Titokzatos csontváz a ruhatárban

Igaz, nyilvánvaló, hogy a téma iránti fogékonyság életrajzi jellegű – nem nehéz kitalálni, hogy saját lánya és a baráti-rokoni kör gyermektagjai a modelljei ennek a sorozatnak –, ám a művész nem egyszerűen csak elkerüli az ilyenkor adódó csapdákat és közhelyeket, hanem mintha egyfajta groteszk tükröt tartana a családi albumok tündérvilága elé. Ezek nem életből ellesett képek, nagyon nem azok.

A végletekig megkomponált, ne mondjam, kimódolt ábrázolások, szerkesztett és szervezett képek, ahol minden mozdulatnak, minden aránynak és főleg minden színnek – és ezt a groteszkséget szolgáló tűéles technikának – megvan a maga szerepe. Árulkodó, hogy „hagyományos” családi kép nincs is a húsz-egynéhány alkotás között, a többségen magányos, a világba kivetett gyermeket látunk, lemeztelenített vagy felnőttjelmezbe öltöztetett gyermeket, aki mereven, gyakran ijedten vagy végtelenül közömbösen néz a kamerába: sehol egy igazi, felszabadult gyermeki gesztus, sehol egy mosoly, még a gyermekeket körülvevő világban is (Állatok a kád szélén vagy Csontváz fogassal) van valami félelmetes, valami titokzatos, valami zavarba ejtő, megmagyarázhatatlan. (Felnőttek alig tűnnek fel a képeken – ez is csak erősíti a világba kivetett, elveszett gyermekek láttán feltörő nyugtalanságunkat –, vagy ha igen, abban sincs sok köszönet. (Apuci egy magányos léggömbbel, szomorúan, meg a Család ködben.)

A fotós persze nem segíti értelmezésünket – nem is ez a dolga. Itt vannak a művek, amelyek elementáris erővel hatnak ránk, az már legyen a mi dolgunk, hogy milyen irányba indulunk velük. Saját gyermekkorunk rég elfeledett démonait keltjük velük életre, vagy felnőttkorunk dilemmáira keresünk velük válaszokat – közéletiekre vagy magánéletiekre. Akárhogy lesz is, nem könnyen szabadulunk Hermann Ildi látásmódjának hatása alól.