Tragédia polgáréknál

Ibsen előbb-utóbb bejön az embernek – hogy ez életkori kérdés vagy inkább élethelyzeti, nem tudom, de megeshet, hogy egyszer csak fontossá válnak a rég eltemetett bűnök és tévedések, és a korrekció leghalványabb esélye nélkül igény támad a tisztázásra legalább. Az analitikus dráma nagy mestere, Ibsen egy egész életművet épített erre az eshetőségre. Pokolian érdekelte, hogy az évtizedekkel korábbi történések dramaturgiailag hogyan aktivizálhatók; átugorható-e sok év vagy néhány évtized ennek érdekében és lesz-e belőlük tragédia. Lukács György (van-e, ki e nevet még ismeri?) Ibsen-fejezete szerint az egymás ellen feszülő érdekek, konfliktusok, problémák és figurák kisszerűsége miatt legtöbbször csak tragikomédiára futja, de a Kísérteteket – és benne Alvingné alakját – tragédiának, illetve tragikusnak látja.

Alving kapitány özvegye, Helene évtizedekig dolgozott azon, hogy halott férjéből a fia számára nyomasztó hőst kreáljon, férje házasságon kívül született lányának társadalmi helyzetét szalonképessé sminkelje, hogy apróbb-nagyobb hazugságokból tisztes státust és mutatós múltat építsen, és végül: hogy férje emlékére, ugyancsak hazugságból, egy menhelyet létesítsen. Ez utóbbi persze szimbólum; úgy is viselkedik: leég még az átadás előtt. Az asszonyba rendületlenül, ám titkoltan szerelmes Manders lelkipásztor buzgó és feltétlen közreműködésére mindaddig számíthat, amíg tartja magát a saját élethazugságaihoz. Férje törvénytelen lánya úgy tudja, hogy a ház körül sertepertélő asztalos, Engstrand gyermeke; nevelőapja ugyan az alkohol nagy barátja, de joggal dédelgetheti ifjúkora hőstettét, amikor egy megesett lányt megmentett a szégyentől azzal, hogy feleségül vette. Alvingné festő fia hosszú távollét után hazatér, egy ünnepi ceremónia van készülőben, és anyja arra készül – részint kényszerből, részint afféle öregedési megvilágosodásból –, hogy az alkotói hullámvölgybe pottyant fia előtt tisztába tegye a múltat. A tragédia abból lesz – Lukács szerint –, hogy Alvingné rájön: a tisztázandó múlt nem úgy volt, ahogy hinni akarta, a saját felelőssége, szerepe, része megkerülhetetlen.

A Kísértetek című darab drámaelméleti szempontból – és a polgári tragédia megteremtésének útján – tán tényleg kiemelkedő, de azért mégiscsak gyöngébb opusz, mint a családi drámák legtöbbje – a Nóra, a Vadkacsa, A nép ellensége, a Hedda Gabler –, nem beszélve a remekmű Brandról és az életmű csúcsát jelentő Peer Gyntről. Jól meg is bukott az első bemutatón.

Zsótér Sándor érdeklődése az úgynevezett „családi drámák” iránt nem újkeletű, a legutóbbi rendezései közt is ott van a műfaj néhány jeles amerikai darabja, a Hosszú út az éjszakába, a Mindent a kertbe, a Macska a forró bádogtetőn erős vonulatot képez a más típusú Brand és a Galilei élete mellett. És aki nem ismeri Zsótér rendezői nyelvét, mondhatná, hogy a közönség kegyét keresi, hiszen mindenki szereti színpadon nézni-látni a mások nyomorúságát... Csakhogy Zsótér nem a könnyen emészthető társalgási vagy lélektani formanyelv kedvelője.

Nagy együttérzéssel szemléltem, hogy micsoda belső – és külső – viharokat volt képes kelteni bő százharminc esztendővel ezelőtt egy félrelépés és annak gyümölcse, egy korán meghalt és föltehetőleg vacak jellemű férj és apa hosszú árnyéka vagy inkább az egésznek az eltitkolása. És ugyancsak nagy együttérzéssel szemléltem a szombathelyi közönséget is, amely fokozott erőfeszítéssel igyekezett a rendezői takarások mögül kihámozni a történetet. A Szombathelyen először vendégeskedő Zsótér nem könnyítette meg a nézők dolgát.

Még azzal sem, hogy szokásosnak mondható rendezői arzenálját a maga teljes pompájában vonultatta volna föl. Az ő sajátos elidegenítési mechanizmusa – V-effektje – többnyire úgy működik, hogy az ilyen és hasonló családi drámákat kiemeli a belső és bensőséges közegükből, és a közönség felé „tolja”. Itt ennek egyetlen eszköze volt, és ezt is ismerjük már (akik városról városra, színházról színházra megyünk utána): a szereplők többnyire nem egymáshoz, hanem kifelé, a közönséghez beszéltek. De a mondandójuk nem neki szólt, hanem a színpadi másiknak. A színészeknek szemmel látható gondot okozott az elidegenítésnek – stilizálásnak? – ez a formája, és olykor reflexszerűen mégiscsak a partnerhez fordultak. Vagy nem reflexszerűen, hanem gondos rendezői utasítás szerint? Nem tudtam eldönteni, ahogy a többi, már jól ismert rendezői eszköz (játék a fényekkel stb.) aktuális célját sem.

Már a színlap is elárulja, hogy az előadás díszlete a több mint száz évvel ezelőtti Max Reinhardt-rendezés díszletét idé­zi: Edvard Munch képeinek másolatai láthatók. Igen változatosan, hiszen a szereplők a jelenetek között – néha közben is – tologatják-átrendezik a falnyi méretű díszleteket, amelyek Alvingné szalonját veszik körül, és közben mutatják, pontosabban látni engedik a stúdiószínház játékterét is. Élénk színek, egy óriási nap – van mit nézni, kinek-kinek ízlése szerint.

A színészek jók – mind jó. Kiss Mari általában is remek formáját futja Szombathelyen, és ez az Alvingné hiteles szörnyeteg; Trokán Péter is életteli karaktert formál a piás asztalosból. Bajomi Nagy György a fiú szerepében inkább a dráma tárgya, mint alanya: rajta csapódik le a sok évtizedes hazugság, neki kell áldozatnak lenni. De áldozat lesz a jobb életre, fölemelkedésre vágyó Regine is, aki cselédlányból lesz hirtelen törvénytelen gyerek, és útja bizonnyal a tengerparti tengerészmenhelyre vezet, ezért szól jól Fekete Linda szájából a Kocsma Jenny balladája, és mögüle még Lotte Lenyát is hallani, ez pompás. Szerémi Zoltán lelkésze a nyársat nyelt rettegés.

A szöveg – Boronkay Soma nyersfordításán Ungár Júlia dramaturg dolgozott – nyers és kellemetlen, sokszor nem épp úgy, ahogy funkcionális lenne. Ambrus Mária díszlete és Benedek Mari jelmezei Zsótér világát idézik, megint egyszer. A rendezői eszköztár szokásos – és szokásosan jó – alkotóelemei, és kevéssé tehetnek róla, hogy ez a legfontosabb jellemzőjük.

Zsótér színháza – külön fejezet a honi színházművészetben. És mint most láttuk, képes önálló életre úgy is, hogy felmondjuk, mint egy leckét, de a szerencsétlen sorsú Alving família története nem söpör el hozzánk, pláne nem söpör el bennünket.