Táncolni a holokausztról – Fahidi Éva megtanult együtt élni a traumával

Fahidi Éva 1925-ben született Debrecenben, édesanyja, Weisz Irma nagypolgári zsidó családból származott, édesapja, Fahidi Dezső egy szegény zsidó szabómester fia volt. Tizenkét gyereket neveltek fel. Dezsőnek mégis volt ereje és tehetsége a nincstelenségből kitörni. Egyik bátyjával fatelepet nyitottak Debrecenben, és sorra indították sikeres vállalkozásaikat. Gazdag, köztiszteletben álló debreceni polgár lett Fahidi Dezső. S hogy a társadalmi asszimilációja tökéletes legyen, kikeresztelkedett, és két lányát a debreceni Svetits Katolikus Leánynevelő Intézetbe íratta. Az iskola falai közt akkor sem létezett az antiszemitizmus, amikor már hatályba léptek a zsidótörvények. Fahidi strómanokkal működtette tovább a cégeit, és azt hitte – több százezer magyar zsidó honfitársával együtt –, hogy biztonságban vannak. Horthy Miklós kormányzó megvédi őket.

– Bűnös optimizmus volt ez – tekint vissza Fahidi Éva. – Mintha tömegpszichózisban éltünk volna, senki nem akart szembenézni a valósággal. A húgommal burokban nőttünk fel.

Hároméves korától táncolt, tornázott, kamaszlányként eredeti nyelven olvasta a német klasszikusokat, és zongoraművésznek készült. Imádta nyolc évvel fiatalabb húgát, Ágit, akit mindenki Gilikének becézett.

Családi kép

Aztán 1944. március 19-én az országot megszállták a németek. Fahidiéknak is el kellett hagyniuk a házukat, és rokonaikkal együtt a debreceni gettóba terelték őket. Egy negyven négyzetméteres lakásban szorongtak tízen. De még ott is azzal áltatták magukat, hogy ez csak átmeneti állapot, nemsokára vonatra szállnak, dolgozni viszik őket, sokkal jobb lesz ott, a háború pedig úgyis mindjárt véget ér. Talán még akkor is bizakodtak, amikor bevagonírozták őket. Nyolcvan embert zsúfoltak össze a marhavagonba, és csak egy vödör vizet és egy küblit kaptak. Rekkenő hőségben, étlen-szomjan szállították három napon át az emberrakományt. Volt, aki út közben meghalt, volt, aki megőrült. Éva kishúga szótlanul nézett maga elé, vádló tekintetével mintha azt kérdezte volna: mit vétett? Miért büntetik, hisz még csak 11 éves…

– Én mindig, mindenhol elmondom, hogy a magyar holokausztot kizárólag a magyarok követték el – folytatja Fahidi Éva. – A deportálás során nem találkoztunk németekkel, csakis csendőrökkel és magyar katonákkal.

Ők pontosan tudták, mi vár ránk. Követelték, hogy a nálunk lévő értékeket, pénzt, aranyat adjuk oda, legalább a zsidó vagyon magyar földön marad. Nekünk úgysem lesz már szükségünk rá. Nácikat először Kassán láttunk, ott vette át a transzportunkat az SS.

Az ember úgy veszíthet el mindent és mindenkit egy pillanat alatt, hogy észre sem veszi. Óriási volt a kavarodás és az üvöltözés az auschwitzi rámpánál, amikor a vonat lefékezett, és a vagonokból kihajtották az embereket. Éva nem emlékszik, mikor választották külön a férfiakat, el sem tudott köszönni az édesapjától. Az édesanyja Gilikével kézen fogva ment mellette, majd egy fehér glaszékesztyűs német tiszt intett jobbra és balra. Mire Éva körbenézett, már egyedül maradt. A nácik mosolyogva nyugtatták őt is: az idősebbeket és a gyerekeket busszal viszik majd utánuk, estére újra együtt lesznek. Amikor a hiányzó családtagok két nap múlva sem jöttek meg, Éva kétségbeesve kérdezte az egyik őrtől, hol vannak a többiek. A kápó torz vigyorral mutatott a krematóriumok füstjére.

Az Auschwitzba érkező emberek kétharmadát azonnal meggyilkolták. A 16 évesnél fiatalabb gyerekeket és az öregeket „fürdőbe” terelték, lassú kínhalállal fulladtak meg a Zyklon–B-től. A magyar hatóságok olyan buzgalommal deportáltak, hogy a gázkamrák éjjel-nappal üzemeltek, és a krematóriumok már nem bírták a terhelést. Ezért a halottakat nyílt máglyákon égették el. Akiket nem öltek meg rögtön, éheztették, ütötték-verték, naponta kétszer Appellt kellett állniuk órákon át a tűző napon, télen a jeges fagyban, hogy megszámolják őket. Aki nem bírta, azonnal vitték a gázba. Éva azt mondja, életben maradni annak volt esélye, akinek sikerült kijutnia Auschwitzból. Az egyik szelektálásnál őt is kiválogatták munkára, és a magyar nők csoportját átszállították Allendorfba, az egyik legnagyobb német hadiüzembe. Gránátokat gyártottak, ötvenkilós zsákokat kellett a nőknek is párban cipelniük reggeltől estig. A foglyok többségét gyakorlatilag halálra dolgoztatták.

Fotó: Hernád Géza

– Ötös oszlopokban kellett sorakoznunk és menetelni. A másik négy magyar lánnyal ismertük egymást korábbról. Én voltam köztük a legidősebb. Mindenben segítettük egymást, összetartottunk. Összefogás és közösség nélkül nem tudtuk volna ezt túlélni. Aki egyedül maradt, annak nem volt esélye.

Ha az egyik rabtársuknak már nem volt ereje lábra állni, az „ötös” többi tagja biztatta: „Gondolj a családodra, miattuk kell életben maradnod! Gondolj arra, mit fogsz csinálni a háború után, mennyi nagyszerű dolog vár még rád!” Számozott rabszolgaként is meg akarták őrizni az emberi tartásukat.

– Mindenki káromkodott körülöttünk a lágerben, de mi öten megfogadtuk, hogy nem káromkodunk. Verseket mondtunk fejből egymásnak. Kenyeret cseréltünk fogkefére, és mindennap fogat mostunk. Néha kaptunk margarint is, nem ettük meg, inkább az arcunkra kentük. Kislányok voltunk még…

Az allendorfi munkatábort 1945. március 31-én szabadították fel az amerikaiak. Az ötös tagjai mind életben maradtak. Egyikőjük később Amerikába ment, a többiek vissza, Magyarországra. Évtizedekig nem találkoztak. Ki akarták törölni emlékezetükből a múltat.

Fahidi Éva is hazament Debrecenbe, becsöngetett a házukba. Amióta utoljára látta a szüleit és Gilikét, ezt a pillanatot várta. Idegenek nyitottak ajtót, ráförmedtek: takarodjon innen! Itt már nincs keresnivalója.

Egy érsekújvári orvos rokona fogadta be. Annyira beteg volt, hogy két évig feküdt az ágyban. Úgy érezte, nincs is miért felkelnie: édesapját, édesanyját, húgát hiába várta vissza.

– Gilike most áprilisban lett volna 86 éves, de megmaradt tizenegynek. A halottak nem öregszenek. Még mindig várom őt, pedig tudom, hogy hiába.

Amikor 2007-ben Bad Arolsenben a németek létrehozták az egykori koncentrációs táborokkal kapcsolatos kutatóközpontot, Éva ott is próbált az elvesztett családtagjai nyomára bukkanni. Nem talált róluk adatokat.

– Auschwitzban akkor regisztráltak valakit név szerint, ha például áthelyezték egy másik lágerbe. Azokról, akik nem jutottak ki a haláltáborból, nem maradt feljegyzés. Ők névtelenül haltak meg.

Éva debreceni rokonai közül csupán egy doktornő jött vissza. Ő a lágerben is orvosként dolgozott. Nem tudott megküzdeni az emlékeivel, a veszteségekkel, öngyilkos lett.

S hogy Fahidi Évának mi adott erőt az újrakezdéshez? Leginkább az új társadalom eszméje, amiért érdemes küzdeni: a kommunizmusban egyenlők lesznek az emberek, senkit nem lehet majd származása, vallása miatt megbélyegezni. A szerelem is segített az újrakezdésben. Megismerkedett Radó Istvánnal, a Baranya megyei pártlap főszerkesztőjével. Egy hét után összeházasodtak. A férj családja befogadta, ő pedig úgy érezte: megint van otthona, tartozhat valahová. A tanácsnál népművelői munkát is kapott. Csakhogy az idill nem tartott sokáig. Radó Istvánt saját elvtársai letartóztatták és bebörtönözték 1951-ben. Feleségét kirúgták a munkahelyéről, elvették a lakását. Polgári származása miatt is ellenségnek tekintették. Sztálinvárosban segédmunkásként dolgoztatták a vasmű építésénél. Fahidi Éva pedig arra gondolt:

az őrület mindig úgy kezdődik el, hogy az ember mindent elveszít.

A férje 1953-ban, Sztálin halála után szabadult, és bűncselekmény hiányában utólag felmentették. A túl gyorsan jött házasságukat már nem tudták megmenteni.

Az új szerelem viszont nem sokáig váratott magára. Éva megint férjhez ment, és második férjének korai halála után sem akart egyedül élni. Hisz a lágerben azt is megtanulta: az a legvédtelenebb, aki egyedül marad. Sokszor elképzelte azt is, hogy majd híres zongoraművész lesz, de az álmát nem tudta megvalósítani. A nehéz kényszermunkától annyira tönkrement, hogy nem bírt ülni, nem folytathatta a zongorázást. Végül külkereskedelmi főiskolát végzett, és sikeres külkereskedő lett.

Mégis boldogtalan volt, mert nem született gyermeke. Viszont annál több időt töltött legjobb barátnőjének, Kende Évának a gyermekeivel. Szükség is volt a segítségére, főleg azután, hogy barátnőjénél mellrákot diagnosztizáltak, és egyre gyakrabban került kórházba. A két Éva barátsága még régen, a debreceni iskolában kezdődött, a háború azonban elsodorta őket egymástól. Kendééket is deportálták, ők Bécsből tértek vissza. Sok évvel a felszabadulás után a két egykori diáklány a Nyugati pályaudvarnál találkozott véletlenül újra. Barátságuk Kende Éva haláláig, 1975-ig tartott. Magától értetődő volt, hogy Fahidi Éva magához vette elhunyt barátnőjének 16 éves lányát, Juditot. Bátyja, Gergely már 18 éves volt, és felvették a torontói orvosegyetemre. Ma is kint él.

Fájdalmas a sors, és szép is: Fahidi Éva nem lehetett zongorista, de örökbefogadott lánya zongoraművész lett. És amikor Juditnak ikrei születtek, Évának megadatott a nagyszülői lét boldogsága. Van még két unokája Kanadában is.

A rendszerváltás idején Fahidi Éva is levelet kapott Stadtallendorf magisztrátusától. Az egykori allendorfi kényszermunkatábor területén város fejlődött.

Meghívták a még elérhető volt foglyokat. Vendégül látták őket, bocsánatot kértek tőlük a múlt miatt,

a német gyerekek műsort adtak az egykori raboknak. A helyi dokumentációs központ igazgatója felkérte Fahidi Évát, írja meg a visszaemlékezéseit. Akkor, 1990-ben, még nem volt erre képes.

Hetvennyolc éves volt, mikor először ment vissza Auschwitzba. 2003. július 1-jén érkezett meg, éppen 59 évvel azután, hogy a marhavagonokból kiszállt a családjával, és meglátták a krematóriumok füstjét. A tömeggyilkosságok helyszínén illatos zöldövezetben turistalátványosságnak berendezett lágermúzeumot talált. Mellette hotel és vendéglő. Csevegő turisták tapodták a földet, amely legalább egymillió áldozat hamvát fogadta be. Köztük Fahidi Dezső és felesége, valamint Gilike hamvait is. Addig soha nem beszélt a holokausztról, de akkor eldöntötte: megtöri a csendet.

Először németül egy füzetben jelentek meg az emlékiratai, és meglepte, milyen nagy volt irántuk az érdeklődés. A szerzőt sokszor visszahívták Németországba felolvasni, előadásokat tartani. Aztán megírta első magyar nyelvű könyvét is, A Dolgok Lelke 2005-ben jelent meg. Azóta Fahidi Éva főhivatásának tekinti, hogy a holokausztról beszéljen.

– Számomra ez önterápia is. Nem hiszek abban, hogy a traumát meg lehet gyógyítani, a halottakat senki nem támasztja fel. A trauma nem szüntethető meg, de meg lehet tanulni együtt élni vele.

És meg lehet tanulni teljes életet élni, örülni a jelennek. A holokauszt hetvenedik évfordulójának egyik hazai rendezvényén ismerkedett meg jelenlegi párjával, Andorral. Négy éve vannak együtt. A férfi fizikus volt, s most is éppolyan tevékeny, mint Éva. Igaz, ő még csak 86 éves.

Madácsi Zoltán, Fahidi.hu

Fahidi Éva 90 éves volt, amikor egyik rokona, Szabó Réka koreográfus, rendező, a Tünet Együttes vezetője felhívta. Elmondta, szeretné összeismertetni egy fiatal táncosnővel, Cuhorka Emesével, mert úgy érzi, van valami hasonlóság köztük. Csinálhatnának együtt egy előadást. Éva rögtön igent mondott. Gyerekkorától balettezett, Auschwitzban is táncolt, amikor a raboknak vidám műsorral kellett szórakoztatniuk a nácikat. Spárgázni ma is tud.

Éva és Emese találkozásából két generáció táncos párbeszéde született meg, s duettjüket Szabó Réka komponálta színpadra. Úgy tervezték, kétszer mutatják be a Sóvirág, avagy a létezés eufóriája című előadásukat, de olyan nagy lett a siker, hogy májusban már a 85. előadásukat nézheti meg a Vígszínház közönsége. Egyebek mellett a színikritikusok különdíját is megnyerték. Szabó Réka filmet rendezett a próbafolyamatokról, a film várhatóan idén kerül a mozikba.

– Már nemcsak beszélek a holokausztról, hanem táncolok is róla. Látta az előadást az unokám is, és azt mondta, most értett meg igazán engem – teszi hozzá Éva.

Számára az a legfontosabb, hogy minél több fiatalt meg tudjon szólítani, ezért ő maga is igyekszik lépést tartani a korral. Kilencvennégy évesen is modern nő: internetezik, skype-ol, a könyveit a honlapján forgalmazza. Élvezi, hogy a világhálón párbeszédet folytathat az olvasókkal. Tájékozott a napi politikában is, és amit tapasztal, arra sarkallja, hogy még több közéleti szereplést vállaljon. Többször kiállt a menekültek és a cigányok jogaiért is. Azt mondja,

ami ma Magyarországon történik, nem kicsit, hanem nagyon hasonlít arra, ami a Horthy-korszakban elkezdődött:

a nacionalista kirekesztés, a szándékos gyűlöletkeltés forgatókönyve semmit nem változott. A Soros-plakátok kódolt antiszemitizmusát csak az nem érti, aki nem akarja, és a tudatos történelemhamisítás bűnére nincs mentség.

A holokauszttúlélő szívében azonban nincs gyűlölet, hisz hosszú életében megtanulta: csakis belső békével lehet a múlton túllépni.

A szerelem alanya és tárgya című könyvét unokáinak ajánlotta, „hogy tudják, újrakezdeni mindig lehet”.