Volt egyszer egy orgonagyár – Az Angster család színre lép
A Bethlen téri színházban különös családtörténet elevenedett meg ezen a téli estén. Az előadásban francia színész, Grégory Chevalier játszotta el zavarba ejtően régies magyarsággal a gyáralapító Angster József karakterét, Kalmár Ákos pedig az utolsó gyárigazgató alakját hozta kísértetiesen a nézők elé. Az előadásban az önéletrajzi íráson alapuló játék mellett dokumentumfilmek, videointerjúk, korabeli újságcikkek és archív hangfelvételek tárták elénk a családi orgonabirodalom legendáját.
Angster nagyapa (a gyáralapító nagyapja) volt Kácsfalu mindentudó ezermestere. A szerbek lakta községben ugyanis a bevándorolt katolikus németségnek egy ideig sem iskolája, sem temploma nem volt, így Angster nagyapa, a cipész fia lett a község első tanítója, tudósa, ügyvédje, mivel ő a katonaságnál (még Mária Terézia idejében) az irodai szolgálat alatt megtanult írni és olvasni. Vasárnaponként a saját házánál oktatta a gyerekeket szívességből, de szükség szerint fogalmazott adóslevelet, szerződéseket. Emellett órásként, bognárként is dolgozott. Aztán, hogy a lélek se csorbuljon, az általa felállított kis házi oltárnál előimádkozott és énekelt az összegyűlt híveknek. A gazdaságot később József, a fia irányította. Ő már az iskolaházban tanult meg hegedülni, klarinétot fújni. Hívták aztán játszani mulatságra, lakodalmakra. Az unokák közt is akadt muzikális jellem: a kis Josef folyton dúdolgatott.
A kisfiúnak a nagyapja készített először nyárfából és az elpattant húrokból egy aprócska hegedűt, került hozzá fűzfavesszőből vonó, melyre rákötött egy csomó lófarkot, és begyantázta. A fiú egész ügyesen bánt vele, fel is tűnt az idősebb Josefnek. „No, te gyerek, mi lesz egyszer belőled?”
A fiú akkoriban a színes táncoló babás verkliket csodálta, ezért hamar rávágta, hogy ő bizony olyan „verklicsináló” leszen.
Az álmok néha valóra válnak.
Később a kiskamasz Josef kora hajnaltól késő estig a földeken dolgozott, legelőre hajtotta az ökröket, szántott, délutánonként az udvari szalmán aludt egy keveset, aztán az estig tartó robot után ruhástul ájult az ágyba. Így telt a nyár egészen október végéig. Tizenöt évesen végleg eldöntötte: nem kér a paraszti életből, inkább mesterséget tanul, és asztalosnak áll. Elvégre a famunkára egy életen át szükségük van az embereknek, kezdve a cifra bölcsőtől a nászágyon át a hűvös koporsóig.
Éjszaka indultak édesanyjával áruval megrakodva az eszéki piacra, hogy majd ott néznek mester után. A vásárban lassanként elfogyott minden, utoljára egy edény vajat adtak el egy zsidó asszonynak. Végül ő ajánlotta Angsterék kérdésére a várban lakó Haim asztalosmestert. Még el is vezette őket a műhelyhez. Így került inasként Angster József a legjobb szakemberhez.
Haim mester a legműveltebb asztalos hírében állt, de mivel reumás fájdalmak gyötörték, dühében hozzávágott ezt-azt, colstokot, fadarabot, kalapácsot az inasokhoz. József mégis kitartott mellette, hiszen a legjobb akart lenni. Három év múlva, 1854 tavaszán kapta kézhez a segédlevelét.
Következtek aztán a vándorévek. Mohácson egy alkalommal orgonát fújtatott egy misén, itt látta először az égi hangszer belsejét, mivel épp nyitva volt az orgonaszekrény. Ahogy áradt a templomtérben a muzsika, úgy figyelte bűvölten a szerkezet mozgását, lüktetését. Később pár évig asztalosként Temesvár környékén dolgozott, majd nekivágott tíz évig tartó nyugat-európai vándorútjának, amelyből ezerötszáz kilométert gyalogosan tett meg. Bécsben magánúton tanult műszaki rajzot és francia nyelvet, de érdeklődve járta a múzeumokat is. Amikor a császárvárosban Titz Péter orgonaépítőnél ajánlottak neki munkát, végleg beleszeretett az istenes hangszerbe. Tanulmányútja során megfordult Svájcban és Németországban is, hogy aztán Párizsban a híres Cavaillé-Coll orgonamester műhelyében kössön ki. Itt néhány hónap után már „monteurként” vett részt a munkálatokban, mert jól ismerte a hangszer mechanikáját, apróbb részeit is. A három év alatt a Notre-Dame orgonájának készítésében is feladatot vállalt. Angster József Párizsban már olyan kitűnően szerelt és intonált, hogy Cavaillé‑Coll mester feleségül adta volna hozzá a húgát. Józsefet azonban nem sikerült maradásra bírni, tanult emberként visszavágyott a szülőföldjére, ahová a francia leány már nem volt hajlandó követni. Így a fiatal Angster külföldi menyecske helyett a legkorszerűbb orgonaépítési technikával és olyan romantikus ízléssel tért haza, amely még teljességgel ismeretlen volt errefelé.
Kácsfaluban aztán megszólította a fűszeres Weiss úr, amint épp a boltja előtt üldögélt. „Angster úr, Pécsett épül az új zsinagóga, oda is kell orgona. Menjen oda, mutassa meg magát!” A derék Weiss még egy ajánlólevelet is a kezébe nyomott, keresse meg vele sógorát, Blaut.
Így jutott Angster a pécsi hitközség elnöke elé. Jusztusz elnök megvizsgálta a Cavaillé-Coll-féle bizonyítványt, és miután a tizenhat éves lánya is elbeszélgetett az orogonaépítővel franciául, megkérte Józsefet: készítsen tervet és költségvetést a zsinagóga orgonájához.
3600 forint. A terv szerint ennyibe került az a 24 változatú, kétmanuálos, pedálos orgona, légnyomatú gépezettel és kettős crescendóval, amit Angster le is rajzolt a megrendelőinek. 1867. július 7-én, épp a harmincharmadik születésnapján közölték vele, hogy őt bíznák meg a munkával egy kikötéssel. Mindössze háromezer forintot kap, és Pécsen kell letelepednie. József csak egy kicsit habozott. A rabbik azzal biztatták: meg fogja látni, hogy ez az orgona újabb megrendeléseket hoz a konyhára. Ráadásul vesztenie sincs mit, hiszen teljességgel vagyontalan.
Igazuk lett. Az „opus 1” elkészülése után a megrendelések özönleni kezdtek hozzá. (A hitközség Angstert bízta meg a hangszer karbantartásával is, így könnyen vissza tudta fizetni a veszteséges vállalkozásra felvett kölcsönt.)
A neológ zsinagógák (Kecskemét, Újpest, Zalaegerszeg) mellett egykettőre bejelentkeztek a református és katolikus templomok is. Így került Angster-féle romantikus orgona a kis falusi templomokba és városi székesegyházakba egyaránt. Angster orgonasípjai szólaltak meg a szegedi, a pécsi, a kassai és a kalocsai dóm falai közt, vagy átépítése előtt a Szent István-bazilikában, és első rekontstrukciója után vagy fél évszázadig a Zeneakadémia koncerttermében is. A szegedi Fogadalmi templom 136 regiszteres orgonája kilencezer sípjával Európa második legnagyobb ilyen hangszere. Amikor Angster mester a századik orgonájánál tartott, már tökéletesen tudott magyarul, kibővítette a pécsi gyárat, és boldog házasságban élt Rab Terézzel, a tanító lányával. Kilenc gyermekükből hat maradt életben, az Angster név pedig világmárka lett. Amúgy élete végéig istenes, imádkozós ember maradt, a rózsafüzér mindig ott csavarodott az ujjai közt. Mondják, halálos ágyán is mennyei zenéről suttogott.
Oszkár és Emil, Angster József fiai a múlt századfordulón fokozatosan vették át a gyár vezetését. Csak az 1910-es évben hetven orgona készült a száztíz munkást foglalkoztató üzemben. A hangszerek átadását mindig hangversennyel ünnepelték. A második generáció korai halálát követően 1941-ben már az alapító unokái, ifjabb Angster József és Angster Imre álltak az orgonabirodalom élén. Az első világháborút még átvészelte a család, a második világégés viszont lerombolta az Angsterek álmát.
Negyvenötben egy szovjet híradósalakulat szállta meg a műhely épületeit, hangszerek ebben az időben nemigen készültek. Negyvenhattól viszont az infláció ellenére akadt megrendelés. A települések szalonnával, liszttel és burgonyával fizettek az orgonáért, míg aztán 1949-ben ezt a gyárat is államosították. Az új karosszéria‑lakatos munkásigazgató Hangszer- és Asztalosárugyárként vette át a hírneves orgonacéget, ahol ettől fogva katonai szekrényeket, hokedliket, zászlórudat, kutyaólat, de legfőképp koporsókat gyártottak. Az ellehetetlenített egyházaknak nem maradt pénzük a „klerikális hangszerre”, az orgonagyártás drága gépeit, műszereit pedig kidobálták az udvarra, és végleg elrozsdásodtak.
A gyár egykori tulajdonosai ellen koncepciós pert indítottak, Angster Imre Komlóra, ifjabb Angster József pedig a szegedi Csillag börtönbe került. Az egyik utolsó gyárigazgató – Angster József – szabadulása után először villanyszerelőként, majd – diplomás mérnök lévén – a téglagyár főmérnökeként dolgozott egészen a nyugdíjazásáig.
