Színészszabadság

– Fekete Ibolya filmjében távírászt alakít, akit szaktudása miatt alkalmaznak Horthy Miklós hadseregében. Utóbb egyesek szemszögéből bélyeg lesz rajta a múlt. De akik igazán ismerik őt, azt mondják: Lajos tölgyfaszerű ember, erős gyökerekkel kötődik családhoz, hazához. Ám megalázó helyzetek elől inkább arrébb lép. 1945 után bányásznak szegődik, ahelyett hogy – káderré lett gyerekkori barát tanácsára – pártvonalon érvényesülne. Akad hasonlóság Lajos és az ön habitusa között?

– Sok a hasonló karakter ebben a pici országban. A film a csendesebb többségről szól, azokról, akik bármely körülmény között élni szeretnének. Lajosról eszembe jut apám meg a szintén színész Sándor bátyám vagy a szentesi szomszéd, meg mások. Akik nem ismernek megalkuvást, csak erős kényszer hatására moccannak arrébb. Ha rájuk zúdul háború, holokauszt, forradalom, másféle kataklizma. Fekete Ibolya saját családja kapcsán szellemesen, öniróniával beszél erről a filmjében. Ez a látásmód is közel áll hozzám.

– Édesapja Szentesen volt boltos. Milyen útravalót adott?

– Szigorú, de játékos ember volt. Magáztuk a szüleinket, ami tartást adott az esetlen tegeződés korszakában is. Ahogy a sráckorunkban végzett munka is a háztájinkban. Játékosságra meg ott voltak a kártyacsaták, sakkpartik, romániai, bulgáriai, balatoni nyaralások. Apámnak boltosként nagy emberismerete volt, mesélt a vevőkről, abból is sokat tanultunk. Politikáról nem sok szó esett, ha mégis, anyám becsukta a fürdőszobaablakot. A hátsó szomszéd felé nyílt, aki munkásőr volt. Azért a komolyabb, „útravalós” beszélgetésre csak a főiskola után került sor. Sándor bátyámat tizennyolc évesen vették fel a színművészetire, engem egy évvel később.

– Szentes után nagy váltást jelentett a főváros, a főiskola?

– Rám tört a szabadság. Derzsi János osztálytársammal zabolátlan csikók voltunk. Őt másfél év után ki is csapták, Major Tamás vette vissza később. Én két évig abból próbáltam megélni, amit a szentesi gimnáziumban tanultam Bácskai Mihálytól, a híres drámapedagógustól. Előfordult, hogy ellógtam a reggeli balettórákat, a kevésbé fontosnak gondolt stúdiumokat.

– Önt nem fenyegette kicsapatás?

– Időben észbe kaptam. Másodév végén „körülnézhettünk” a leningrádi színművészetin. Hallgatói bent éltek az iskolában. Hajnalig dolgoztak, és már kora reggel ott voltak a pantomimórán. Bezerédi Zoli, Máté Gábor meg a többi osztálytársam még aludt, mi valahogy összekaptuk magunkat Kuna Karcsival, Szirtes Gáborral. Néztük a szovjet színinövendékeket: azt mímelték lenyűgözően, hogy gyorskorcsolyáznak. Ott döbbentem rá: ehhez a hivatáshoz sokkal több munka kell. Attól kezdve kritikusabb és szigorúbb lettem önmagammal. Osztályvezető tanáraimtól, Kerényi Imrétől és Huszti Pétertől is az utolsó két évben kaptam a legtöbbet.

– Amikor diplomázott, két drámai, egy operett- és egy filmszínész osztályból ötvenketten kerültek a pályára. Lehet ennek része abban, hogy pályafutásában kezdettől vidéki teátrumok a meghatározók?

– Grunwalsky Ferenc filmrendező mondta egyszer: Sándor bátyámmal egy pontból indultunk, egyfelé tartunk, csak más pályaíveken. Én megszerettem a vidéki létet. Amikor elindultam, természetes is volt, hogy a többség vidéken kezd.

– Miskolcra Csiszár Imre hívta. Elmondta, miért szemelte ki?

– Csak annyit: a legjobbaktól hallotta jó híremet. Pályám legmeghatározóbb rendezője lett. A főiskola kedves, bájos világa után a nyolc miskolci év alatt Csiszár mellett olyan színházi emberek vágtak belőlem aprófát, majd építettek újra, mint Szőke István, Major Tamás. Megtapasztaltam: sokat ad, ha kímélet helyett megdolgozzák az embert.

– Lehetnek ennek veszélyei is.

– A puszta tehetség földdel kevert trágya. Akkor lesz termő, ha művelik.

– Negyvenöt évesen kapta meg 2003-ban Janisch Attila Másnap című filmjének főszerepét, amellyel elnyerte a 35. Magyar Filmszemle legjobb férfialakításának díját. Mondta egyszer: Janisch felkérése előtt nem tartotta sokra a filmszínészetet.

– Lehetett abban némi irigység, keserűség is. A testvérem esetében boldoggá tett ugyan, hogy ő a filmes pályán is szárnyal, de talán őt is nyomasztotta, hogy nekem nincsenek ilyen tapasztalataim. Amikor aztán Sándor elolvasta Janisch forgatókönyvét, azt mondta: biztos benne, hogy ezzel a szereppel meg fogom nyerni a filmszemlén a legjobb férfialakítás díját. Én attól féltem: mi lesz, ha begörcsölök?

– Nem így történt.

– Medvigy Gábor operatőrrel, a forgatókönyvet jegyző Forgách Andrással és Janisch Attilával nagyjából egy korosztály vagyunk. Sokat beszélgettünk, kértem őket: gyepáljanak, mondják a szemembe, ha gond van. Bármit, csak ne a hátam mögött, mert ezt bírom, Csiszár erre képzett ki. A casting alatt eleinte rossz voltam, játszottam, amit nem szabad. A film nem színház. Mivel őszinték voltak velem, hamar megértettem: önmagamat kell megmutatni. Saját véleményemet a világról, nőkről, bármiről. Ezt egy jó rendező mindig értékeli, és ha nem passzol a szerep, esetleg ad másikat. A Másnapnak sok későbbi filmes feladatot köszönhetek. De arra azért máig emlékszem, milyen megkönnyebbült sóhaj szakadt ki Medvigy Gáborból, amikor az éles forgatáson kimondtam az első mondatot a kamera előtt.

– Amióta a pályán van, nemcsak a színészek megbecsülése változott, de a szakmája közállapotai is. Mennyire érzékeli?

– A nyolcvanas években még elcsíptem valamennyit az „aranykor” végéből. Ám Bessenyei Ferenc már akkoriban azt mondogatta: el nem tudjuk képzelni, milyen rangja, megbecsülése volt egy színésznek az ötvenes, hatvanas, hetvenes években. Nem csak tisztelték, szerették is őket. Ez a rendszerváltás idején kopni kezdett, ahogy a megmutatkozások lehetősége is. Sok a celebgyár, a Stanci néni színi iskolája. Én tényleg nagy mázlista vagyok, hogy negyvenes éveim derekán „felfedezett” a film. Színésznő nem is remélhet ilyet, ha oda a hamvassága. Cudar világ.

– Ne kerüljük: szakmája megosztottsága is elvesz a hivatás becsületéből.

– Minket a bátyámmal csak a szakmaiság érdekel, nem a kollégák világnézete. Vannak persze, akik olyan ügyekben is megszólalnak. Azzal az a legfőbb gond: ők már nem szabad emberek. Mi azok vagyunk. Pedig környékeztek minket – főként persze Sándort – mindenfelől, hogy adjuk arcunkat a politikához. Kizárt.

– Tölgyfakemények?

– Vannak idők, amikor nehezebb megőrizni a belső szabadságot. De muszáj.

– Hobbija a galambtartás. Madarai foglyok?

– Békéscsabán van a családi házunk, ott élnek mellettünk. Rendszeresen röptetem őket, mindig visszatérnek. Fajtájuk szerint keringő galambok. Nyaranta gyakran kiülök a kertbe egy szövegkönyvvel, aztán ott ragad a szemem a röptükön. Ahogy írják az égre a hatalmas köröket, nyolcasokat. Ez maga a szabadság.