Túl kell esnünk a kulturális igénytelenség forradalmán

Megszólalásaiban gyakorta felidézi: a reformkor kései szakaszában, a Pesti Magyar Színház szervezésének idején a legnagyobb tömeget vonzó pesti szórakozás a kutyahecc volt. A mostanában lezajlott vidéki színigazgató-választások kapcsán adott interjúiból akár az a következtetés is levonható: a jelenkori honi színjátszás a kutyaheccek felé tart.

Nem prófétálnék, milyen irányba megy. Nem szeretem a huhogókat, vészmadarakat, akik előre tudják, megmondják, mi lesz. Mert sosem az lesz. Politikai, ideológiai megfontolások alapján szervezett teátrumban is összejöhet olyan tehetséges csapat, amely jó színházat csinál.

Egy csapat alakulásában mégiscsak meghatározó, ki vezeti. Néhány éve még azt mondta: a kaposvári színházban távozása után sem lehet baj.

Ez esetben tévedtem. Végül is baj lett.

Hogy lehetett ekkorát tévedni?

Egy dologgal nem számoltam. A kaposvári változtatásoknak nemcsak a politikai szándék az alapjuk. Ami ott most végbemegy, az annak az önkormányzatnak a támogatásával, buzdításával történik, amelyet a város hatalmas többséggel választott meg. Ez a városvezetés úgy gondolja, hogy cselekedeteivel Kaposvár népének véleményét képviseli. Pedig ez nem feltétlenül igaz.

Akkor kit képvisel?

Hosszú ideig létezett az országban egy hallgatag és eléggé megalázott tömeg. Részben vallásos neveltetésű emberekből állt, akikkel nagyon csúnyán bánt a Kádár-korban felnőtt kommunista vagy baloldali értelmiség. Utóbbiak attitűdjében az arrogáns mindentudás dominált. Előbbiek ezt sokáig tűrték, mert nem is mertek tenni ellene semmit. De aztán kezdték zokon venni. Mára pedig ezzel az arrogáns értelmiségi magatartással szemben mérhetetlen gyűlölet alakult ki. Nemcsak Kaposvárott, másutt is. Sokan vannak tehát, akik meg akarnak szabadulni attól, hogy okosabb emberek megmondják nekik, mi a jó, és mi a rossz.

Képviselőik tehát egy nagy, gyűlölködő tömeg érdekeit nézik, és farba rúgják a tehetséget. A színház szempontjából elég faramuci helyzet. Mondhatni: nehéz ügy.

Minden tekintetben nehéz ügy. Mert az is igaz, hogy ennek a tömegnek a jelentős része, főként a kis értelmiségiek a Kádár-rendszer utolsó korszakának vesztesei, mivel akkor már nem kontraszelekció működött, hanem valóban a tehetségesebb emberek kerültek helyzetbe. Így kialakult egy olyan réteg, amelyik számára nem maradt más lehetőség az önigazolásra, mint a politikai ellenszenv. Természetesen a Kádár-rendszer idején még opportunisták voltak, s egyáltalán nem harcoltak semmiért. Viszont nem szerették azokat sem, akik harcoltak – aminek egyik tanúbizonysága az SZDSZ sorsa. Mindenesetre ez a szunnyadó düh, sértettség, megalázottság és – hogy én se rettenjek vissza a szótól, ha már Schwajda György is használta ellenünk – „bunkóság” korábban csak lappangott körülöttünk.

De nem magától indult meg a rivalda felé.

Majdnem húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Fidesz politikusai felfedezzék: itt lapul egy komoly politikai bázis. Elnézést a jelzőért, de egy olyan „primitív” emberekből álló bázis, amely még a polgári köröknél is „hasznosabb”. A fideszesek az elmúlt egy-két évben kezdték őket meghódítani, s felhasználni politikai céljaikra. Egyébként más intézményekben is hasonló változások zajlanak, mint a színházakban. Ám mindezt belátva, és az alapkérdéshez visszatérve: azt semmiképpen nem merném megjósolni, mi lesz a színházakból.

Mindenesetre – néhány kivételtől eltekintve – másod-harmadrangú színházi emberek kerültek pozícióba vidéken. Sok jó ebből nem néz ki.

Sosem lehet tudni, hogy egy ilyen figura – amikor aztán komolyan el kell kezdenie színházat csinálni – nem „szerez-e be” igazán tehetséges munkatársakat.

Miért kellene komolyan színházat csinálnia, ha az ön által elemzett tömeg jelenti a közönség bázisát?

Mert a színház nem működhet hosszasan így. A színház öntörvényű hely. Egyes elemei nem nélkülözhetik a tehetséget. Ha valaki hülye a színpadon, leáll az egész rendszer. Lehetséges, hogy maguk a társulatok kényszerítenek ki valami jobbat annál, mint ami most ígérkezik.

A színház minőségében meghatározó a műsorterv. Ez ügyben az új direktorok legtöbbje a népszínházi jelleget hangsúlyozza.

Ez vicc. Mielőtt átvettük a kaposvári színházat, háromévente bukott ott meg egy-egy igazgató. Első évben még tisztességesen bemutattak három operettet, egy nemzeti klasszikust, külhoni szerzőket. Vagyis összeállítottak egy viszonylag arányos műsortervet, amelyet persze sokan támadtak azzal: nem elég népszínházi. Második évben erre bemutattak öt operettet, a harmadikban már hetet. De a látogatottság nem nőtt, az igazgatók pedig távoztak. Egyszerű törvényszerűség van a dologban. Akik igénytelenebbek, azok akkor sem mennek évi két alkalomnál gyakrabban színházba, ha több kedvükre való előadás van műsoron. Ilyen az életformájuk, nincs rá igényük. A színháznak valójában a viszonylag kulturáltabb középrétegek szükségleteit kell kielégítenie. Ezért ott hosszú távon nem lehet „kutyahecc-politikát” folytatni. Ideológiailag sem működtethető a végtelenségig. Be lehet mutatni ugyan néhány jobboldali szerző darabját, de például Karol Woytila csak kettőt írt. Korlátozott más ideologikus szerzők műveinek száma is. Ebből nem lehet megélni. A színháznak működőképesnek, sikeresnek kell lennie. Ezt még azok a kommersz üzletemberek is tudják, akik most igazgatók lettek.

Nemrég arról beszélt egy tévéműsorban: az egykori kommunisták ideológiai arroganciája és az igazi művészek formai, tartalmi igényessége sokban hasonlít egymásra. Az említett üzletemberek ezt a gondolatot már nem biztos, hogy tudnák értelmezni.

Pedig nem bonyolult. A kommunisták a világ kultúrájának fókuszába képzelték magukat. Az igazi kommunista értelmiségi nagyon művelt volt. Sokat olvasott, ismerte a világ fontos történéseit, képes volt dialektikusan „okoskodni”. Ugyanilyen a hochértelmiségi. Az a helyzet, hogy például Lukács Györgyöt nem lehet ugyanolyan tanulatlan „komcsinak” tartani, mint mondjuk Münnich Ferencet. Lukács műveltségben, tájékozottságban, gondolkodásban igen közel állt a legfontosabb európai, amerikai értelmiségiekhez. Jean-Paul Sartre-ra vagy Marcuse-ra sem lehet azt mondani, hogy „rohadt komcsik” voltak. De persze én is tudom, hogy mindez el sem jut egyesek agyáig.

Pedig tényleg nem bonyolult.

Nemrég egy társaságban – nem saját barátaim körében – azt mondtam dicsérően egy gyerekről: „Milyen okos!” Nagyon rám támadtak. Egy ilyen mondat ma egy bizonyos közegben – annak műveltségi szintje és hagyományai miatt – komoly ellenérzéseket, heves reakciókat képes kiváltani.

Mélypont?

Egy társadalom nem lehet meg ezen a szinten. Ez csak egy elnyújtott pillanat. Tény, hogy a hatását erősnek érezzük. Ezért elsősorban a Fidesz vezetői a felelősek, s persze azok a szavazók, akik az önkormányzati képviselőket megválasztották. De túl kell hogy essünk ezen – amit én a kulturális igénytelenség forradalmának nevezek. Mert ez a fajta forradalom nem fogja megoldani azokat a valódi problémákat, amelyekkel az országnak szembe kell néznie.

A forradalom előbb-utóbb felzabálja saját gyermekeit?

Inkább azt mondanám: egy idő után csak felfelé vezethet az út.