Semmi sincs úgy, ahogy van – Harkányi Endre: Nem lehet a művészetbe ennyire belevinni az aktuálpolitikát

A Kossuth-díjas színművész ezekben a napokban kettős jubileumot ünnepel. Hatvan éve végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, ezzel belép a gyémántdiplomások sorába. És hetven éve készült el a Valahol Európában című film, amelynek felújított változatát a miskolci Jameson Cinefest keretében mutatják be.

– A filmben szereplő gyerekek többsége a IX. kerületi Dzsumbujból került ki – emlékezik Harkányi Endre. – Én a VIII. kerületből jöttem, de ugyanolyan árva és csavargó voltam, mint ők. Tizenhárom évesen állandóan ellógtam az iskolából, a filmeket viszont imádtam. Újságban hirdették, hogy gyerekeket keresnek egy filmhez, és jelentkeztem. Körülbelül kétezer gyerek jött össze a Hunnia Filmstúdió udvarán, és Radványi Géza bácsi szelektált. Odajött hozzám. Rémesen nézhettem ki, vörös voltam, tele szeplővel. Megfogta az arcomat, belenézett a szemembe és „meglátta zsenialitásomat”. Kevesen tudják, hogy a forgatókönyvben még benne volt, de a filmből már kimaradt az én figurám története, az, hogy miért mondogatja monomániásan a gyerek, hogy „Könyörgöm, akasszuk fel” – ami akár nevetést is kiválthat a nézőkből. Csakhogy ennek a gyereknek a szüleit a szeme láttára akasztották fel, ezért ismételgeti. Ezt én csak később tudtam meg. A filmgyárbeli bulira összegyűltünk jó néhányan a gyerekek közül. Kaptunk kakaót és 350 forint gázsit. Az én pénzemet ellopták tőlem, de a stáb összeadta…

Fotó: Bazánth Ivola

A Valahol Európában hamarosan megkezdte önálló életét, de közben Magyarországon bekövet­­ke­­zett a „fordulat éve”, 1948, ami­­kor a többpártrendszerből egy­­párt­­rendszer lett.

– A filmben állandóan a Marseillaise, a polgári szabadság himnusza szólt. A gyerekek is mindig ezt fütyülték, erre tanította meg őket a zeneszerző, akit a zseniális Somlay Artúr alakított. A fordulat éve után a kommunista sajtó egyszer csak elkezdte fikázni a filmet. Kifogásolta, hogy egy zeneszerző háború idején ele­­fánt­­csont­­toronyba zárkózik, miközben a szovjet zeneszerzők a nagy honvédő háborúban dalaikkal lelkesítették a katonákat. Hiányolták a filmből a Szovjetunió felszabadító szerepét is. Újrakeverték a film zenei anyagát, így került be az utolsó jelenetbe a Drága föld című szovjet dal egy töredéke. A film a Mafirt és Radványi Géza közös produkciója volt. A Mafirté volt a hazai forgalmazás, Radványi cégéé a külföldi. Amikor a rendező megunta a piszkálódásokat, fogta a filmet, és elvitte külföldre. A locarnói fesztiválon nagydíjat nyert vele. Bánki Zsuzsa megkapta a legjobb női alakítás díját, a Paramount még amerikai szerződést is kínált neki, de ezt akkor elutasította. Zsuzsa gyönyörű volt, de azt mondta magáról, hogy „a tehetséget nem csípőbőséggel mérik”.

Egy idő után a film világhírű sikere nyomán enyhültek a kifogások, és Makk Károly közvetítésével, aki a film első asszisztense volt, Kossuth-díjat küldtek Radványinak.

– Úgy tudom, először nem fo­­gad­­ta el, és csak annyit üzent, hogy üdvözlöm a Belvárosi kávé­­há­­zat. Aztán mégis hazajött,

fel­­újí­­tot­­ták a filmet, ugyanott ve­­títették, ahol az eredeti bemutató volt, csak akkor már a Royal Apolló mozi Vörös Csillaggá változott. Akik még megmaradtunk, ott voltunk, beszélgettünk Géza bácsival és gyönyörű feleségével, Tasnády Fekete Máriával.

Bár a híres jelenetek és a Gábor Miklóstól kapott két pofon elindíthatták volna Harkányi Endre gyerekszínészi karrierjét, de nem így történt.

– Vetődtem ide, oda, amoda. Rokonaim beadtak egy gyerekotthonba. Itt gyűjtötték össze az árva zsidó gyerekeket, hogy majd kivigyék őket Izraelbe. Ezt a mozgalmat egy nagynéném patronálta. Amikor a Dunába lövéstől megmenekült, akkor határozta el, hogy egy olyan mozgalomban fog dolgozni, amely az árva zsidó gyerekeket kimenti Izraelbe. Csakhogy 1949-ben lezárták a határt, őt bebörtönözték, de egy év után kiszökött az országból és elment a fia után Tel-Avivba. Azt hitte, hogy én is ott vagyok. Elvesztettük egymást. Néhány évtizeddel később találkoztunk újra. Nagynéném Eilatban élt, és megesküdött, hogy soha többé nem jön Magyarországra. Egyszer aztán mégis úgy érezte, hogy el kell jönnie, de esküje nem engedte. Végül a rabbi száz sékelért feloldotta esküje alól.

Harkányi Endre tehát itthon maradt, szakmát kellett tanulnia. Volt a Láng Gépgyárban vas­­szer­­ke­­zetilakatos-tanuló, majd ív­­he­­gesztő, később épület-villanyszerelő. Aután 17 éves korában jelentkezett a színművészeti főiskolára, de elsőre nem vették fel, mert nem volt érettségije.

– Jött a Vörös Október szakérettségis kollégium a Gorkij fasorban, ahol a munkásszármazású gyerekeket felkészítették a főiskolákra. Rokonaim közben elmentek Amerikába, itt maradtam egyedül, de akkor már „a szocialista rendszer kedvezményezettje” lettem, volt ösztöndíjam, kollégiumban laktam, és elindultam egy olyan úton, amelyre mindig vágytam.

A fiatalember csodálatosan érezte magát a főiskolán, nemcsak a színészi pálya ígérete miatt, de azért is, mert ezek az évek jelentették számára a szocializálódást.

– A VIII. kerületben ószeresek, handlék, cigányok, kurvák között éltem. Nem nulláról, hanem mínuszról indultam. A színészet tanított meg mindenre. Nagyon érdekes, tanító pálya: elolvasol egy darabot, amely szól valamiről, közben megtudod, hogy milyen korban játszódik, milyenek voltak az emberek, épületek, tárgyak, ruhák, iskolák. Tanultunk táncot, képzőművészetet, zenét. Ezek hal­­mozódtak bennem, és egyszer csak kitárult egy világ, egy kultúra előttem. Ha van némi világlátásom, ízlésem, azt mind onnan hoztam. Volt egy nagyon jó barátom, a rendező szakon tanuló Makai Péter, József Attila unokaöccse – sokat tanultam tőle is.

Közben még játszani is lehetett – és ő imádott játszani, már a Kálvária téri gyerekkortól kezdve. Nem is beszélve a régi filmekről!

– A Teleki tér és a Kun utca sarkán volt a Népszínház Mozgó, a „kis büdös”, amely arról volt híres, hogy mindenki oda rohant a razziák elől. Bátyám ott árult vizet. Nagyon szegények voltunk, egy szoba-konyhában laktunk a Lujza utca 30.-ban. Bátyámat szinte „örökbe fogadták” a moziban, és lassan betagozódott a filmszakmába. Ebben a moziban, amikor csak tehettem, délutántól késő estig bámészkodtam. Olyan filmek voltak ott, mint a Z., a fekete lovas, A múmia bosszúja. Bátyám csak öt elemit végzett, de zseniális üzletember lett.

Amikor a Parlamentben megkaptam a Kossuth-díjat, azt mondta: tudod, Bandikám, ha tízéves korodban elmentél volna tányért mosogatni, talán lett volna belőled valami…

Tizenhét évesen ő intézte a filmkölcsönzéseket a mozi számára, és ismerte Szirtes Laci bácsit, Szirtes Tamásnak, a Madách Színház igazgatójának édesapját, aki a Valahol Európában felvételvezetője volt. Így neki is köszönhetem, hogy a filmben szerepelhettem.

Hatvanöt éve lépett be először a Vas utcai épületbe, amely előzőleg az evangélikus egyházé volt. Marxizmus–leninizmust tanultak a templomban, amelynek megvolt még az oltára.

– Nagybátyámtól kaptam a felvételire egy bricsesznadrágot, lábamon tornacipő volt, és torkom szakadtából ordítottam, hogy „nem akarok debreceni diák lenni”. Aztán olyan csodálatos tanáraim voltak, mint Nádasdy Kálmán, Gellért Endre, Pártos Géza, akik még a háború előtti kultúrával voltak felvértezve, és mind azt akarták, hogy igazi művészek legyünk. Pártos Géza azt mondta nekünk az első órán:

„Maguk szerencsés emberek. Két órára megoldhatják az életüket.”

És tanulhattunk Sulyok Máriától, Básti Lajostól, másodéves koromban pedig tanárom lett Bánki Zsuzsa is. Vele később együtt játszottam a Vígszínházban. Osztálytársam volt Garas Dezső, Lőte Attila, Láng József, Fülöp Zsigmond, Med­­gyesi Mária. Összesen hatan voltunk.

Fotó: Bazánth Ivola

Harkányi Endre felidézi megmeneküléseinek történetét, születésétől a vészkorszakon át egészen 1956-ig. Szüleit némi iróniával „migránsoknak” nevezi, hiszen édesanyja Lengyelországból, édesapja pedig Szerbiából származott, gyerekkorában a zsidó vallás jelentette az igazi közösségi érzést. Amikor a nyilasok elhurcolták édesanyját, őt egy család elbújtatta. 1956-ban, harmadéves főiskolásként a későbbi filmrendező Gábor Pállal elhatározták, hogy elhagyják az országot.

– Számomra összeomlott a világ. Nem volt se család, se főiskola. Éjszaka mentünk, én némi pénzt, egy almát és egy Karinthy-könyvet vittem magammal. Egy parasztembernek adtuk oda a pénzt – ma embercsempésznek mondanánk –, aki megmutatta, hogy merre van a határ. Kúsztunk-másztunk a sárban, esett az eső, végül találkoztunk két őrrel, akik megkérdezték, hogy mit keresünk itt. Azt feleltem, hogy az Akácfa utcát. Közölték, hogy az nem itt van, de már egy ideje figyelnek minket, hol átmegyünk a határon, hol visszajövünk, döntsük már el, hogy mit akarunk. Oda-vissza mászkáltunk a határon innen és túl. Tulajdonképpen véletlenül maradtunk itt. Valahogy így történt az életem, hogy valahogy megmaradjak.

A Valahol Európában erejének egyik titka Hegyi Barnabás operatőr érzékeny közelképei. A Vörös arcán is többször megpihen a kamera, azon az arcon, ahol már akkor megjelenik az utánozhatatlanul harkányis, szomorkásan pajkos mosoly.

– Kollégáim is mondják, hogy a szememben van valami fura játékosság, de szomorúság is. Ez így van. De nem tudtam volna később eljátszani a Közjáték Vichybent vagy az Össztáncot, ha nem mentem volna keresztül mindezeken. Valaki egyszer azt írta rólam, hogy minden szerepem én vagyok. A mai napig kíváncsi vagyok mindenre, imádom az embereket, állandóan figyelem őket.

Azt mondják rám, hogy jó ember vagyok, pedig ez nem egészen így van. Csupán megpróbálom megérteni őket. Nem az ellenérzés, a megértés vezérel.

Persze ez a szemlélet sem működik mindig – teszi hozzá, és máris napjaink közhangulatánál tartunk.

– Azt vettem észre, hogy semmi sincs úgy, ahogy van. Nem lehet a művészetbe ennyire belevinni az aktuálpolitikát, hiszen a színdarabok önmagukban is politizálnak. Az Ahogy tetszikben a szerelmesek kimenekülnek az erdő szabadságába a herceg diktatúrája elől. Vagy az Ármány és szerelemben Miller zenész kiutasítja lakásából a kancellárt, a hatalom képviselőjét. Az Antigoné is arról szól, hogy az emberek által alkotott törvények sokszor ellentétben állnak az Isten alkotta törvényekkel.

Visszatérünk a filmhez, a halálvonat jelenetéhez, ahol az egyik vagonon megjelenik a MÁV felirat. Hetven évvel később pedig egy emlékmű azt hirdeti, hogy mindenért a német megszállók voltak a felelősök. Harkányi Endre is részt vett tavasszal egy Szabadság téri tüntetésen.

– Kollaboráltunk, mi voltunk az utolsó csatlósai Németországnak. Radnóti Miklóst Abdán nem a németek lőtték bele a sírgödörbe. Nemrégiben láttam az 1945 című filmet, és elgondolkodtam: mi lenne ma, hogyan viselkednének az emberek? Amikor bennünket elvittek, a mi lakásunkba is beköltöztek, az én ágyamban aludtak. Ugyanígy a mához szól a befogadás üzenete: amikor Hosszú megkérdezi a Zeneszerzőt, hogy honnan jött, ő így válaszol: „Hát kérdeztem én tőletek, hogy honnan jöttetek?” Amikor látom az Iszlám Állam által kibombázottakat, kicsit úgy érzem, hogy én is ilyen voltam. Vajon ezeket az árva gyerekeket ki fogja befogadni?

A gyémántdiplomás színész, a Halhatatlanok Társulatának tagja nem bánja, hogy két évvel ezelőtt elhagyta a Vígszínházat, bár so­­káig úgy érezte, hogy ez az otthona.

– Megbolondultak a rendezők. Nem a darabot játsszák, hanem a saját elképzésüket viszik színpadra. Nádasdy tanár úr mindig azt mondta, amikor ki akartunk találni valamit: „Maga ne kitaláljon, hanem betaláljon.” Azt találjuk meg, ami benne van a darabban.

Nem vártam meg, amíg öntözőkannát kell játszanom, akit lelógatnak a zsinórpadlásról. Az életet kaptam a színészettől. Soha nem a karrier érdekelt. Hogy érvényesültem, azt a munkámnak köszönhettem. Az a sok rossz, amit átéltem, nem tett gonosz emberré. Így viszonoztam a rengeteg szeretetet, amit a szakmától és a közönségtől kaptam.