Vadas Ernő hazafisága

Napsütötte, friss hóban gázoló férfilábak térdtől lefelé a kabát aljával és egy kéz árnyéka – a kép 1959-es, a fotográfus legutolsó korszakából való, s mintha a 20. század legiszonyatosabb éveire, a háborúra, az üldöztetésre és a hazavergődésre is utalna mégis. Sokaké mellett Vadas Ernő saját „rettenetes életére” – ahogy Kincses Károly titulálja –, holott mennyire nyugodtan, fenségesen tökéletes és teljes ez a képe is. A Vadas Ernő (1899–1962) című album fedelén szerepel ez a fotó, a kötet 2011-es, nemrég jelent meg a MÚOSZ kiadásában, Szarka Klára életrajzával és tanulmányával, aki Keleti Évával közösen válogatta az életművet reprezentáló képeket.

Fölkészültnek lenni, a tökéletességet célba venni, nem a „tárgyilagos hűségre”, hanem a belső vízió megvalósítására törekedni (akár előzetes rendezéssel, akár utólagos „megdolgozással” is), és mellőzni, lenyesni minden sallangot. Ilyesmikre tanítja Vadas életműve – de furcsa módon nemcsak a fotográfusokat, hanem a másféle művek alkotóit, sőt, az ilyen értékrendre fogékonyak életvezetését is. Elveit és nézeteit, műveltségét, szakmai tudását és saját stílusát nem mindennapi eltökéltséggel és hittel kovácsolja ki, hogy mindezt munkáiban és szerepvállalásaiban kamatoztassa majd.

Szarka Klárától, illetve Kincsestől és másoktól tudjuk, hogy nagykanizsai vasutascsaládból származik, és főkalauz apja a budapesti Ponty utcai felső kereskedelmiben taníttatja. S miközben katonáskodik a Tanácsköztársaság hadseregében, majd tisztviselőséget vállal a vegyiparban, egy évtizeden át nagy sikerrel hódol szenvedélyének, amely még egyáltalán nem a fotográfia: futballistaként a válogatottságig viszi.

És lecseréli családi vezetéknevét, mert eredetileg Weisshausnak hívják. Mint a nálánál tizenkét évvel idősebb bátyját, Weisshaus Aladárt, a magyar kommunisták történetének leghíresebb eretnekét, akit nemcsak a két háború között börtönöztek be többször (például Rákosival együtt), hanem rögtön a háború után is – 1946-tól ’53-ig a moszkoviták bírálata és önálló politikai mozgalom szervezése miatt az elvtársai tartják fogságban. Mindez nem tesz jót öccse karrierjének – sem korábban, sem később.

Vadas Ernő tisztviselői fizetésére alapozhatja amatőr fényképészi ambícióit, amelyeket hamarosan elismerés övez, külföldön is publikál, kiállít, sőt díjakat szerez (a Libák című képére ’31-ben Emerson-plakettet kap, kiváltva számos kolléga féltékenységét).

S miközben erős pozícióra tesz szert az amatőr fényképezők szövetségében, és aktívan vesz részt a „magyaros” témavadászatra szakosodott fotósétákon, betársul egy fotócikk-kereskedésbe, amelynek nevében pályázati díjat is fölajánl.

Merthogy ő egyszerre amatőr és profi, magánhivatalnok-kiskereskedő is, de megrendeléseket vállaló fényképész is, aki művészi ambíciókat táplál, művelt fővárosi polgár, akinek érdeklődése a vidék népe felé fordul – s ami ennek természetes folyománya: zsidó származása, a vele egyívású asszimilánsokkal közös kultúrája dacára ő lesz a hazai fotográfia történetében magyarosnak nevezett kifejezési mód legnagyobbja.