Vince a HAP-ban
Ez a hely, a HAP egy valóságos polgári képződmény, a szó eredeti, máshol már nem használatos értelmében. Nincs benne semmi hamisság, semmi haszonlesés, üzletszerűség, politikai vagy sima sandaság.
Ültem a Margit körúti bérház apró udvarán, a kerítésen örökzöldek, középen karcsú, elegáns jegenyék (erre a jegenyére azért ne vegyenek mérget, nagy fa, annyi bizonyos), körben székek, a „pulpituson” (tkp. dombtető) két mikrofon, épp befejeződött a jelzésszerű kamarazene, s a kuratórium elnöke meg az özvegy éppen az ez évi Molnár Péter-díjakat adta át, barátilag laudálva a győzteseket, néztem a közönséget, a résztvevőket, a háziakat, és azon gondolkoztam, mitől érzem én ilyen jól magam itt a HAP-ban. Mitől van, hogy ha csak tehetem, megnézem a kiállításaikat, pedig voltaképpen járatlan vagyok a hazai építészet közelmúltjának történetében, s mitől, hogy gyakran eljövök ezekre a megnyitókra is, pedig nemigen ismerek senkit a megjelentek közül, nem is mindig értem az elhangzottak belső hangsúlyait (azért itt egy erősen zárt szakma értékrendjéről van szó, még akkor is, ha kasztszerű merevsége az elmúlt évtizedben sokat oldódott), és egyáltalán nem szeretek verniszázsokra járni – se a tömegnek, se az állvapoginak nem vagyok barátja.
Hát akkor miért? Egészen egyszerűen szólva a légkör okán. Ez a hely, a HAP ugyanis egy valóságos polgári képződmény, a szó eredeti, máshol már nem használatos értelmében. Nincs benne semmi hamisság, semmi haszonlesés, üzletszerűség, politikai vagy sima sandaság. Winkler Barnabás és munkatársai azért tartják fenn ezt a galériát (saját erőből), azért rendeznek havonta új és új kiállításokat (ma már profikat megszégyenítő módon), mert fontosnak tartják a szakmájuk múltját és jelenét, mert azt akarják, hogy az a kör, amelyet elérnek, létezzen, hogy a különféle irányzatok, művészetek képviselői tudjanak egymásról, s hogy a szépség (megint csak a szó legeredetibb értelmében) legyen jelen az életünkben. Ettől van, hogy jó a HAP-ban lenni. Olyan, mint egy sziget.
Most aztán még ismerősökre is akadhattam, hisz Vince Pál (őrá emlékezett az új tárlat a megszokottnál is gazdagabb anyaggal, tervekkel, fotókkal, tárgyakkal, rajzokkal) vezetékneve sajtóberkekben is jól cseng, s nem véletlenül. Az újságírófiú maga is meglepődött, mily gazdag az apai hagyaték. Volt honnan elrugaszkodni.
