A magányos labanc – Szekfű Gyula szomorú útja

Az Országos Széchényi Könyvtár olvasótermének polcain már a Kádár-kor utolsó évtizedeiben ott porosodott az „ötkötetes” Hóman–Szekfű. A Három nemzedék reprint kiadása csak 1989-ben jelent meg, és ismét sikerkönyv lett. Szekfűnek már életében komoly ellenfelei voltak. Kollaboránsnak, jellemgyengének, kétkulacsosnak, „sunyi alaknak”nevezték, többek között a rendszerváltás idején előkerült „régi-új írósztár” Márai. A folyóiratok mégis nagy terjedelemben tárgyalták Szekfű szövegeit. Szekfű klasszikus stílusban írt, egy kicsit antikosan, porosan, mint Clio gyermekei, akik a históriát művészetnek tekintették.

A régi történeteknek (ha anekdotának nem mondhatók is) megvilágító erejük van. Szabó Zoltán jegyezte fel az utókornak, hogy Szekfű 1946 januárjában, amikor frissen kijelölt moszkvai nagykövetként Leninről tartott ünnepi beszédet az Operában, a színpadról távozóban összeesett, és szívrohamot kapott. Hónapokig feküdt, mielőtt állomáshelyére utazhatott. De felépült, túlélte ezt is, ahogy aztán Moszkvát is. Szekfű született magányos volt, félt és szégyenkezett. Kényszerből cselekedett, mint életében annyiszor. Barátja és vetélytársa, Hóman Bálint ekkor már vizsgálati fogságban volt. Bizonyos értelemben Szekfű is zsarolható volt. Félt önmagától, tévedéseitől, a középosztályra váró baljós jövőtől. Kései ismerői Szekfűt az alámerülési-kibekkelési politika előfutárának tekintették.

Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely életében megatonnányi változást élt át. A történeti Magyarország pusztulását, a Monarchia felbomlását, a revíziós kísérlet nagy kalandját, majd véres elbukását. Ifjúkorában egy viszonylag nagy, katonailag erős ország, Európa ötödik nagyhatalmának polgára. Halála idején két vesztes háborút átélt, megszállt államocska nagykövete. Hogy a bukás teljes legyen, a végén országgyűlési képviselő, az elnöki tanács tagja.

Szekfű az úgynevezett „keresztény középosztály” gyermeke, apja ügyvéd Székesfehérváron, az Árpád-házi királyok városában. A helyi ciszterci gimnáziumba jár, a századforduló évében érettségizik, a bölcsészkaron diplomázik, Eötvös-kollégista, előbb a Nemzeti Múzeum levéltárosa, majd az Országos Levéltár tisztviselője, hogy kikerülve Bécsbe közösügyi hivatalnok, a Monarchia külügyminisztériumának felügyelete alá tartozó levéltár, majd az udvari levéltár munkatársa legyen. Bizarr párhuzammal Szekfűt ma „uniós bürokratának” mondanánk. Mestere a császárvárosban a nagy tekintélyű Thallóczy Lajos. Szekfű, hírhedt, tragikus sorsú barátjához, Hóman Bálinthoz hasonlóan a legkiválóbb képzést kapja.

Ma már kevesen figyelnek arra, hogy a fiatal tudós 1925-ig Bécs lakója. Külföldnek szánt munkáit német nyelven is fogalmazza. A Monarchia felemelkedő urbánus középosztályához tartozott, amely a Szekfű által bírált és megvetett dzsentrivel korántsem azonos. Fiatal éveiben Szekfű joggal volt derűlátó. A Szent István-i államot örök és „természetes képződménynek”, történelmi teljesítménynek tartotta. A képlet tragikus módon változik meg a párizsi béketárgyalásokon, ahol az etnikai határok bűvöletében élő Európát a magyar delegátus, Apponyi a „történelmi államterület” érvkészletével riogatja. Kis híján kinevetik. Bécsi éveinek utóhatásaként Szekfű élete végéig esküdt Habsburg-hívő. Nem élt benne Ady pesszimizmusa, végzettudata, aki a kortársakhoz hasonlóan a Monarchiát önsúlya által összeomló, halálraítélt képződménynek tartotta.

A rendszer kedvencétől több mint furcsa, hogy bemutatkozó munkája, A száműzött Rákóczi azonnal botránykönyv lesz. 1913-ban jelent meg, a háború küszöbén, amikor tombolt a kuruckultusz, a Függetlenségi Párt katasztrofális botrányok után szétesett és megbukott, 1906-ban temették újra Kassán a vezérlő fejedelmet, a közélet (és a sajtó) fölött Thaly Kálmán szelleme őrködött. Szekfű mesteri portréja ebben a légkörben hatalmas indulattömeget mozgatott meg. Valóságos hadjárat indult a fiatal történész ellen. Cikkek, gúnydalok, kuplék születtek, vidéki városokban Gyulának nevezték el a kóbor ebeket. Szekfű nagy lélektani átéléssel rajzolja meg az ügyébe lassan beleöregedő, befelé forduló, „imádkozó, káromkodó, lassan magára maradó” elszigetelt emigráns alakját. Minden verbális simogatás ellenére („a derék, jó fejedelem”) a rajzolaton átüt a szánakozó lesajnálás, a ki nem mondott ítélet: a mániákus kuruckodás következményeiben nem más, mint a világtól való elzárkózás, nemzeti öncsonkítás.

A kuruc közvélemény előtt akkor rajzolódik ki a „megalkuvó, labanc Szekfű” képe, aki Mária Terézia országát, a szélcsendes 18. századot idolnak, a felzárkózás, „az európai integrálódás” zálogának látja.

A botrányért természetesen revanzsálni kellett, és Szekfűben már ekkor megvolt a készség az önkorrekcióra. A támadásokat kétségbeesetten fogadta. Ekkor mutatkozik meg tartózkodó alkata, félénksége, túlérzékenysége. Vulgáris politikai vitákban, „szakmaiatlan” konfrontációkban Szekfű később sem vesz részt, szívesen tetszeleg az emelkedett szellemű, alpári konfliktusoktól elzárkózó Széchenyi pózában. Újabb könyve, A magyar állam életrajza jóvátétel. Kelet-Európában, ahol valóban nem volt minden kis népnek önálló állama, az állami lét hivatkozási alap, civilizációs teljesítmény.

Szekfű pályáján ekkor átmeneti törés következik be. A feltörekvő középosztály értelmiségi alakját, a szép karrier előtt álló adminisztrátort a háborús vereség, a forradalmi hullám, a Monarchia szétesése, a kulturális mintának tekintett hivatalnoki kar leépülése sokként éri. A Károlyi-féle polgári köztársaságot úgy-ahogy el tudja fogadni, de a 133 napos Tanácsköztársaság, a román megszállás, a Szent István-i állam felbomlása Szekfű világát gyökeresen felfordítja. Egy futó kaland erejéig kacérkodik azért a tanácskormánnyal is, a felajánlott katedrát (Hómannal együtt) elfogadja, de jó érzékkel nem foglalja el. Elvállalja, hogy megírja a történelmi materializmus kézikönyvét, majd később egy kínos feljegyzésben mentegetőzik: képtelen lett volna egy módszertani művet a „történelmi materializmus szellemében” megírni. Ősszel megindulnak az igazoló eljárások, az évszázad során először, de nem utoljára. A Kun Béláékkal együttműködő értelmiségeket állásaikból sorra kirugdossák. (Ez az a kor, melyben a konzervatív-katolikus Babitsot is nyugdíjazzák.) Szekfű is kapkod fűhöz-fához, míg nagy nehezen igazolják.

A forradalmi korszak Szekfű számára maga a gazdasági összeomlás. A közös állam felbomlásával a „közös-ügyi” tisztviselői állás megszűnik. A korábban egységes (közös) levéltári anyagot az utódállamok között kell majd felosztani. Hosszadalmas alkudozás kezdődik. Ez 1925-ig eltart, s Szekfűnek is kenyeret ad. A katasztrófahangulat Szekfűt is megérinti. 1917-ben kezdi gyűjteni az anyagot társadalomtörténeti munkájához. A mű irálya, karaktere a háborús vereséggel gyökeresen megváltozik. 1920-ban lát napvilágot a sorsfordító Három nemzedék. (Később még öt kiadást ér meg. A közvélekedés szerint a keresztény kurzus ideológiai alapvetése, írója egy csapásra a rendszer ünnepelt szerzője lesz.) A Három nemzedék hanyatlástörténet, a nemzeti bűnök és tévelygések lajstroma, a végzet eredője, a történelmi Magyarország bukásának múltba vetített képe. „Ez a könyv személyes élményem” – írja Szekfű 1920 nyarán az előszóban. „Abban a súlyos ínségben, melybe az 1918. októberi katasztrófa döntött bennünket, melynek nyomorát épp mi, a magyar értelmiség érezzük legsúlyosabban testünkön és lelkünkön (…) úgy éreztem (…) és úgy érzem ma is, hogy (…) munkakedvemet fel nem találhatom, míg le nem számolok a hanyatlással (…) míg szemébe nem nézek azon erőknek, amelyek az egészséges fejlődés sodrából kivetették nemzetemet.” Szép feladat. A személyes élmény Szekfűnek egzisztenciális „élmény”. A „bűnökben” Szekfű is benne volt, elkísérte a forradalmakat a Tanácsköztársaságig, majd vissza, a keresztény kurzusig.

Itt kell kitérnünk arra a kérdésre, hogy történelmi műről van-e szó. Bizonyos kritikusai Szekfűt nem tekintik klasszikus értelemben vett történésznek, sokkal inkább ideo-politológusnak, a nemzeti sorskérdések ideologikus újraértelmezőjének. Maga a szüzsé ismert. A Három nemzedék Széchenyivel indul, az emelkedett polgári erkölcs nyugatos képviselőjével, kinek nemes szándékait, nemzetépítő törekvéseit eltorzítja a hagymázos új nemzedék. Szekfű szerint Magyarországon a „harmadik rend” szerepét a hanyatló nemesség töltötte be, mely szabadságjogok alatt önző kis privilégiumait érti, ami automatikusan vezet a nemzetiségekkel való konfliktushoz, a végponton pedig Trianonhoz. Kossuth helyett a józan reformokat és az erkölcsi megújulást hirdető Széchenyit kellett volna a magyaroknak preferálniuk. Az első liberális nemzedék érdeme mégis az, hogy téveszméit magas erkölcsi nívón, önpusztító következetességgel képviseli. Utódaik alatt ez a morális tartás leépül. A politika vízfejű nacionalizmusba, barbár külsőségekbe, kiüresedő szólamokba torkollik, miközben elmarad a szegénység orvoslása, a nemzetiségi kérdés vizsgálata, ami újra forradalmakhoz, országvesztéshez vezet. A jövőt az adott pillanatban Szekfű a valláserkölcsi alapon építkező konzervatív reformokban látja. Oldalágon pedig jut tér a hagyományos magyar vétkek ostorozásának, szalmalánglelkület, lelkesedés és gyors hamvadás, intellektuális tunyaság, urambátyámvilág, dzsentri szemlélet.

Sokak szerint a Három nemzedék kapitalizmuskritikája hivatkozási pontja lett a numerus clausust követelő csoportoknak. („Mikor tehát mi a modern Magyarország kulturális haladását dicsőítettük (…) az nem volt egyéb, mint az értelmiségi pályáknak zsidósággal való átitatása.”)

A húszas évek közepére Szekfű mindent megkapott, amit a korabeli Magyarország egy labanc lelkületű, hazafiatlan történésztől addig megtagadott. 1925-ben akadémiai levelező taggá választják, elfoglalja az újkori magyar történelmi tanszék katedráját, a Bethlent támogató Magyar Szemle szerkesztője lesz. 1930-ban az első nagy csoportban Bartókkal, Kodállyal (és persze Hómannal) együtt kapja meg a rendszer „szellemi nemességét” közös alomba gyűjtő Corvin Koszorút.

Az igazi esemény mégsem ez, hanem az „ötkötetes” összefoglaló történeti mű munkálatainak 1926-os elkezdése. 1928-ban jelenik meg az első kötet, Szekfűre szignálják az újkori magyar történelmet. Szekfű most kap igazán teret, kifejtheti a 18. századi kiegyensúlyozott fejlődésre vonatkozó vagy a liberalizmust bíráló elveit. Szekfű kulturált, finom tollú szerző. Egy történelmi összefoglalóban e gondolatokat inkább sugallja, mintsem szentenciaként hirdeti.

A „barna pestis” támadása, Gömbös és a népiek aktivizálódása komolyan aggasztja. A hajdani jó barát, Hóman Bálint egyre jobban belesüllyed a nagypolitikába. A legrosszabb pillanatban miniszterséget is vállal. Mai kifejezéssel élve a parlamentben „kormánypárti frakcióvezetőként” a zsidótörvények precíz előkészítőjeként koronázza meg teljesítményét.

Szekfű háborús publicisztikáját, a Népszava híres, 1941-es karácsonyi számában történő szerepvállalását, a Magyar Nemzetben írott cikkeit a németellenes értelmiségi fellépés elszigetelt, de hősies példájának tartják. Akkor is gyakran hivatkoznak erre, amikor Szekfű műveit Magyarországon nem adják ki.

Szekfű a háborús vereséget betetőző ostromot fizikailag leromlott állapotban, a nyilasok elől bujkálva éli túl. A háború utáni zaklatástól, az igazoló eljárásoktól talán háborúellenes kiállása menti meg. De a további szerepvállalásban, Szekfű gyors balra tolódásában nincs sok köszönet. Le kell számolnia szinte mindennel, amit valaha tett vagy írt. A konzervatív katolikus történész fejlődési útján még egy stáció hátravan. Társutas baloldali káder még nem volt. Sok választása persze nem volt. Ha nemet mond „a koalíció közös kérésére”, akár meg is járhatta volna. Persze voltak, akik így is nemet mondtak.

Nyilvánvaló volt, hogy a szovjet fél kívánalmai úgy szólnak, a leendő moszkvai nagykövet nem lehet politikus, sem zsidó, sem kommunista. Szekfű e kívánalmaknak tökéletesen megfelelt. Kései publicisztikájában – ellentétben a Három nemzedékkel – már több a tanácstalan belenyugvás, mint a történelmi átértékelés. „Valahol utat vesztettünk” – írja rezignáltan, önkínzó módon sorolja a középosztály történelmi bűneit.

Utolsó, furcsa számvetését, politikai végüzenetét már moszkvai követként írja, „a felszabadult és hálás Magyarország” szószólójaként. A mű csöpög a hódolattól (vagy a behódolástól?), a „demokratikus Magyarország” divatos közhelyeitől. Az ember kínos érzéssel veszi kézbe és viszolyogva teszi félre: egy megfélemlített, önbizalmát vesztett ember szánalmas önreflexiójába pillantott bele. A mű árnya az egész életműre rávetül. A Forradalom után a Cserépfalvi Kiadónál jelenik meg 1947-ben. A reprint kiadás (1983) előszavában még Glatz Ferenc is feszengve jelzi: „hosszan lehetne fejtegetni, miért vette át Szekfű a kor gondolkodási reflexeit, méltató frázisait Sztálinról”, „miért mutatja olyan idealizáltan” a Szovjetuniót. Amely végül is, mint Szekfű megnyugtatóan jelzi, nem akarta hazánkat bekebelezni.

A kései Szekfű, ahogy a fiatal is, „ízig-vérig reálpolitikus” volt. Nem véletlenül mondta egy társaságban: nincs mit tenni, Magyarország állapota a török hódoltsághoz hasonlítható. Majd hozzátette: a hódoltság „addig tart, amíg a Szovjetunió kitart”. Végül is igaza lett. Nem véletlenül lehetett Szekfű ünnepelt hőse Bethlen Gábor, aki hátában török fegyverekkel került hatalomra, de bekapcsolta hazáját az európai fejlődés áramába. Az is igaz, hogy ez nem tetszett mindenkinek. „Ravasz, sunyi, pallérozott fő a szerző”, „A szellemi ember elaljasodásának, gyávaságból és érdekből meghunyászkodó képmutatásának ritka dokumentuma ez a könyv” – írta róla Márai.

Szekfűt a hatalomátvétel után azonnal leváltják, nyugdíjba küldik, de az ötvenes években még országgyűlési képviselőként és az Elnöki Tanács tagjaként felhasználják. Utolsó éveiben már nehezen mozgott. Hatalmas könyvtárát kiárusította, légzési problémái voltak, tüdeje nem bírta a könyvekből áradó port. Egykori tanítványai látogatták, például az őt szeretve tisztelő Kosáry Domokos. Ők tudták igazán, valaha ki volt. Beváltott ígéret, nagy tehetség. Aki balszerencséjére a negyedik nemzedékhez tartozott.