Brexit: vigyázat, becsapnak minket!

A brit népszavazás óta eltelt tíz nap azokat a kommentárokat látszik igazolni, amelyek óvtak az elhamarkodott reakcióktól és jóslatoktól. Mivel lényegében még

minden kérdés nyitott, a következmények csak most fognak kialakulni, méghozzá alapvetően a tagállamok politikai elitjének hozzáállása alapján. A rövidtávú pénzügyi hatás sokadrangú ügy, a tőzsdék a nagy zuhanás után már részben korrigáltak is, a pénzpiacok kivárnak, az pedig inkább vicces fejlemény, hogy egyes hitelminősítők sietve lerontották Nagy-Britannia és az EU besorolását.

Az igazán fontos az alapkérdés: mennyire képesek az unió és főként tagországai kezelni a helyzetet, nem elsősorban magát a brit kilépési szándékot, hanem az EU működésének átalakítását. A problémahalmaz ott van az asztalon, a tét pedig Európa jövője. A fontos döntések elkerülhetetlenek, és belátható időn belül eldől, képesek-e a tagállamok és vezetőik a partikuláris érdekeken felülemelkedve a közös érdekeket az eddigieknél működésképesebben érvényesítő együttműködési modellt létrehozni.

A népszavazást követő első megnyilatkozások sajnos nem túl biztatóak. Maga a kezdeményező brit politikai elit mélypontra került, és a különböző pártok egymással versengve ássák alá saját hitelüket. A toryk és a Munkáspárt belső hatalmi harcok bohózatát adja elő, fontosabbnak látszik náluk az, ki lesz a főnök, mint a brexit utáni jövő. A bennmaradás mellett kampányolók látványos kudarcot szenvedtek, de ellenfeleik is zavarba jöttek, mert egyre nyilvánvalóbb, hogy demagóg szólamaikkal félrevezették a lakosságot.

Próbálnak ugyan kihátrálni ígéreteikből, de ezzel csak a szavazók kiábrándultságát növelik. A brexit egyik élharcosa, Farage már szinte mindenben visszatáncolt, fő érveit annulálva már nem akarja elküldeni az EU-ból jövő bevándolókat, sőt kész továbbra is befizetni a közös kasszába. Valójában beismerte tehát, hogy cinkelt lapokkal játszott, olyat ígért, ami teljesíthetetlen: ő sem hihette, hogy kiszállhatnak a közösből úgy, hogy az előnyöket megtarthatják, a hátrányoktól viszont megszabadulnak.

A kampánytól elbódult brit választók szembesülni kénytelenek a realitásokkal, és minkét oldalon elégedetlenebbek, mint valaha. A bennmaradást pártolók mélységesen csalódottak a kilépés miatt, ez utóbbi hívei pedig becsapva érzik magukat, teljes joggal. Valamilyen szempontból mindenki vesztesnek érzi magát, és ezért a politikai elitet teszi felelőssé. Maga a népszavazás is egyfajta protest voksolás volt, sokkal inkább ez döntött, mint a pro és kontra érvek súlyozása. Az eredmény nyomán ma még nagyobb a politikával szembeni bizalmatlanság, mint korábban.

Ez nem csupán brit jelenség, az egész unióra igaz, és az elmúlt hét fejleményeit látva nem alaptalanul. Mindenki valamilyen formában politikai tőkét igyekezett kovácsolni vagy a maga igazát bizonygatni, a saját érdekei szerint értelmezve a történteket. A sok nyilatkozat egyet nyilvánvalóvá tett: az EU működésének sok hibája van ugyan, de ezek gyökere nem a brüsszeli bürokráciában, hanem a tagállamok hozzáállásában és eltérő érdekeiben rejlik.

Érdemes végignézni, mennyire eltérő és egymásnak szögesen ellentmondó értékelések hangzottak el: a tagállamok egy része, jellemzően az alapítók köre a szorosabb együttműködésben, mások viszont – köztük a magyar kormány – a kötöttségek lazításában és a tagállami jogkörök bővítésében látják a megoldást. Ez utóbbiak pont azt akarják, amit a brexitért kampányolók ígértek: ami előnyt nyújt az EU, az maradjon, ami viszont nem tetszik, attól szabaduljunk.

Ezt hirdetni azonban nálunk épp olyan becsapás, mint a briteknél. Elképzelhetetlen olyan közösség, amelyből mindenki csak ki akar venni, betenni már nem, és a tagok kedvük szerint válogathatnak a működési elvek és szabályok között. Ezért a rengeteg bizonytalanság közepette biztosra vehető, hogy a britek nem kaphatnak kívülállóként különleges jogosítványokat, mert azzal az unió alapjait döntenék le. Ha tényleg kilépnek, leginkább a norvég modellre számíthatnának, azaz nem tagként, a közvetlen beleszólási lehetőség nélkül is lényegében a közös részei lennének, vállalva a kötelezettségeket is.

A szélsőséges értékelések sorából is kitűntek a magyar kormányzati megnyilatkozások. Az várható volt, hogy Orbánék szerint a brexit győzelmének

fő oka a menekültáradat volt, és mindenért Brüsszelt hibáztatják, holott a britek bevándorlók alatt nem a szíriaiakra, hanem ránk, a lengyelekre és más európai migránsokra gondolnak. Az viszont már megdöbbentő, hogy kormánytagok maguk is kvázi a kilépés mellett foglalnak állást, még ha ezt magánvéleménynek minősítik is.

Teszik ezt a kommunikációs manipulálás részeként, önző hatalmi célokból annak ellenére, hogy Orbánék is pontosan tudják: az erős unió és a mi EU-tagságunk számunkra sokkal fontosabb, mint a fejlett Nyugat számára, enélkül megállíthatatlanul szakadnánk le és sodródnánk a tőlünk keletre jellemző állapotok felé. Bízzunk benne, hogy ezt ők sem akarják.