepléséhez hozzájárult gyanakvásuk is, ugyanis az „anyások” (ahogyan emlegették az anyaországiakat) a körülményeket nem ismerték, lehetséges szövetségeseiket sem, viszont türelmetlenek voltak, tájékozatlanok és hazafiaskodók, mindenáron „rendet akartak csinálni” a megbízhatatlannak ítélt Felvidéken, amelyet akár „meg is fertőzhetett” a csehszlovák demokrácia.

Mi lehetne a gyógyír – töpreng az író szülővárosának viszontlátásakor. Talán az európai unió! „E kontinensen a nemzetek fölötti hazát” kellene megvalósítani. Szolidaritás, együttműködés, vám- és érdekközösség, egységes pénz révén. Mindebből pedig „az elválasztó országhatárok spiritualizálódása” következhetne.

Az író úgy látja: a trianoni sokk mellett Magyarország másik nemzetvesztő gondja a földkérdésnek a megoldatlansága. Trianonról lehetett és kellett is „közbeszélni” (kötelezően és harsányan: „hiszek Magyarország feltámadásában”), a nagybirtokról és cselédeiről nem. Aki mégis, számolhatott azzal, hogy a bíróság "engedelmesen kiszolgálja a nagybirtokrendszer védelméért rettegő... hatalmat”.

Másfél millió szolga élt itt cselédlétben. Amíg a cseléd „cseléd marad, én sem vagyok egészen szabad” – mondja Márai. Pedig a polgár, a városalapító, műveltségszerző ember szabad volt mindig, és hitt az erkölcsben és a haladásban.

Aznap este, amikor Bárdossy miniszterelnök bejelentette a hadiállapot beálltát a Szovjetunióval, a jó hírű kertvendéglőben, ahol Márai egy miniszterelnökségi osztályfőnökkel vacsorázott, több úri asztalnál is pezsgőt bontattak örömükben. Nem a gyanútlan, hanem az eszét vesztett ország ünnepelt...