Van ilyen – a Vízkereszt Kecskeméten

„Van ilyen”, mondja Orsino a rútul szétalázott Malvoliónak az előadás legvégén, amikor mint Illyria hercege kénytelen valami méltányosnak szánt uralkodói verdiktet közölni az amúgy szégyenteljes történetről. Hiszen Malvolio ki van akadva, fel van háborodva azon, ami történt vele; igazságszolgáltatást akar és bosszút esküszik. Át is villan rajtam, hogy mi lesz, ha ez a fickó egyszer hatalomra jut, hiszen arra tör. De Orsinót éppen a saját, végre meglelt boldogsága érdekli – amire kívülről nézve vetül azért némi vaskos bárányfelhő –, ezért aztán az ítélet ennyi: van ilyen.

„Lehet, hogy túltoltam a biciklit?”, kérdezi Mária az asztal alól, amikor a díszes és részeges kompánia – Olivia udvartartása – kíséretében Malvolio levélolvasási nagyjelenetét szemléli, és ugyancsak megsejti benne a veszélyt. Mi is szemléljük; lehet.

Shakespeare Vízkeresztjét a legújabb kori játszási hagyományok szerint többnyire a vicces és komor tartományok közt hintáztatják a rendezők. Ez utóbbira is van bőven anyag a műben, elég, ha csak az utolsó jelenetekre gondolunk, amikor is mindenki párjára lel, ám ezek az egymásra találások meglehetősen felemásak, elvégre egyedül Viola kapja azt, akit akar – Orsino herceget –, de Orsino eddig a pillanatig Oliviát akarta, Violát pedig fiúnak hitte. A többiek mind kénytelenek beérni egy inkább kevésbé mint többé csereszabatos párral...

MTI Fotó: Ujvári Sándor

Mohácsi János a kecskeméti előadásban ezzel nemigen törődik; tőle szokásosan akkora kavarodást rendez a végére, hogy a ki kivel problematikája egyrészt elhomályosul, másrészt kiszélesedik. Elhomályosul azért, mert az ikerpár okozta meglepetés nagyobb, mint az egymásra találások öröme, meg mert Violát leszámítva amúgy sem hittük el ezeket a feneketlen nagy szerelmeket; és kiszélesedik azért, mert – miközben Antonio tengerészkapitány Sebastian, a megmentett fiú iránti nyílt és heves érzelmeit unisonóban gúnyolják és buzizzák – a homoerotikus vonzalmak ott munkálnak a főszereplőkben is.

De ez a vég – és előtte lepereg az „újragondolt” Vízkereszt. (Ezt azt „újragondolást” speciel kicsit félve írtam ide, mert jelentéséhez csöppet sem illőn máris agyon van használva, a rántottától a színházig mindenre jó, vagyis alig.) Mohácsi általában újra szokta gondolni a darabokat; ebben egyébként Shakespeare (és Moliere) lelkes követője, amennyiben rendezései nemcsak jelentésükben mutatják a kort és a közeget, amelyből vétettek, hanem részleteiben, hangulatában, stílusában is. Köztünk élő emberek mászkálnak és beszélnek a színpadon – nagyjából úgy, ahogyan azon kívül is.

A szöveg a felhasznált számos fordításon kívül éppen ezért gazdagon merít a flaszter nyelvéből is, valamint épít a színészek – olykor épp Mohácsin edzett – szituációs rögtönzéseire is. Nemcsak abban, hogy kivétel nélkül minden – verbális vagy játékbeli – magas labdát leütnek, akár többször is, hanem abban is, hogy ezek ritmusát a valóságbeli létezéshez szabják, nem pedig a színpadhoz. Mi következik ebből? Egyrészt az ismétlődések, másrészt az elnyújtások: ahol a színház csak egy jelzést, egy gyors üzenetet viselne el, ott sok és hosszú, amit látunk. Már rég értjük, hogy a kék sört vedelő kompániában Böffen Tóbiás hogyan és miért veri át és húzza le kegyetlenül az Olivia szerelmére áhítozó szegény hülye Keszeg-Fonnyadi Andrást, de újra és újra látjuk is a fokozódni immár képtelen szálat. Elsőre is értjük, miért vicces „negyedik emeleti altemplomot” emlegetni (aki meg nem, az így járt), másodszorra a haverra is rászólunk, hogy ez már lejátszott.

Mohácsinál a poénok vándorolnak az előadások közt is, mondhatni, rendezői kézjegyként, de épp az ismétlődés okán ideje lenne utalásosra rövidíteni – vagy épp félretenni, és elmenni másfelé. Mondom ezt úgy, hogy tudom: a kecskeméti közönség nagy valószínűséggel csak a kecskeméti rendezéseit látja – vagyis semmilyen elvi kifogásom nincsen a különb-különb nézőterek előtt megismételt előadásokkal szemben, kivált, hogy tudom: az ismétlés nem másolás –, de úgy gondolom, hogy erre az egészében véve kompakt és koherens, látványban, zenében, játékban nagyon kidolgozott színházra ráférne a frissülés.

Mohácsi pályája az utóbbi néhány évben ráadásul a tipikus vándorrendezőé: állomásain épp azért látják szívesen (már ahol szívesen látják), amiről fölismerhető és elhíresült, ugyanakkor valami újat szeretnének látni tőle. A vándorrendezői állapot nem kedvez az Egyszer élünk..., a Számodra hely, a Dohány utcai seriff, az Istenítélet és a hasonló előadások létrejöttének: sem időt, sem módot nem ad rá, éppen ezért különleges csillagzat és a körülmények kivételes összejátszása szükséges hozzá.

A kecskeméti Vízkereszt erő­­tel­­jes bohózati intonációja mind­­azonáltal sikeres lehet. Számos jó, „Mohácsi-perfekt” alakítás viszi a prímet és takarja jótékonyan a gyöngébbeket. Trokán Nóra Violája halkabb, finomabb eszközökre építő színészet, ez tán a legjobb, de Kőszegi Ákos Malvoliójának „levéláriája” is nagyon rendben van. Mohácsi nyelvét anyanyelvi szinten beszéli Kocsis Pál Böffen Tóbiása, Csapó Virág Máriá­­ja, März Fruzsina Oliviája és Zayzon Zsolt Keszeg Andrása, de egy-két kivételtől eltekintve a többiekre sem lehet panasz. A vezérszólamok is tiszták: Orsino egyfolytában szív, Böffen Tóbiás egyfolytában iszik, Malvolio egyfolytában nyeli a nyársat és így tovább.

Csak az idő telik lassan ahhoz, hogy ezek a vezérszólamok kitöltsék az előadást. El kell jutnunk az erős – Kovács Márton zenéjével fölturbózott – fináléig ahhoz (Elmegyek az életedből... – sokunknak ez a dal és a lesüllyedő játékosok immár örökre a Nemzeti Színház legutolsó érvényes napját juttatják eszünkbe), hogy megrendüljünk, ahogy szoktunk, mert Mohácsi ismét belénk fojtja a szuszt. Aztán gondolkodhatunk hazáig, hogy min is rendültünk meg voltaképpen.