Színház és morál

– Könyvének egyik tanulsága, hogy honi színigazgató számára korszakfüggetlenül elkerülhetetlen játéktér a politika világa is. Nem keseríti meg az alkotás örömét ez a kényszer?

– Tudomásul kell venni: ha egy fillért sem adna a működésére, az állam még akkor is megnehezítheti egy társadalmi intézmény életét. Ám megkönnyítheti is. Ezért a színigazgatónak muszáj kapcsolódást keresnie az állam képviselőivel és képességei szerint formálnia a kapcsolatot. Kazimir Károly volt ebben a legtehetségesebb, Marton Endre pedig az abszolút antitalentum. Én Kazimirtól tanultam meg, amit ez ügyben lehetett. De inkább a színházban szerettem lenni, mint állami, társadalmi fórumokon.

– A származását részben titkoló, ízig-vérig polgári stílű Marton Endre menesztése a Nemzeti éléről összefüggött az egypárti világban tapasztalt botladozásaival. Drámaian hirtelen halála – az Esztergomi bazilika előtt pattant el egy ér a szívében – összefüggött a menesztéssel. A Mauthausenből visszatérő Egri Istvánnak lett volna készsége kommunikációra a hatalommal, de morális késztetései visszatartották, vagy éppen kontraproduktív túlzásokra sarkallták. Az ő sorsában mi lehet a legfontosabb tanulság?

– 1948 és 1949 között szociáldemokrataként volt részlegesen diszkriminált. Miután 1956-ban a Forradalmi Tanács megválasztotta a Petőfi Színház igazgatójának, politikailag véglegesen megbélyegződött. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy mindennek ellenére már 1948-ban, és aztán élete végéig foglalkoztatta az akkori színházi világ. Mások mellett a kommunista Simon Zsuzsa, Szendrő Ferenc vagy a nem kommunista, de erősen politizáló Fodor Imre folyamatosan rendezéseket adtak neki.

– Könyvében azt írja: gondolkodásban, morális késztetésekben az ön számára is – idősebb pályatársai esetében még erősebben – meghatározó mindaz, amit a II. világháború kapcsán megéltek. A felelősségérzetet is erősítették valamiképpen?

– A kvalitás akkor kap teret, ha a minőség minden egyéb idea mellett elsőrendű szempont marad. A mi történeteinkben persze lényeges korszak a II. világháború. Egri, Marton, Kazimir esetében fizikumukat éppen úgy meghatározta, mint idegrendszerüket. A vesztes oldalon álltak, de még azon belül is a legvesztesebbek közé soroltattak. Már a háború előtt kitaszították őket. Valójában egyikük sem tudta ez utóbb kiheverni. Én másként éltem meg ezt. Magam is az üldözöttek csoportjához tartoztam, kisfiúként mégis az volt az alapérzésem: anyám mindentől megvéd. Biztonságban tudtam magam. A háború ezért engem nem roncsolt és deformált oly módon, ahogy az sok sorstársammal megtörtént.

– Pedig nekik is volt édesanyjuk.

– Elmesélek egy személyes epizódot. 1944-ben a Teréz körúton mentünk valahová az anyámmal. Elegáns asszony volt, vezette kézen fogva a szépen öltöztetett kisfiát. Polgári miliőre utaló páros: mindkettőnkön sárga csillag. Jött velünk szembe egy német tiszt, aki mellénk érve öklével az arcomba vágott. Szó nélkül mentünk tovább, anyám csak megszorította a kezem, majd betértünk az utunkba eső Joli cukrászdába, amely ott volt a mai Művész, az akkori Décsi mozival szemben. Anyám nedves papírszalvétát kért, letörölte a szám sarkáról a vért, aztán mentünk tovább egyetlen hang nélkül. Az egész jelenetről soha többet anyámmal nem beszéltünk.

– És az jó volt így?

– A kitartott csendből megértettem: bizonyos kérdéseket nem lehet feltenni, mert ha azokra konzekvens és komoly válaszokat adunk, minden megkérdőjeleződik. Talán még ez a pillanatnyi, köztünk zajló, számomra kellemes beszélgetés sem jött volna létre.

– Válasza sokféleképpen értelmezhető.

– Eddig még nem osztottam meg senkivel ezt a Teréz körúti jelenetet, amely saját országomban, saját városomban, saját körutamon történt. Az is hozzátartozik: egyetlen ember nem volt a körúton, aki azt mondta volna, micsoda aljasság esett itt, vagy bármiképpen reagált volna az esetre. Illetve ha végletesen korrekt akarok lenni: olyasmiről legalábbis semmi emlékem nincs, csak arról, ahogy anyám lebonyolította az ügyet. Persze nem tankból lőttek ránk, az artisztikum szempontjából szemlélve azt is mondhatnám: nagyon elegáns jelenet volt.

– Formálhatta világlátását, hogy polgári családjának a kor legrangosabb művészei is vendégei voltak. Például Egri István, aki a lágerből való hazatérése után mégis öngyilkosságot fontolgatott, napokig egy szobába zárkózva.

– Ám aztán artisztikus epizód vitte az élet felé. A Vígszínház művésze, Somló István csöngetett nála, s mondta a révült Egrinek: menjen a színházba, várja a direktor, Jób Dániel. És ő az életet, a színházat választotta.

– Második könyvének voltaképpen ön a negyedik szereplője. Saját életének kapcsolódó epizódjait is rögzíti a nagyapai figuraként említett Egri István, az apaként aposztrofált Marton Endre és a fivérként említett Kazimir Károly pályaképének dokumentálása közben. Ám elődeivel ellentétben nem érzékelni, hogy ön tragédiaként élné meg, amiért pár éve távolodni kényszerült a színi világtól. Önként mondott ugyan le a József Attila Színház direktori posztjáról, mégsem elképzelései szerint alakultak a dolgok. Választott utódjának idő előtt kellett mennie, végül minden eleganciát nélkülöző közjátékok után egy Orbán-haver kapta jutalmul a teátrumot. Ám ön nem emelt szót ez ellen, nem írt cikket, nem kért megszólalási lehetőséget.

– Mostani könyvem három másik hőse rendkívül drámaian élte meg színházi pályafutásának lezárulását. Én kevésbé. Irtózom a boldogtalanságtól, a sértettségtől, önmagam sajnáltatásától. Ezért az életemet egy olyan területre emeltem át, amit folytatásként élek meg; ahol jól érzem magam. Írás közben az elmúlt fél évszázad alatt a bennem összegyűlt érzelmek, emlékek, gondolatok, vélemények olyan módon rögzíthetők, ami sokban emlékeztet a színházi munkám természetére, lényegére. És bár mifelénk az ítélkezés általában zsigerien gyors, én az emlékezés kapcsán is igyekszem megértő lenni.

– A virtuális színház pótolhatja-e a valódit?

– Éjjelente régebben is álmodtam színházról. Amióta viszont nincs jelen az életemben, kizárólag a színház lett éji álmaim tárgya. Rendezek benne, beszélgetek, figyelem a történéseit. De reggelente nem úszik könnyben a szemem, viszont általában éhes vagyok, hát bőségesen megreggelizem, ahogy mindig tettem. Könnyen megy, éppen azért, amit a könyv zárszavában is említek: „Ne feledjük, Pista bácsi, Tanár úr, Karcsikám, milyen boldogok voltunk ezen a tragikus pályán.”