Titkok és igazságok

Anya és fia a napsütötte erkélyről integet az érkezőnek. Budai hegyvidék. Pontosítsunk: valójában dombok karéjában a társasház.

Gárdos Péter mondta tíz éve, amikor már több évtizedes külhoni fesztiválsikerek után a Porcelánbaba című alkotásért itthon is díjazták: „Az én filmjeimben bűnös, pici emberek élik az életüket. Ám kis országoknak »nagyságkomplexusuk« van, művészeik szinte kényszeresen foglalkoznak »nagy« kérdésekkel, súlyos történelmi problémákkal. Tipikus kisországbeli gond, köze van a sznobizmushoz és a kisebbrendűségi komplexushoz is.”

Két kanyar a sötét lépcsőházban. Közben nyugtázom magamban: a Hajnali láz az újkori történelem egyik legsúlyosabb „problémáját” tárgyalja. Igaz, elegáns könnyedséggel. Ahogy szerző és főhős fogadja, vendégeli, nevetteti a látogatót a mama otthonának polgári miliőjében.

Nincs titok, legfeljebb irónia szelídíti, ami anélkül nyers lenne.

Ami a levelek előbukkanását illeti: Ágnes emlékei szerint a rendezkedések közben hol itt, hol ott landoltak.

– Utoljára a gázóra fakkjában – pontosít játszi szigorral fia, Péter.
– Közel a bojlerhez. Jó, hogy nem égtek el. Kis tejet még? – kérdi Ágnes.

A porcelántörékenységű mama csaknem kilencvenéves, langaléta fia túl a hatvanon. Összeforrott páros, múlhatatlan vitalitással.

Ágnes játssza is, ahogy férje, Miklós halála után ott sírdogált, önmagától is meghatódva, a belső sugallatra előkerített levelek felett. Váratlanul toppant be akkor a fia. Mit lehetett tenni, megkapta mind.

– Ritkán ér embert ilyen sokkhatás – állítja Péter.
A levelek olyan mélységig vezették szülei életébe, amely távolságra normál pszichéjű ember sosem kukucskál. Szerelmük katedrálisként épült, de olvasójuk előtt kirajzolódtak játszmázásaik is: legjobb arcukat mutatták egymásnak, fenntartva a folytonos izgalmat. Az akkor huszonöt éves édesapja arról is igyekezett meggyőzni ugyancsak polgári neveltetésű, tizennyolc éves levelezőpartnerét: önnön balossága a francia forradalomig eredeztethető. A leány mímelte: ő még bármiről meggyőzhető.

– A szerelem ilyen – jegyzi meg Ágnes. – Van benne rafinéria is.
– Apám ’45 decemberében rövid látogatást tett a női kórházban, majd leveleikben erősödött az erotika – utal Péter a szülői sorok rázósabb szakaszaira.
– Miklós szerette volna – mereng el Ágnes –, ám A nő és a szocializmus című sótlan könyvet soha nem voltam hajlandó elolvasni.
Mikor csitul a nevetés, Ágnes megszólal:
– A humor az élni akarás tünete. A világ most olyan, amilyen, de még nincs kedvem itt hagyni.
– Nem is fogod – ígéri fia.
Ágnes meséli: pár hónappal a lágerpokol után is humor jellemezte a svédországi kórházvilágot. Az is vicces, ahogy Miklós bagatellizálta a tüdőbetegségét. Vagy saját reakciója, amikor esküvőjük előtt a kórházi főnővértől megtudta: Miklós nemsokára meghal. Ágnes azt felelte: ne próbálja elrontani boldogságukat.

Gárdos Péter édesanyja csak a Hajnali láz egyik legderűsebb jelenete kapcsán érzi azt: akkori karaktere némileg kegyetlen volt. Miklós ugyanis megírta: nem egy Adonisz. A lány azt füllentette: azok nem vonzzák. Ám amikor első találkozásukon Miklós személyében egy szemüveges, bicebóca nagykabát szállt le a vonatról, Ágnes megkérte az őt állomásra kísérő barátnőjét: vegye át a szerepét.

– Kegyetlenség volt – ismétli Ágnes, s kicsit meghatódik önmagától. Ami mosolyra készteti. – Utóbb minden úgy történt, ahogy Péter megírta.
Miklós még a vágányok mentén baktatva Ágneshez fordult: „Becsaptatok, te vagy Ágnes.” A női kórházba érve éjbenyúlón beszélgettek a hall pálmái alatt, s lettek elválaszthatatlanok.

– A leveleket olvasva rögtön tudtam – idézi fel Péter –, hogy filmre való a sztori. Csak éppen egy sort sem tudtam leírni évekig. A történet súlya miatt tehetségtelennek éreztem magam.
– Ugyan, kisfiam – legyint a mamája. Aki, mint kiderül, hosszan volt „kerékkötője” a mű születésének.
Talált sokféle kifogást, de a lényeg: attól félt, amitől a legtöbb ember. Szomszédok sutyorgásától, ismerősök rosszízű megjegyzéseitől.

Anya és fia felváltva mesélik, miként rejtőzik, aki hasonló múltat hordoz.

Pétert például görögkeletinek keresztelték.

– Görögkeleti pópa intézte, férjem párttársa volt a kommunistáknál – idézi föl Ágnes.
– Zsidóságommal kamaszkoromban szembesültem – mondja fia –, amikor röhögve meséltem otthon, hogy megruháztuk egy zsidó osztálytársamat.
Édesapja sem azelőtt, sem azután nem mesélt arról, mit élt át a vészkorszakban. De akkor egy pofon után kurtán fia tudtára adta: bizonyos ügyek kapcsán van egy határ.

– Azt meg gyakran mondogatta – veszi át a szót Péter mamája –, amikor hibát látott fia füzetében: írással komolyan sose próbálkozzon.
A Hajnali lázat Gárdos Péter három hónap alatt írta meg az édesanyjával végigbeszélgetett, átvitázott hosszú évek után.

Ágnes a mű születése közben odáig jutott: sajnálja, hogy Liliként és nem saját nevén szerepel a történetben. Abban hisz: csak az igazság döccentheti előre az elakadt országot. Már, ha.

A regényben pár oldal idézi fel, miként veszítette kedvét az ordas időkben halállal is vígan packázó Gárdos Miklós a világ vidorabb értelmezésétől. Fia, felesége úgy vélik: a Rajk-per idején rendült meg balos hitében.

1956 októberében Lengyelországban volt, ha másként történik, a család aligha marad Magyarországon. Hazatérése után is szóba került a disszidálás, de már záródott a határ. Persze nem az rémítette igazán. Azt kérdezte Ágnestől: „Azt akarod, hogy egész életemben mosogassak?”

A forradalmat követően a pártból kilépők márciusig léphettek vissza. Gárdos Miklós az utolsók között volt. A konszolidáció éveiben ugyan a Magyarország című lap alapító főszerkesztője lett, egyike a legjobb külpolitikai újságíróknak, korábbi tétovasága, köztudott kiábrándultsága folt maradt a pedigréjén. Megszenvedte a dolgot, például a szakmai elismerések kapcsán. Főként, amikor érdemteleneket jutalmaztak.

– Szürreális – mondja fia –, hogy apámnak a háború utáni történések kezdték ki a bátorságát.
– Mi, a Péter történetében is szereplő édesanyámmal – fűzi hozzá Ágnes – hamar ellenzéki oldalra álltunk.
– Frontot alkotva apám ellen – cizellálja fia.
– Mi mentünk volna külföldre – mondja Ágnes –, de anyám számára sem volt kérdés: ha Miklós maradni szeretne, maradunk. Nagyon szerették egymást Miklóssal, bár voltak vitáik.
– Mama, vitáik?! – kerekedik Péter szeme.
– Anyám is mélyen átérezte Miklós gondjait – jegyzi meg a mama ártatlan pillantással. – Igaz, én magamra maradva sem forszíroztam, hogy a felnőtt gyerekemmel éljek.
Ágnes elkophatatlan derűjéhez 1956 is hozzátett: édesanyjával megfelelő alkalomnak tartották arra, hogy megszabaduljanak a párttagságtól. Könnyedebbnek élték meg a következő évtizedeket.

Ágnes a statisztikai hivatal titkárságán dolgozott, gépelte közben a férj erősen elméleti regényeit is. Aki akkor már csak magának írt érzelmesebb szösszeneteket egy kockás jegyzetfüzetbe. Utóbb fia forgatókönyveit is ő vitte gépbe. Sokat olvasott, színházba járt, bérlete volt az operába.

– Most pedig – teszem hozzá – koronázza életét a Hajnali láz.
Csend a válasz.

– Péter, pont mint az apja – szólal meg végül Ágnes. – Érdekből nem barátkozik. A honi kánonok meg... Ünneprontás lenne fejtegetni.
Csend megint. Az ugrik be: mint színészeké, mikor szívük drámája a délutáni matinéba sorolódik. Ideje a búcsúnak. A mamától ölelés, fia kikísér.

– Kérdeztem egyszer a tengerentúlon világhírűvé lett magyar operatőrünket: boldog? – idéz sztorit Péter a bejárat felé. – Azt felelte: amíg a szűkebb, itthoni közegben élt, a szemébe majd mindenki gratulált a sikereihez. Ám amint hátat fordított, védtelennek és sebezhetőnek érezte magát.
Tárul az ajtó. Ablaktalan lépcsőház nyeli el a lakásból kibukó napfényt.

– Amerikában azt tapasztalta az operatőr, hogy a legrosszabb, ami megtörténhet: sikerekre legfeljebb vállrándítás a válasz. De a hátad nem kell félteni. Nem panaszként meséltem – a küszöbnél már kezét nyújtja Gárdos Péter a világosságból homály felé. – De úgy vagyok, mint a mamám: fontos a pőre igazság. Ne kerüljük meg.