Szántó T. Gábor: Náciék, 1973

Szeretek beteg lenni, mert akkor nem kell iskolába mennem, anyuék átvisznek a mamiékhoz, akik nem a rokonaink, de ettől még nagyon szeretem őket. Máskor csak hétvégén vagy nyáron lehetek náluk, de ha beteg vagyok, akkor reggeltől estig, sőt néha ott is alhatok. Nem mennek munkába, mert a papi otthon dolgozik a kuckójában, ékszereket javít, ami titok, másnak nem szabad mondani, néha úgy mondják, fusizik, amit utálok, mert csúnya szó, viszont ahogy az arany megolvad a pipán keresztül fújt kék-sárga lángtól, és folyni kezd, az olyan szép, amilyet még sose láttam.

Ahogy az aranyreszeléket söprögeti össze a papi egy nagy kefével, eszembe jut a Mackenna aranya, ahol egy folyóból gyűjtötték az aranyrögöket, együtt láttuk a moziban, de sajnos a papiék mégse olyan gazdagok, mert itt Pesten, a Duna-parton nem lehet aranyat találni, csak kavicsokat, amivel kacsázni lehet, ezért mások ékszereit javítja.

Azért is jó náluk, mert egész nap mehet a tévé, kártyázunk a mamival vagy sakkozunk a papival, és néha ugyan veszekszenek, de van kandalló, amiben télen egész nap ég a tűz, én is rakhatok rá, sőt alá is gyújthatok, ha elalszik, és a piszkafával fel is kapargathatom a parazsat, hogy újra meggyulladjanak a fahasábok, és este odaülünk a kanapéra tévézni, én ülök középen, és akkor olyan kicsit, mintha kibékülnének, bár azért nem olyan kedvesek egymással, mint apu és anyu. Egyszer viszont azt mondja a mami a papinak:

Náciék feljönnének este. Itt vannak Pesten.

De akkor te beszélgetsz velük, morog a papi.

Megszólalni se merek. Mi az, hogy náciék? És hogyhogy feljönnek? Honnan vannak a maminak ilyen ismerősei? Hát nem tudja, kik a nácik, és mit csináltak az apuval, az anyuval meg a nagyiékkal? És az anyu meg az apu tudják egyáltalán, hogy a maminak milyen ismerősei vannak?

Legalább a papi nem szereti őket, az látszik. De az hogy lehet, hogy a mami ilyen jó viszonyban van velük? Az nem lehet, hogy a mami is, miközben engem úgy szeret!

Miért kell neked mindig ilyen pokrócnak lenni a rokonaimmal? mondja mami a papinak.

Akiknek csak akkor jutsz az eszébe, ha szükségük van valamire.

Mégiscsak az unokatestvérem.

Mi az, hogy az unokatestvére? Nem hiszem el. A mami unokatestvére egy náci! Sose hallottam még. Fel kell hívnom az anyuékat telefonon. Tudniuk kell róla. Lehet, hogy tudták? Akkor hogy engedhettek ide? Lehet, hogy ezért fáj az anyunak, hogy úgy szeretek itt lenni? Vagy lehet, hogy próbára akarnak tenni? Haza akarok menni!

Lehet, hogy meg kéne szöknöm.

Amikor a mami kimegy ebédet főzni, a papi meg a kuckójába, dolgozni, csendben kilopózom az előszobába, és megnézem, nyitva van-e az ajtó.

Zárva. Azt se tudom, hol a kulcs. Felhívom az anyuékat. Ezt nem tehetik velem. De a telefont nem szokták engedni. Mindig szólnom kell, hogyha telefonálni akarok, nehogy mellétárcsázzak.

De mi van, ha anyuék se tudták, pedig ők régen ismerik a mamiékat, és megijednek, idejönnek és nagy kiabálás lesz? Azt nem akarom, hogy bántsák egymást. Csak engem szabadítsanak ki!

És mi van akkor, ha este hamarabb jön a náci, mint hogy anyuék hazavinnének? Mit fog kérdezni, és én mit fogok mondani neki? Lehet, hogy azt is megkérdezi, hogy ki vagyok és mit keresek itt. Vagy azt, hogy mi vagyok. Mit is mondott az apu, mit kell csinálnom, ha valaki csúfolni vagy bántani akarna emiatt?

És mit fog szólni apu és anyu, hogy egy nácival beszélgettem?

Nyílik az ajtó, bejön a papi.

Ez az Ignác egy nímand, morogja. Egy nímand.

Benéz a hálóba, nincs-e ott a mami. Lehet, hogy ő is fél? Akkor vele lehet, hogy beszélhetek.

Egész életében nem dolgozott, csak kölcsönkért, mondja, majd benyúl egy fiókba, és pénzt gyűr a zsebébe.

Ki nem dolgozott? kérdem félve.

Az Ignác.

Ki az az Ignác?

Hát a Náci. A mamid retyerutyája.

De mi az, hogy náci? – kérdem.

Furcsán néz rám, egy pillanatra mintha elnevetné magát, utána elkomolyodik, és úgy mondja.

Hát a beceneve. Ignác, az Náci. Érted már?

Barackot nyom a fejemre, és visszamegy a kuckójába dolgozni.