Színházbűvészet

– Tudod, kérlek, Orlai Tibor a jó kapitalista. Mást a helyében már régen kikezdtek volna, de Tibor szerethető pénzember, róla mindenki tudja, hogy jót akar. Ez a titok nyitja – hallottam a színházi egy világ bennfentesétől.

Kétségtelen: Orlai az a direktor, akinek nem derogál, ha meg kell emelni egy díszletet, ha jegyeket kell osztani, vagy a színészre neki kell felsegítenie a jelmezt. Volt, hogy büfésként debütált: amikor az Esőembert kezdték próbálni a Belvárosi Színházban, ott még nem volt állandó étkezőhely. A főnök hozott ásványvizet, pogácsát, miegymást. És főzte a jó feketét.

A magyar színházi világ élproducere eredetileg közgazdász. Hosszú éveken át a Medicorban dolgozott, majd egy kft. résztulajdonosaként kereskedett orvosi műszerekkel. A színház világát természetes élőhelyéről, a zsöllyéből csodálta, ahogyan gyermekkorától kezdve mindig. Talán csak véletlen: olyan közel került a művészvilághoz, hogy már szinte része is annak. Bár nem győzi hangoztatni, ő máig is csak alkalmat ad az alkotóknak a munkához. Menedzser csupán, a kosarat tartja azokkal a mozaikkockákkal, amelyekből mások műveit lehet kirakni.

Történt pedig – még az előző évezredben –, hogy Orlainak egy zenész ismerőse hónapokon át azt mesélte, Eszenyi Enikőnek készít lemezt. Ám a projekt sehogyan sem haladt. Kiderült: nincs, aki a szálakat mozgassa. Ha csak ezen múlik – mondta –, a szálak mozgatásához éppenséggel ért. Az ő világa, hogy jöjjön-menjen, szerződjön, összehozza azokat, akiket kell, oda, ahol épp jó helyen vannak. Ja, és persze azt is magára húzza, hogy az egészre pénz is kerüljön.

1998. január 10-én Eszenyi Enikőnél találkozott vagy húsz ember. A többiek már ismerték egymást, a színésznő csak őt mutatta be: Orlai Tibor, a producer. A művészetszerető közgazdász fergeteges hullámvasúton indult el ezzel a mondattal. Hamarosan kijött az E-tangó című lemez, majd a Combok csókja című zenés színpadi darab, és egy-két évenként egy-egy új produkció Eszenyivel. A budapesti bemutatók után járták az országot, és az Orlai Produkciós Iroda mindenütt a maximumot hozta ki az adott feltételekből.

Fél évtized telt el így, amikor a művészetpártoló közgazdász-kereskedő már úgy érezte: eleget tanult ahhoz, hogy új fába vágja a fejszéjét. A Hat hét, hat tánc című darab bemutatóját 2006-ban tartották Vári Évával és Kulka Jánossal a Thália Színházban. Megtörtént a csoda, a siker frenetikus volt: a szakma és a közönség együtt lelkesedett. A darab 2007-ben elnyerte a Kritikusok Díját. Már több mint 250-szer játszották, és fut ma is. A történetből egyébként idén Magyarországon forgatnak amerikai filmet. A stáb megnézte az előadást, és a rendező úgy nyilatkozott: ez a darab az egyik legjobb színrevitele az egész világon.

– Lehet, hogy ez az, amit minőségi bulvárnak neveznek. Akárhogyan címkézik is, életem egyik legnagyobb sikerét köszönhetem Tibornak a Hat hét, hat tánccal. Mindig újra boldogság előadni, és a közönség is változatlanul szereti. Kulka János beszélt így a 168 Órának erről a darabról.

S hogy valójában kellenek-e magánszínházak, szükség van-e színházi menedzserekre? Adott valaki, akinek az az álma, hogy összetereljen általa nagyra becsült embereket olyan darabok előadására, amelyekben sikert lát. Ezzel munkát ad színészeknek, és örömöt szerez a nézőknek. Persze hogy szükség van rá, és ahogyan a dolgok állnak, egyre nagyobb szükség lesz.

Az első bemutatót világpremierek követték. Orlai véletlenül hallott arról, hogy elkészült az Esőember színpadi változata, és a Hat hét... sikerén felbuzdulva jelentkezett érte. Több szakajtónyi papírt, prezentációt, üzleti tervet, megvalósíthatósági tanulmányt kellett összeállítani, az ilyesmi éves munka. A világpremier szó persze jól hangzik, de sokan tamáskodtak. Orlai jó barátja, Kulka János is.

– Sehogyan sem értettem, hogy mi abban a ráció, ha egy nagy költségvetésű, lefutott sikerfilmet bevisznek egy kicsi színházba. De Tibornak volt igaza: a közönség imádja. Már a 150. előadás környékén járunk. Az az igazság, hogy Orlainak mindenkinél jobb orra van a sikerhez. Tudja, mire és kire jönnek be a nézők.

És bejöttek az Esőemberre, bejöttek a Kramer kontra Kramerre, majd a többire, A nagy négyesre, a Bandy-lányokra.

– Tibor nem más ízlését tukmálja rá az emberekre – magyarázta nekünk Cseh Judit, az egyik színésznő. – Ő a közönség elvárásait tekinti kiindulópontnak. Jó történeteket mutat be, olyan színészekkel, akiket az emberek látni akarnak. Itt nincs sok találmány, nincs lila köd. Egy szép történet van, amelyen lehet gondolkodni. Például fel lehet állni a darab végén azzal a meggyőződéssel, hogy az autisták is teljes értékű emberek, csak másképpen látják a világot, mint mi. És ez az ügy – ahogy más témák is – Orlai számára nem humbug: ő támogatja is az autisták megsegítésére létrehozott szervezeteket.

Aki üzenni akar, menjen a távírdába! Így hangzik a cinikusok álláspontja. A producer, a minőségi szórakoztatás elkötelezett híve keményen kontráz: – Számomra a minőség feltétele az, hogy a darabnak legyen valami olyan gondolata, amelyet a néző továbbvihet magával, és egyes élethelyzetekben felidézhet.

Orlai megtoldja: a pénzcsinálás nem lehet célja a színháznak.

– A gazdasági szempontokat sohasem szabad a művészi szempontok elé helyezni – mondja ő, aki nem kap állami támogatást, tehát pénzt, pénzt és pénzt kell csinálnia ahhoz, hogy legyen bemutató. – Ha a pénz hirtelen fontosabb lenne, mint maga az előadás, azt a darabot nem szabad játszani.

Hozzáteszi: ma már a kritikusok is tudják, a színház jövője múlhat azon, hogy vannak-e értékes szórakoztató darabok, amelyek válságos időben is eltartják a színészeket, beviszik a színházba az embereket.

– Az ember azt gondolná, hogy magánszínházi körülmények között, az adófizetők pénze nélkül csak gagyi produkciókat lehet előállítani. Orlainál nem így van. Sikerdarabjai között is vannak értékek, ráadásul kifejezetten művészszínházi bemutatókat is tart – töpreng Koltai Tamás kritikus. – A sikerszériák bevételét Orlai visszaforgatja olyan előadásokba, amelyek nem tudnák eltartani magukat, de fontosak a szakmának és az értő közönségnek. Tehát ennek a magánszínháznak nem az a célja, hogy a tulajdonos gazdagodjon, hanem hogy egyre jobb produkciókat hozzon létre. Ez Orlai magánmutatványa, színházi bűvészete.

Az eredmény persze nem mindenkinek tetszik. Fáy Miklós kritikus nem leplezi, hogy a magánszínház műfajában ő a Pintér Béla és Társulatát preferálja. Ez a csapat úgy tartja el magát, hogy csak igazi művészi tevékenységet folytat. Elismeri viszont:
– Az emberek sztárokat akarnak látni a színházban, és sok helyütt ezt nem kapják meg. Orlainak elvitathatatlan érdeme, hogy kielégíti ezt a létező igényt.

A producer tudja: a több száz milliós támogatású, állandó társulattal rendelkező kőszínházak hátsó bejárata előtte zárva marad. A menedzseri mozaikos kosárkára ott nincsen szükség – oda művészember kell. Ő nem ilyen, a próbákra csak azért jár, mert együtt akar lélegezni az előadással. A művészek munkájába azonban nem szól bele, ő ahhoz nem ért. Tud viszont valami mást: az üzlet világában azt tanulta, aki átveri a partnereit, az arcát veszti, s afféle egyszer használatos vállalkozóként úgyis elbukik. Az úgynevezett kulturális piacon pedig rengeteg a nagyképűsködő svindler.

Koltai Tamás kontrázza a producer szerénykedését. Szerinte Orlai már nem csupán megbízható szervező: értő színházi vezetővé nőtte ki magát. Profi a darabválasztásban, profi abban, hogy kiszemelje a rendezőket, és olyan színészeket hozzon össze, akik még soha sem dolgoztak együtt, de új színeket képesek kihozni egymásból. A kritikus szerint a közgazdász-producer munkája arra figyelmeztet, hogy a nagy kőszínházakban is túl kellene lépni a direktor és a gazdasági igazgató örök harcán: 120 vagy 12 ember adja-e elő a Hamletet? Ideje, hogy fennmaradásuk érdekében a társulati színházakban is egyenjogúsítsák a menedzseri szerepkört.

Azt viszont Kulka is megerősíti: Orlai a rendezésbe, a játékba sohasem szól bele.

– Tibor tudja a helyét – mondja erről.
Ez a hely pedig azé az emberé, akinek megadatott, hogy az álmait valóra váltsa: példát adjon arra, hogyan lehet egy ügyet hittel, energiával, kikezdhetetlen optimizmussal és ragályos rajongással szolgálni.

A hét asszonya: