„Totó, azt hiszem, már nem Kansasben vagyunk” – Bayreuthi gondolatok

A Bayreuthi Ünnepi Játékok 2019-es büdzséje körülbelül 27 millió euró, valamivel kevesebb mint tízmilliárd forint, durván öt hétig tart, és ezalatt a Sziget egy közepesen jó napjának megfelelő számú, mintegy 65 ezer néző igényeit elégíti ki: hozzáértő és hozzá nem értő operarajongókét, sznobokét, politikusokét, celebekét. A német és a nemzetközi mainstream médiumok, csakúgy mint a szaklapok, figyelemmel kísérik, ami itt történik, írnak a kancellárról, aki rendszeresen megnézi a nyitó előadást, egy-egy feltűnően öltözött civilről a közönségből – a nagy melegben olyan nézőt is láttam, akinek szmokingja csak annyiban volt más a megszokottnál, hogy rövidnadrágot vett fel hozzá. Azt mondják, Bayreuthban a közönség ruházata is része az összművészeti alkotásnak, a wagneri Gesamtkunstwerknek. Nem elég megfizetni a jóval száz euró feletti jegyárakat, végigülni az öt-hat-hét órás előadást (a hangot nem elnyelő, ezért többnyire párna nélküli székeken), de még abba is időt meg pénzt kell fektetni, hogy elég extravagánsan mutassunk a hosszú szünetekben. Nehéz kenyér.

„I never promised you a rose garden”, vagyis sosem ígértem rózsakertet – írhatta volna maga Wagner is, ha később születik, mondjuk Lynn Anderson énekesnőként, és más műfajt választ, például a countryt. Az élmény, akármit értsünk is alatta, láthatóan megéri a befektetést, jegyet kapni arra a fesztiválra, amely 2019-ben is magas művészetet kínál, távol tudja tartani magát a tömegkultúrától – amolyan anti-YouTube és anti-Facebook –, mind a mai napig nagy szerencsének számít.

Nekem idén szerencsém volt. Három előadást is láttam, pontosabban hármat hallottam, s majdnem hármat láttam is. Két jegyet vettem az interneten, a 2016 óta futó Parsifalra és a sok vitát kavaró Lohengrinre (bemutató: 2018). A Lohengrint színpadra állító Yuval Sharon az első amerikai rendező az ünnepi játékokon, de emiatt csupán fokozott figyelem övezte munkáját, előítélet aligha. Ellentétben az 1976-os centenáriumi Ringgel, amely a Wikipédia megfogalmazása szerint „zavargásközeli” reakciókat váltott ki a bayreuthiakból a francia Pierre Boulez–Patrice Chéreau alkotópáros forradalminak számító megoldásai miatt. Az előadások újszerűsége mellett az is sokakat zavart, hogy a játékok történetében először sem a rendező, sem a karmester nem volt német. A formabontáshoz, a polgárpukkasztáshoz az egyébként sajnálatosan, bár szükségszerűen híguló bayreuthi közönség mostanra már hozzászokott, a Lohengrin amerikai rendezője mellett dolgozó karmester pedig nem volt külföldi, a Bayreuthban rendszeresen vezénylő, nyugat-berlini születésű Christian Thielemann egykor Karajan, de még Barenboim asszisztensekén is dolgozott.

Bayreuthi nyerőszériám tetőpontjaként sikerült jegyet szereznem a végig telt házas 2019-es Tannhäuserre, méghozzá hivatalosan, a pénztárból, és mindössze 12 euróért – igaz, a kakasülőre, egy oszlop mögé, ahonnan nem látszik a színpad jó része, csak két függőleges sáv jobb és bal oldalon. Ez pedig abban az esetben, ha az ember a látványra, sőt talán leginkább a látványra kíváncsi, nem szerencsés. A második felvonás elején viszont a kettővel mellettem ülő müncheni hölgy ellentmondást nem tűrve ajánlotta fel teljes értékű helyét. Azt mondta, ő már látta a produkciót. Ez ugyan nem valószínű, ugyanis ez volt a harmadik előadás – valószínűleg megsajnált, és talán nem is tetszett neki, amit látott, inkább egy régebbi hagyományos mise en scène-t képzelt maga elé az oszlop mögött.

Tannhäuser az opera első felvonásában azért könyörög szeretőjének, Vénusznak, hogy bocsássa el, engedje távozni („O Königin, Göttin! Laß mich ziehn”). „Válnom kell” – ez a magyar fordítás. Mintha Bayreuth rendezői, díszlet- és jelmeztervezői ugyanígy menekülnének az elmúlt jó pár évtizedben a hagyományos wagneri színpadképektől, szcenikai megoldásoktól, kiváltva ezzel sok mindenki ellenszenvét, meg nem értését, haragját.

Én persze Tobias Kratzer provokatív Tannhäuser-felfogásának köszönhettem, hogy jobb helyen ültem, mint ahová a jegyem szólt, de egész biztos vagyok benne, hogy ez az előadás nem csak erről lesz nevezetes. Történik benne ugyanis valami, ami sok szempontból forradalmi változást jelent. Olyan forradalmi változást, ami a világban zajló technológiai váltáshoz hasonló hatást gyakorolhat a hagyományos színházra, mégpedig a hagyományos színház keretein belül. A kritikák nagy része azt firtatja, hogy jótékony-e vagy sem a mű eredeti cselekménye mellett megjelenő részben vetített párhuzamos történet – az Ausztráliában élő, Bayreuthból rendszeresen tudósító magyar csellista, Szabó Zoltán például nem örvend különösebben a Burger King-es, slumhangulatú vetített sztorinak –, és hogy miként kell értelmezni az abban megjelenő, oda nem illő szereplőket. Hogy kerül a képbe, illetve a videóba Tannhäuser és Vénusz mellett az angol transzszexuális Gateau Chocolat, vagy Günter Grass regényének, A bádogdobnak a főhőse, Oskar Matzerath? Kevesen írnak arról, hogy az eredeti színpadi történések mellett (a szó szoros értelmében mellett) a vetítővásznon zajló cselekménynek formailag mi a viszonya azzal, amit a színpadon, élőben látunk. Szerintem viszont ez az, ami igazán érdekes.

Először is: a mai technológiával a vetített jelenetek tökéletesen élethűek, ezért a látvány szempontjából egyenrangúak az élő játékkal. A második felvonás java részében felül látjuk a vetített történetet, míg alul az élő játékot, ugyanabban a méretben. A színpadon élőben játszó szereplők olykor vetítve is megjelennek, egy történet fent kezdődik és lenn végződik, vagy fordítva. Vetítve látjuk az öltözőből elinduló énekest – aki egy idő után megjelenik a színpadon, élőben –, mondjuk keresztet vetve, mielőtt bemenne a színpadra, akár a focisták a pályára lépés előtt vagy amikor lecserélik őket. A Tannhäuser rendezője hallatlan fegyelmezetten és átgondoltan használja a kiterjesztett, virtuális színpad adta lehetőségeket, nincs következetlenség, hiba – legalábbis én nem találtam. És bár a technika mechanikus használata akár modorossá és unalmassá is tehetné a felvonást, nem teszi – ugyanis a kiterjesztett színpadon megjelenő helyszínek folyton változnak, a hagyományos wagneri és a kitalált mellékcselekmény simán illeszkedik, a Wagner-operába belefér ez a plusz sztori akkor is, ha esetleg nem illik bele, képesek vagyunk felfogni.

Mindennek két fontos következménye van. A high tech virtualitás, a kiterjesztett színpad szinte korlátlan lehetőségeket rejt, de ami szerintem még érdekesebb: valamilyen értelemben eltűnik a titok, amelyről eddig úgy hittük, a színház lényege. Azt is láthatjuk ugyanis – és a Tannhäuserben látjuk is –, hogy mit csinál az énekes, mielőtt a színpadra lépne, akár smink vagy maszk nélkül. A színház így tehát igazi reality show-vá is válhat, ha és amikor a rendező úgy akarja. A wagneri Gesamtkunstwerk megint gazdagabb lesz valamivel: egyfajta valósággal.