Színházszenvedély

– A színikritikusoktól vasárnap megkapta a legígéretesebb pályakezdő díját. Változik valami ettől?

– Jólesik az elismerés, mégis zavarba hoz, mert jelölt volt még két jó barátom: Kurta Niké és Mészáros Blanka. Minek az alapján választottak közülünk? Azt sem tudom még, hogyan kell helyesen viszonyulni egy ilyen elismeréshez.

– Idén végzett Marton László és Hegedűs D. Géza színészosztályában. Várják önöket szerződések, társulatok?

– Nekünk mázlink volt, ugyanis nem indítottak párhuzamos színészosztályt: tizenegyen végeztünk. Marton tanár úrék segítettek, amiben tudtak. Hálásak vagyunk nekik! Én eleve nem is akartam társulathoz szerződni: huszonkét évesen még sehol nem tudom elképzelni magam, bár lehet, ez hamarosan változik. Másfelől érdekel a rendezés is. Sőt eredetileg színházrendező akartam lenni, ám édesapám azt mondta: várjak még vele, előbb végezzem el a színész szakot. Hallgattam rá.

– Megbánta?

– Dehogy! Imádok játszani. A beregszászi társulattal nőttem fel, a nagymamám stúdiójában játszottam. Édesanyám is színésznő. Nem is tudnám elképzelni az életem másképp.

– Édesapja alapította a beregszászi színházat, amelynek 1993-tól ő lett a művészeti igazgatója. Elképesztő körülmények között dolgoztak: a színháznak nem volt fala, befújt a szél, a színészek pajtában aludtak. Nehéz idők lehettek.

– Pedig gyönyörű időszak volt, és egy gyerek számára különösen romantikus. Például ócska Ikarus busszal járták a világot. A színházszenvedély felülírta a nélkülözéseket is. Ma is mindenhol azt a csapatszellemet, szakmai odaadást és alázatot keresem, amelyet a beregszászi társulat jelentett. Tervezem is, hogy visszamegyek majd dolgozni oda. Miközben érdekel a filmezés is, jó volna még világot látni, tapasztalatokat gyűjteni. S van egy nagy álmom: szeretnék egyszer igazi vándortársulattal élni, dolgozni, eljuttatni a színházat oda, ahol nem is tudják, mi az. Keresem a társaimat, akik csatlakoznának egy ilyen társulathoz, vagyunk már páran, akik elmenekülnénk kicsit.

– Megértem. A Nemzeti körül kirobbanó politikai botrányokat „ifj. Vidnyánszky” névvel nem lehetett könnyű átélni. Édesapja egy televíziós műsorban elmondta: a fiát is érik politikai támadások, ezért Marton László megígérte neki, vigyázni fog önre, de ha tarthatatlanná válna a helyzete, jobb, ha máshol folytatja a tanulmányait. Édesapja hozzátette: Moszkvában már lakás várja önt.

– Ha ezt mondta, valószínűleg anyám moszkvai otthonára gondolhatott. Marton tanár úr pedig tényleg pótapaként vigyázott ránk. Tanáraim mellett rengeteget köszönhetek az osztálytársaimnak is. Amúgy viccesnek találtam, hogy amikor bemutatkoztam valahol, másképp viszonyultak hozzám.

– Szerintünk pedig igazságtalan, ha az apák tetteit a fiukon is számon kérik.

– Rajtam kérhetik nyugodtan, szívesen beszélgetek bárkivel, ha azt érzem, hogy az illető nyitott. Persze azért bántott, amikor egyből megbélyegeztek. És már kicsit zavarba ejtő, hogy az újságírók folyton arról faggatnak, hogyan viszonyulok az apámhoz. Mintha ennek alapján akarnának besorolni. Nyilván nem baj, ez ezzel jár, válaszolok a kérdésekre. Én büszke vagyok a nevemre. Amikor születtem, a szüleim nem tudták eldönteni, hogy hívjanak. Több nevet is felírtak cetlikre, és a bátyám egy kalapból kihúzta az Attilát. Ő ugyanúgy a beregszászi társultban nőtt fel, de matematikus lett. Én pedig Attila névvel színházi ember – van azért ebben valami sorsszerű.

– Bizonyára sokan meg éppen azt hiszik: önnek mindent könnyebb elérni a pályán.

– Lényegesen többet kell dolgoznom, hogy bizonyítsam: saját jogon van helyem a pályán. Édesapám nem telefonált oda az egyetemre, hogy vegyenek fel. Kit is hívott volna? Játszottam a Vígszínházban és a Nemzetiben is. Máshol is lett volna kedvem, de ezeken a helyeken adtak lehetőséget. A Körhintában megkaptam azt a szerepet, amit egykor a filmben Soós Imre játszott. Az előadást édesapám rendezte. Egy színházigazgató azt nyilatkozta: bármennyire tehetséges lenne a fia, nem hagyná, hogy az ő színházában játsszon.

– Talán nincs igaza?

– Azt gondolom, ez nem tartozik a magyar színházi élet legnagyobb problémái közé. Ha mégis, akkor kimondom: én szeretem azt a színházat, amit édesapám csinál, ahogy azonkívül sok másfélét is. Van egy-két ember, akikre mesteremként nézek fel, édesapám közülük az egyik. Neki köszönhetem, hogy színházzal foglalkozom. Ha az egyetemi gyakorlati évemben felkér engem, hogy játsszam el Bíró Mátét, nem fogok nemet mondani. Ennyivel tartozom neki. Mindketten átgondoltuk akkor ezt a helyzetet. Nagyon megtisztelő volt, hogy ott lehettem azon a színpadon – többek között – Cserhalmi Györggyel és a Magyar Nemzeti Táncegyüttessel.

– Az említett tévés interjúban azt is mondta az édesapja: ön az egyik legszigorúbb kritikusa.

– Vannak szakmai, világnézeti vitáink, de ez egészséges egy apa-fiú kapcsolatban. Én már egy másik színházi generációhoz tartozom, nem tudom, lehet-e politikailag kétoldalúnak vagy függetlennek lenni. Szerintem nem. Lényegében gyakran azt érzem, máris beleálltunk egy csatározásba, vagy beleráncigálnak minket úgy, hogy még fel sem mértük a terepet. A mai információáradat közepette könnyen azt érezhetjük, hogy van fogalmunk a közéleti „felállásokról”. Szerintem pedig minden sokkal bonyolultabb annál, mint amiket naponta olvasunk. Szerencsére nem egyedül kell végigvinnem ezt a játékot. Alkotótársakra leltem, akikkel egy cipőben járunk, és mesterekre, akiktől lehet tanulni. Például Viktor Rizsakov orosz színházrendező azt mondta nekem egyszer: „Ne gondolkozz, csináld!” Egy héttel ezelőtt ugyanezt üvöltötte felém Sándor Pál. Szó szerint. Azt hiszem, most épp a „csináld” fázisban vagyok.