Úristen, Dobos, ezeket nem érdekled – A Napszállta szélsőséges embere

– Televíziós műsorkészítő szakon végeztél a Színház- és Filmművészeti Egyetemen (SZFE), két éve lettél az M5 kulturális tévécsatorna Hétvégi belépő című magazinműsorának a műsorvezetője, ugyanakkor most két jelentős szerepet játszottál egy-egy külföldön is díjazott alkotásban. Hogyan definiálnád magad inkább: színésznőként vagy televíziós műsorvezetőként?

– Tulajdonképpen nehéz erre válaszolni. Van valami sorsszerűség az életemben, hiszen sem a tévézés, sem a színészet nem volt kitűzött célom. Ezekkel a lehetőségekkel, amiket a felvezetésben is említettél, egymásra találtunk. Onnantól kezdve pedig éreztem magamban az indíttatást arra, hogy a megvalósításukért mindent megtegyek.

– Tudható rólad, hogy tanyán voltál gyerek, onnan költöztetek Debrecenbe. A debreceni Ady Endre Gimnázium dráma tagozatos diákjaként fogalmazódott meg benned az igény arra, hogy a kamera valamelyik oldalára állj?

Fotó: Merész Márton

– Hétéves lehettem, amikor egy kelet-magyarországi, Ömböly falutól két kilométerre található tanyáról Debrecenbe költöztünk. Nyolcadikosként már határozottan tudtam, hogy színészi pályára szeretnék menni, ezért jelentkeztem az Adyba. Érettségi előtt letettem erről, nem is jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Kimaradt egy év, addig hakniztam a debreceni közgázon. Azt hittem, a matematika a világom, de rá kellett jönnöm, hogy talán azt nem kellene tovább erőltetnem, különben abból nem lesz sem diploma, sem boldog élet. A második egyetemi félévre passziváltattam magamat, ekkor döntöttem el, hogy beadom a jelentkezésem az SZFE televíziós műsorkészítő szakára. Fél éven át a felvételi első fordulójára, a tájékozottsági tesztre „gyúrtam”: megpróbáltam az összes olyan területen felhozni magam, amiből gyenge voltam. A sporton, gazdaságon például dolgoznom kellett…

– „Kicsit kakukktojás”, így jellemzett Varga Dénes filmes újságíró az Origo Filmklubon megjelent cikkében, amikor tavaly bejelentették Nemes Jeles László új filmje, a Napszállta főszereplőit, köztük téged. Mit szóltál hozzá?

- Jogosan érezheti Varga Dénes ezt, vállalom a jelzőt, hiszen a Napszállta előtt kizárólag az Egynyári kaland című ifjúsági sorozatban szerepeltem. Innentől kezdve érthető, hogy a filmes újságírók számára is meglepő név lehettem, azért is, mert rajtam kívül az összes főbb szereplő nagy név, csupa gyakorlott színész. Egyébként nagyon szerettem az Egynyári kaland első két évadát forgatni, boldog vagyok, hogy éppen ez volt az a munka, ami bevezetett a filmes világba.

– Ugyanakkor a kakukktojás említésében nincsen értékítélet.

– Persze hogy nincsen, nem is gondolom! Nagyon komoly monitorozáson estünk át, engem kilenc hónapnyi casting után választottak be a Napszállta gárdájába. Örülök, hogy a két különböző munkára reflektálhatok, mert Zelma, akit a filmben játszom, totális inverze Dórának, annak a karakternek, akit az Egynyári kalandban formálhattam meg. Hálás feladatnak érzem, hogy két, ilyen egymástól nagyon távol eső karaktert kelthettem életre.

– Miért, hogyan jellemeznéd ezeket a karaktereket?

– Dóra életvidám, ösztönös és temperamentumos. Zelma introvertált, fegyelmezett. És tele van elfojtásokkal.

– Úgy kerültél Nemes Jeles fókuszába, mint az a több ezer színész, aki hozzád hasonlóan jelentkezett a castingra?

– Igen. Az esetemben úgy kezdődött, hogy Agatics Antal castingasszisztens bement az egyetem kollégiumába a Zsámbéki-osztályt fotózni, és mivel én ott laktam, összefutottunk. Már ismertük egymást, így odaszólt nekem: „Gyere, Evelin, lefotózlak téged is!” Amikor megtudtam, hogy a Napszállta miatt van bent, végignéztem magamon: nem voltam a topon, így időt kértem. Végül megcsinálta a fotót, ezután kaptam egy e-mailt a castingosoktól, amiben az állt, hogy kérnek egy háromperces történetet, amit nekem kell felvenni. Két nappal később kaptam egy újabb üzenetet, amiben közölték, hogy szeretnék azt is hallani, hogyan mondok verset. Amikor megláttam, hogy Szabó Lőrinc Semmiért egészen című versét kellene elmondani, meghátráltam.

– Igen, így is mondhatni, hogy nem mondtad el a verset, és nem küldted el az erről készült felvételt. Miért?

– Nagyon megijedtem. Jelnek vettem azt, hogy éppen ezt a verset kérik. Tizennégy éves korom óta végigkísér, bizonyos élethelyzetekben nagy jelentőséggel előjön. Egyébként így vagyok Szép Ernő Lila ákác című regényével is. Szóval nekem ez annyira intim volt, hogy bármi mást szívesebben megcsináltam volna. Szavalóversenyen verset mondani egészen más, ott tíz méterre állsz a közönségtől, de a videó esetében negyven centire van a kamera. Azt éreztem, ennyi erővel meztelenül is végigszaladhatnék előttük, úgyis mindent látni fognak. Féltem attól is, hogy kinevetnek, hiszen nem egy klasszikus szavalásról van szó, itt a versen keresztül kell a saját érzéseidet megmutatnod. És nekem rengeteg mondanivalóm van ezzel a konkrét verssel. De onnantól kezdve, hogy rám bízták Zelmát, tudtam, hogy nem csak az alkotótársaim, hanem a közönség elé is ki kell pakolnom az érzéseimet. Az más kérdés, hogy a néző nem fogja tudni, hogy én milyen személyes élményekből építettem fel ennek a nőnek a fájdalmát. Összetörve eddig nem sokan láttak.

– Azt viszont elhallgattad, mi lett a következménye annak, hogy nem vállaltad a versmondást.

Két hónappal az után, hogy nem küldtem el a felvételt, kaptam egy újabb levelet, amiben annyi állt: „Szia, akkor már ne várjuk a videót, ugye?” Ekkor lefagytam. Ők erre számítanak, mondtam magam elé, pedig azt reméltem, hogy majd a feledés homályába vész ez az egész. Végül arra jutottam, ezen a ponton meghátrálni nagyobb szégyen lenne, minthogy beleálljak valamibe, ami esetleg nem sikerül. Megcsináltam a videót. Ezután két személyes találkozás következett, majd eltelt három hónap a következő körig. Mások mellett Zabezsinszkij Éva, a castingrendező is megerősített abban, hogy ezen a válogatáson történt valami.

– Mire gondolsz?

– Érdekes módon amikor ennyi idő után bementem hozzájuk újra, először fel sem ismertek. „Úristen, Dobos, ezeket nem érdekled. Nincs kint a képed a falon, veled nem terveznek”, mondtam magamban. Úgy voltam vele, hogy bemegyek, megcsinálom a feladatomat, aztán megyek haza. De kiderült, ez a kör fordulópont volt. Az alatt a három hónap alatt elég sok nehézséggel kellett megbirkóznom minden fronton. Gyökeresen felfordult az életem, tíz kilót le is fogytam. Furcsa ezt mondani, de mindezeknek köszönhetem, hogy Zelma karakterét teljesen megértettem és megéreztem.

– Úgy tűnik számomra, mintha a magyar nagyjáték- és tévéfilmek rátaláltak volna a Monarchia végnapjaira és a Tanácsköztársaság körüli időszakra. Ha a Napszállta mellett a Félvilág, esetleg A hentes, a kurva és a félszemű című filmet említem, érteni fogod, miért vélelmezem ezt. Miért övezi vajon ennyire kitüntetett figyelem a múlt század tízes, húszas éveit a filmművészetben?

– Ezt nem tudom, de érdekes a gondolat. Valamennyire köze lehet ennek ahhoz is, hogy ezek az idők nagyjából éppen száz évvel ezelőttiek, de azt is érdemes megnézni, pontosan milyen tőről fakadnak ezek az alkotások, és azt, hogy miben rezgünk napjainkban. Persze alapvetően filmtörténeti a kérdés, így a választ nálam avatottabb szakemberek tudhatják. Nekem végtelenül izgalmas minél messzebbre visszautazni az időben. Szereplőként jó kihívás, hiszen számtalan írásos és filmes archív anyag szolgálhatja a múltidézést, másrészről bizonyos történetek esetében másfajta perspektívát nyújthat a múlt, mint amire a jelen képes. A Napszállta például nem tudott volna más korban játszódni.

Fotó: Merész Márton

– Ha már a történetet említed: a Napszálltában máshogy működik a narratíva, mint egy hagyományos történelmi filmben. Mondhatni: a Napszállta feláldozza a narratívát a művészet oltárán. A film egyik kulcsszereplőjeként feszélyezett ez a másfajta történetmesélés?

– Komplex munka volt, így sokat érzékeltem ebből. Meg kellett tanulni egyfajta korabeli járást. Tudni kellett helyesen viselni a szép ruhákat, ehhez kötődik az is, hogy meg kellett tanulnom azt, hogyan kell hozzáérni egy kalaphoz, vagy azt, hogyan kell elkészíteni egy kalapot. Ugyancsak említhetném azt is, hogyan kell a másikhoz illően szólni, gesztikulálni, férfitársaságban viselkedni, lépcsőn le-fel menni. Sok egysnittes jelenet van a filmben, azoknak az elkészítése koreográfiát, fókuszoltságot és egymásra figyelést igényelt. Precíziós munka lejárt-lepróbált fényben annyi centiméterre állni a kamerától és a partnertől, amennyit a rendező vagy az operatőr kér tőled, persze ezalatt kell elmondanod azt a szöveget, ami egy száz évvel ezelőtti világ dialógusa. Közben pedig szem előtt tartani, hogy nem áll rendelkezésre végtelen mennyiségű nyersanyag egy 35 mm-es filmre forgatott munka esetében.

– Jól viseled az ilyenfajta koncentráltságot?

– Ezt a sajátos idegállapotot kifejezetten élvezem, jó hatással van rám. Ilyenkor azt érzem, hogy valóban élek, szó szerint pezseg a vérem. Nagyon rendszerező típus vagyok, ugyanakkor gyakran szélsőséges tudok lenni a mindennapokban, viszont ezen a forgatáson tanultam meg, hogy mit is jelent igazán fókuszálni. Jó néhányan segítettek a forgatás előtti időszakban és a forgatás közben is: az alkotókkal milliméter-pontosan felrajzoltuk a karakter dramaturgiai ívét.

– A szélsőséges embertípus gyakran megosztó személyiség. Annak tartod magadat?

– Elfogadom azt, ha valaki nem ért meg. Ha azt látom, hogy valaki nem nyitott rám, nem erőltetem rá magam. Azon kétségkívül dolgoznom kell, hogy kordában tartsam az érzelmeimet. A munkában viszont ezeket kizárom.

– A közelmúltban a legjobb színésznő kategóriájában jelöltek a Glamour-díjra, holott a közönség még nem láthatta azt a két produkciót, amelyben az idei évben szerepelsz. Miként fogadtad a jelölést?

– Teljesen meglepődtem. Ráadásul, ahogyan mondod, éppen azokért a filmekért jelöltek, amelyek még ki sem jöttek.

- A Napszállta mellett a másik produkció Topolánszky Tamás Yvan tévéfilmje, a Curtiz, amely az Oscar-díjas Kertész Mihályról, vagyis Michael Curtizről, a Casablanca magyar származású rendezőjének a Kitty nevű leányával való kapcsolatáról mesél. Mire számítasz, hogy fogja fogadni a közönség?

– Reménykedem benne, hogy akárcsak az elmúlt évek korábbi magyar tévéfilmjei, ez is megérinti a közönséget, egyébként moziban is tervezzük bemutatni. A Curtiz esetében végtelenül izgatott vagyok, mert Topolánszky Tamás Yvan és Sümeghy Claudia, a film producere elképesztően igényesen nyúlt a témához. Ez egyfajta hommage Kertész előtt. Kittyt, a sok gyereke közül az egyik lányát játszom, róla keveset lehet tudni. Mivel a cselekmény 1942-ben, a Casablanca forgatásán játszódik, a forgatás kedvéért felhúzták Rick kávézóját. Abban a díszletben járkálni igazán varázslatos volt!

– Igényelt speciális felkészülést a karakter, netán az a tény, hogy a dédszüleid korába kellett visszatérned? Segítette-e a munkát néhány filmes vagy irodalmi mű felfedezése?

– A stábbal újranéztük a Casablancát, egyedül pedig a Mildred Pierce című filmjét néztem meg, azt, amiért Joan Crawford Oscar-díjat kapott. Kétszer egymás után megnéztem, mert mesterműnek tartom. Egyébként kaptam egy filmes listát, ami olyan alkotásokat sorolt fel, amelyek nem Kertész-rendezések, de jellegükben, történetvezetésben közel állnak a Curtizhez. A Hollywood aranykorában játszódó vagy éppen akkor készült filmek azért bizonyultak hasznosnak, mert elleshettem, hogyan fogják a nők a cigarettát, miként gyújtanak rá, hogyan szívnak bele. De azt is megfigyeltem, hogyan járnak, gesztikulálnak, intonálnak. Lauren Bacall volt az egyik nagy mintaképem, sok filmjelenetét kifotóztam magamnak.

– Szemmel láthatóan azt is ellested tőle, hogyan lehet a vörös szőnyegen lazán és nőiesen mozogni. Izgultál a montréali és a velencei A kategóriás fesztiválokon, ahova elkísérted a Curtiz, illetve a Napszállta című filmedet?

– Izgultam, de még mennyire! Azt csak eljátszottam, hogy nem izgulok. Életem első A kategóriás filmfesztiválja a montréali volt, az egyben remek élményt is adott, hiszen a kanadai város csodálatos, a fesztivál pedig családias. Itt sok reakciót kaptunk a Curtizzel kapcsolatban, többek között kinti magyaroktól, aminek igazán örültem. Az ottani bemutató másnapján repültem Velencébe, azon a reggelen érkeztem meg, amikor a Napszállta premierje volt. Feladatnak fogtam fel a vörös szőnyegre lépést. Egészen szürreális volt az, hogy a fotósok szólongattak, kiabáltak, hogy merre nézzek, hova álljak. Megpróbáltam végrehajtani a kéréseiket, közben pedig figyelni arra, hogy lehetőleg kihúzzam magam, mert anyukám sokszor mérges rám, hogy néha görbe vagyok.