Színjátékok

- Könyvében arra int: ne unjuk ennyire a politikát, mert a jelen pocsékságaiból a múlt is felfejthető, ahogy egy lehetséges jövő felé is irányt mutat. Ám kommentárjaiból az is kiolvasható: közéletünket ön sem tartja bizsergetően izgalmasnak.

– Színházban sem szeretem, amikor az első tíz perc után minden kiszámítható. A honi politika A sevillai borbély azon epizódjára emlékeztet, amelyben az hangzik el: „Ezt már mondta, ezt már mondta, mondjon mást, az istenért!” Ami persze nem olyan egyszerű. Éppen Veszprémben rendezem Euripidész Iphigénia Auliszban című drámáját, amely ismét azzal szembesít: a történelmet meghatározó emberi jellem kétezer-ötszáz éve leírható azonos panelekkel. Másfelől: a reflexek ismétlődéséből tényleg lehetne tanulni.

- Jelenünk kapcsán milyen korábbi sztori ugrik be kapásból?

– Stábautóval indultunk tévés forgatásra, még bőven a rendszerváltás előtt. Az egyik kereszteződésből úgy fordult ki sofőrünk, Imre bácsi, hogy majdnem letarolt minket egy hatalmas kamion. Kérdeztük: miért csinálta ezt? Imre bácsi azt felelte: mert nekünk volt igazunk. Ma minden politikai oldalnak megvannak a maga Imre bácsijai, sőt, mintha csak ők jutnának szóhoz.

- Speciális helyzet, amikor Orbán Viktor a fő Imre bácsi, a kamion pedig Európa. Miniszterelnökünk amúgy az elmúlt húsz évet tekintve leginkább változékonyságban sorolható emberi archetípushoz. Vehemenciája persze állandó, de kormány mellett nem túl megnyugtató karakter.

– Egyetlen reményünk: talán még ma is tud változni. Amivel nem azt mondom, hogy nem bukkanhat elő egy másik formátumos, ráadásul hiteles politikus, aki magához vonzza a többség figyelmét.

- Könyvében azt is pedzegeti: a honi jobb- és baloldal akarnoksága, pocsékabb reflexiói egyaránt bolsevik gyökerűek. Honnan szólalhatna meg egy új hang?

– Amit bolseviknak nevezünk, valójában az is egy tipikus emberi alkatból ered. Színházi berkekben mondták a háború után egy kollégáról: szerencséje, hogy zsidónak született, különben 1945-ben nyilasként akasztják. Vagyis: rengeteg az agresszív ember. Az igazi eszmei választóvonal az agresszió és a tolerancia között húzódik. Ám a legvadabb korszakok után, szinte a semmiből is előkerülhet valaki, aki utóbbi attitűddel teremt nyugalmat. Ahogy a második világháborút követően előbukkant az öregedő, hajdani kölni polgármester, Konrad Adenauer, és egyebek közt elintézte a német–francia kibékülést, minimum száz évre meghatározva Európa történetét. Persze honi viszonyainkat illetően akkor leszek igazán optimista, ha a parlamentben elhangzik az első olyan mondat két különböző pártállású politikus között, amelyben legalább egy dologban igazat adnak a másiknak.

- Ehhez mi kéne?

– Arányérzék, kompromisszumkészség.

- Társadalmi szinten is problémás kategóriák. Ha csak az Új Színház esetét nézzük: a hatalom szerint nem kínos a nácikra hajazó direktor kinevezése, csak a majdani műsor számít. Mások meg éppen azért húzzák az orrukat, mert nagynevű színészek is a társulatnál maradtak.

– Csurka István Ascher Café című cikkének megjelenése jelentette azt a választóvonalat, amely után a cikktől el nem határolódó tábor elvesztette minden hivatkozási alapját. Addig lehetett hablatyolni ezt-azt, de onnantól nincs helye kompromisszumnak. A hatalomnak tudnia kell: amit tett, amit támogatott, az civilizált társadalmakban elfogadhatatlan. Másrészt olyan világban élünk: mindeközben egyetlen színészen sem szabad számon kérni, hogy a társulatnál maradt. Mert az is jellemző: kiemelkedő művészek vannak közöttük, mégsem kapott egyikük sem szerződésajánlatot az együtt érző szavak mellé. Pedig ha nem is mindenkinek, de többeknek lehetett volna helyet találni. Még a mai gazdasági viszonyok között is.

- Mi miért csak rövid távon vagyunk alkalmasak a szolidaritásra?

– A színházvezetőkről az jut eszembe, amit az Iphigéniában Menelaosz fogalmaz meg Agamemnón kapcsán: amíg csak ácsingózott a hadvezérségre, addig mindenki előtt nyitva volt az ajtaja, mindenkinek szorongatta a kezét – ám vezérként már megválogatja, kivel áll szóba. Így fest ez a hatalom perspektívájából. Egyébként meg nálunk is létezik hosszabb távú szolidaritás, csak negatív kivitelben. Például sokak kirekesztő összefogásában a romák ellen vagy az antiszemitizmus lappangó, nyílt megnyilvánulásaiban. Az a fő baj, hogy bár rendre megállapítjuk hiányát, nálunk mégis elmaradt a múlttal való szembenézés, pedig anélkül hajdani sérelmek sem gyógyulhatnak. Holott nem lehetetlen a dolog: gondoljunk bele, micsoda rémes korszakokon léptek túl egészséges lélekkel a németek, spanyolok.

- Kötetében az aljasabb hatalmi receptek közt említi: „Kreálj magadnak szélsőségeseket, és fenyegesd vele a másikat.” Annyi biztos, engem is felhúzott, amikor Sólyom László – még köztársasági elnökként – egyformán szélsőségesnek nevezte, más-más irányban, a Kurucinfót és a 168 Órát. A Fidesz meg máig kedvvel komcsizza az MSZP-t, holott saját soraiban is ott vannak az MSZMP egykori prominensei. Mindeközben arról nem esik szó, hogy a valódi szélsőbal súlytalan, míg a szélsőjobb egyik pártja már a parlamentben hízik egyre testesebbé. Könyvében írja, hogy egyes helyzetekben meghatározó az adott társadalom lélektana.
A fentiek kapcsán az jut eszembe: vajon közösségi intellektusról is lehet beszélni?

– Rendkívül jó eszű nép vagyunk, csak kicsit szégyenlős. Amikor például néhány tucat megvezetett vagy féleszű ember a „becsület napját” ünnepli, akkor a hivatalos politikának attól kellene visszahangoznia: miként vezetett odáig az 1945-ös hősködés, hogy Budapestet nyolcvanöt százalékban lerombolták. Míg például a „gyáva” Prága karcolás nélkül megúszta a korszakot. De ez ügyben, ahogy általában a jobbszéli hőzöngések esetében, mindig csend van. Miközben elég pezsdítően hatna a közgondolkodásra, ha végre azt is kimondanák: a jobbszél túlságos erősödése azzal járhat, hogy ötszáz forint lesz az euró, egy liter benzin ezerkétszáz, egyebekről nem is szólva. De mintha a politika kínosnak tartaná, hogy észrevételeivel esetleg megsérti az újnácik személyiségi jogait. Amúgy én sosem a bacilusra vagyok dühös, hanem azokra az orvosokra, akik úgynevezett elvi okokból vagy éppen sajátos érdekek szerint hagyják elszaporodni.

- A komcsizás nem zavarja?

– Ami az elmúlt rendszer megítélését illeti: akik komcsiznak, többségükben maguk is részesei voltak, akarva-akaratlanul. A tegnapi hősök és ellenállók egy jelentős része ráadásul csak a korszak elmúltával szerzett múltbéli érdemeket.

- Közéletünk éppolyan maszatos, mint a könyvében megírt színivilág. Ön viszont a kötetben is hangsúlyozza törhetetlen optimizmusát.

– Miért ne lennék optimista? Harmadszor fogok rendezni Szentpéterváron. Előtte elugrom terepszemlére Kazahsztánba, ahol A víg özvegy rendezésére kértek fel. Ősszel Veszprémben kezdem az Iphigéniát. Debrecenben a Vidnyánszky Attila vezette színházban tárgyalok A sevillai borbély színreviteléről. Múlt hónapban, amikor a nyolcvanat töltöttem, hat különféle munkám futott három színházban. Az ember óhatatlanul a saját sorsát éli, soha nem egy egész nemzetét. De utóbbiért sem aggódom, mert életem során azt tapasztaltam: hosszabb-rövidebb szakaszok után a dolgok általában jobb irányba fordulnak.