Mészárlás Amenaszban
1950-ben az amerikai hírszerzés gyanította, hogy „a kommunisták” valahol lecsapni készülnek: Tajvan, a Sztálinnal dacoló Jugoszlávia, Berlin és Vietnam szerepelt a föltételezett célpontok között. 62 évvel később nemcsak az amerikai, a többi nyugati hírszerző szervezet is találgatott. Gyanították, hogy az Al-Káidához köthető iszlamista terrorista utódszervezetek kiszemeltek maguknak valamilyen „nyugati” célpontot, de nem tudták, melyiket. 1950-ben és 2013-ban is jött a meglepetés: hajdanán Korea, pontosabban a Dél-Korea elleni északi támadás, most meg Algéria, közelebbről egy kulcsfontosságú földgázkitermelő létesítmény, ahol az üzemeltetők (az algériai állam, a British Petroleum és a norvég Statoil) számos nyugati és nem nyugati nemzet szakembereit foglalkoztatták. A múlt héten lezajlott túszdráma halálos áldozatainak száma 80 körülire tehető, pontos számot lapzártakor nem lehetett tudni. ACZÉL ENDRE írása.
Egy hírhedett „dzsihadista”, a „szent háború” harcosa, bizonyos Mokhtar Belmokhtar ötlete volt az, hogy az Algériával szomszédos Mali köztársaság egész északi felét karmaikban tartó iszlamista terroristák rátámadjanak a kelet-algériai Amenaszban működő földgázkomplexumra, amely a szinte kizárólag földgáz- és kőolajexportból élő, Európa és az Egyesült Államok ellátása szempontjából is kulcsfontosságú ország teljes termelésének a tizedét adja. A félszemű Belmokhtar emberei, akik kisteherautókon érkeztek – ma sem tudni, hogy a szomszédos Líbiából vagy a sivatagon át Maliból – több száz túszt ejtettek, nagyrészt algériai munkásokat, illetve külföldi szakembereket. Úgy kalkuláltak, hogy a foglyok életéért cserébe a különféle börtönökben senyvedő elítélt iszlamisták szabadon engedését, de leginkább a Maliban zajló francia katonai intervenció leállítását fogják kikényszeríteni. A számítás nem jött be, mert az amenaszi akció negyedik napján az algériai hadsereg helikopteren érkezett kommandósai megtámadták a túszejtőket, és két hullámban felszámolták az ellenállásukat. Annak azonban nem voltak képesek elejét venni, hogy a terroristák kivégezzenek több tucat amerikai, francia, brit, japán, norvég, román, kolumbiai, Fülöp-szigeteki és más állampolgárt.
Az esetnek több vetülete van. Mi azonban nem a megmenekült túszok romantikus történeteivel kívánunk foglalkozni, hanem az iszlamista terror észak-afrikai térhódításával. („Mint hal a vízben” – úgy mozognak a terroristák a sivatagban. Tele vannak pénzzel, amit évek alatt váltságdíjként szedtek össze, zömmel európai túszok életéért cserébe; és tele fegyverrel, hála a 2011-ben kivégzett líbiai diktátor, Moammer Kadhafi elárvult arzenáljainak.)
Ez a térhódítás nem tegnap kezdődött. A kilencvenes évek teljes hosszában hihetetlenül véres polgárháború dúlt éppen Algériában, az iszlamisták és a kormányerők között. Az áldozatok számát 150 ezerre becsülik, többre tehát, mint amennyit a harminc-negyven évvel korábbi francia gyarmati háború követelt ugyanott. Algéria mai elnöke, Abdelaziz Buteflika, e polgárháború tulajdonképpeni győztese arra alapozta hatalmát és tekintélyét, hogy energiahordozókban gazdag országát békében és biztonságban tartja; távol az iszlamista típusú konfliktusoktól. Ahogyan a mához érkezünk, ez a magatartás markáns jeleket mutat: a déli szomszéd, Mali belső csatározásaitól Buteflika leválasztotta Algériát. Hiába kilincseltek nála olyan hatalmasságok, mint Hollande francia elnök vagy Hillary Clinton amerikai külügyminiszter, nem küldte katonáit a mali iszlamista lázadók ellen.
A kényszerű fordulat akkor állt be, amikor Belmokhtárék északról megindultak Mali fővárosa, Bamako ellen, hogy az egész országra rátelepítsék a maguk tálib típusú, a legszigorúbban iszlamista rendszerét. Ekkor François Hollande bevetette a francia légierőt ellenük, és otthonról, valamint a szomszédos Csád köztársaságból szárazföldi csapatokat küldött a szedett-vedett, lázadó katonák markában vergődő bamakói kormány megsegítésére. Megszervezte ugyanakkor a nyugat-afrikai gazdasági közösség tucatnyi tagjának közös rendőri fellépését ugyanott.
A ma leggyakoribbnak tekinthető narratíva szerint az iszlamisták a francia intervenciót akarták „büntetni” Amenaszban. Már csak azért is, mert Algéria átrepülési engedélyt adott a francia harci repülőgépeknek, és lezárta mali határát, elvágva ezzel a máskor gyorsan közlekedő terroristáktól az algériai (sivatagi) benzinkutakat. Azaz az üzemanyagforrást, amelyre otthoni háborújukban szerfelett nagy szükségük van.
Csakhogy ez így aligha lehet igaz. Az első francia légitámadások és az amenaszi „akció” között mindösszesen három nap telt el – szakemberek szerint roppant csekély idő ahhoz, hogy egy állig felfegyverzett, robbanóanyagokkal kistafírozott, negyvenfős terrorkommandó akár több száz kilométeres kalandját megszervezzék. (Algéria területe akkora, mint egész Nyugat-Európáé. Amenasz másfél ezer kilométernyi távolságban van a fővárostól.) Tehát az ötletnek a franciáktól függetlenül kellett „megfogannia”, csak épp a francia légierő kiváló ürügyet szolgáltatott a terroristáknak ahhoz, hogy világgá kürtöljék: az imperialistákon állnak bosszút. De ez is falsul hangzik. Bosszút valójában csak Algérián állhattak (japánok, filippínók, norvégok soha nem voltak a terroristák kiszemeltjei), mert földgázkincsének kiaknázását átengedte gyűlölt nemzetközi monopóliumoknak, kivált a BP-nek. Ez már meggyőzőbben hangzik.
Érdekes epizód a történetben, hogy a tuareg törzsek, amelyek Algéria déli, sivatagos részét és Mali északi területeit népesítik be, évek óta az iszlamisták szövetségeseinek számítanak a drog-, fegyver-, alkohol- és cigarettacsempészetben. Túl ezen: zsoldosként ott harcoltak Kadhafi oldalán az „arab tavasz” lázadóival szemben. Amikor a líbiai rendszer összeomlott, visszavonulás közben vittek magukkal minden fegyvert (légelhárító rakétákat is ideértve), amire csak rátehettek a kezüket. Semmi meglepő nincs abban, hogy a fegyverek végül az Azawadnál, a mali iszlamista lázadóknál kötöttek ki, akik sikeresen élősködnek a tuaregek minden kormány által negligált autonómiatörekvéseinek a kudarcán.
Függetlenül attól, mi történik Algériában, s hány holttestet fedeznek még föl a tetthelyen, valójában minden szem Malira szegeződik. Az erősen Nyugat-barát nyugat-afrikai (zömmel keresztény) rezsimek a franciák nagyon tevőleges, a britek, az amerikaiak és a németek logisztikai támogatásával ki akarják füstölni az iszlamistákat Maliból – nehogy az Nyugat-Afrika Afrigisztánjává változzék. Egyelőre azonban csak visszaszorítani tudták őket, semmi ok nincs annak a föltételezésére, hogy ahol erősen beásták magukat, onnan afrikai „rendfenntartók” ki tudnák őket űzni, ám ha igen, ott van egy iszlám szomszéd, Mauritánia. Van hová menniük.
De akkor fogalmazzunk meg egy tézist: a nemzetek közösségének alapvető érdeke fűződik ahhoz, hogy az afgán, pakisztáni, csecsen és más iszlamista háborúk veteránjai (az algériai születésű Belmokhtar is Afganisztánban vesztette el a fél szemét) Észak-Afrikában ne működtethessenek olyan „nevelőtáborokat”, ahonnan kirajzanak majd a mindenre elszánt fanatikusok. Pedig ők újabb terep híján éppen Észak-Afrikát szemelték ki maguknak.
