Sicario – A bérgyilkos
Brutális film. Orrunkat indokoltan fintoríthatjuk onnantól kezdve, hogy egy drogbanda tanyáján megtalálják a falba rejtett, bomló holttesteket, és láttukra a tapasztalt és hidegvérű FBI-ügynökök is körberókázzák az udvart. És ez még csak az eleje.
A színhely: az USA és Mexikó határvidéke, a kerítés környéke, ahol a latin migránsokat és a kábítószert akarják feltartóztatni az FBI és a CIA bevetésével. Csupa kemény fickó. De elszántság dolgában a mexikói oldalon sincs hiány. Ott még a rendőröket is megvették a drogbárók: zsaruautókon utazik a törvénytelen szállítmány. No de hát mi törvényes, mi törvénytelen ezen a nem jófiúknak való vidéken?
Talán legrokonszenvesebb főhősünk nő. Túszügyek specialistája. Csakhogy itt nem efféle könnyűlovassági feladatot kap. Be kell hatolnia a bűn fészkébe, megveszekedett férfiak társaságában, akik valóban előbb lőnek, mint köszönnek. És ez a minden törvényre ezúttal fittyet hányó harc el is bizonytalanítja, el is keseríti, önértékelésében megingatja.
A film öldöklő tempót vesz fel. A kerítés alatti csempészalagútban csak az éjjellátók segítségével tájékozódhatunk. Ez az állapot annyira homályossá teszi a képet, hogy némileg felszabadultabban, megkönnyebbülve téveszthetjük össze a bűnüldözőket a bűnözőkkel. Orientációnkat vesztve szelíd kis pihenőt engedhetünk magunknak a megterhelően feszes, présként működő dramaturgiai kényszerítések után.
Mert tegyük hozzá: ez a brutális film kegyetlen következetességgel, roppant profizmussal van összerakva. Motivációi is 16 éven felülieknek valók. A címben szereplő hallgatag „bérgyilkos” azért akar bosszút állni, mert ellenségei a feleségének a fejét levágták, lányát savval telt hordóba dobták.
Nem szórakoztató film. Több annál.
(Rendezte: Denis Villeneuve, Cannes: Arany Pálmára jelölve. Játssza: Emily Blunt, Benicio del Toro, Josh Brolin.)
