Sándor Iván: Az úgynevezett kultúrharc szánalmas, ha nem volna kártékony, akár komédiának is mondhatnánk
– A kötet négy évtized esszétevékenységét összegzi. Hogyan válogatott ebből a gazdag termésből? Milyen vezérfonal mentén kapcsolódnak egymáshoz az írások?
– A história, a politika, a művészetek és a regény együtt látásával próbálom ábrázolni a korszakváltások struktúráját, dokumentálni azt, hogy újabb nagy korszakváltásban élünk. A második világháborút követően, de különösen a huszadik század utolsó harmadában tanúi lehettünk a humanista kultúrakorszak, értékvilág elenyészésének. Keresem, hogyan képes megtalálni a helyét az ember az instabilitások korában, és miként reagál erre a művészet és a regény. Másrészt próbálok visszamenni – akár évszázadokkal, sőt évezredekkel korábbra is – a mai világhelyzet gyökeréig a történelemben, a politikában, a művészetekben és a regényben.
– Korszakváltásban élünk, mondja, és ez a gondolat regényeiben és esszéiben rendszeresen visszatér. Miben különbözik a mostani helyzet, a humanista kultúrakorszak végjátéka a korábbi korszakfordulóktól?
– Bár minden kulturális korszak hasonló struktúrát mutat – a megszületést a felívelés, a csúcspont elérése, majd a hanyatlás és az elenyészés folyamata követi –, korábban mindig megőrződtek az antik kultúra alapértékei, a szép, a jó, az igaz. Mára ezek érvényüket vesztették. De az új jelenségek értelmezésére alkalmas fogalomkészlet még nem alakult ki. A jelenlegi vákuumhelyzetben eltűnnek az igazodási pontok, és – Hermann Broch szavaival – egyre inkább bekúsznak a szörnyek, a hamisítások, a hazugságok, a fantomeszmék.
– Úgy látja, nálunk is ez figyelhető meg az elmúlt évtizedekben, különösen a 2010-es években?
– Nálunk is és másutt is. Ezt összekapcsolhatjuk az államalakzatok változásaival. Ralf Dahrendorf már harminc évvel ezelőtt felhívta a figyelmet arra, hogy a demokráciák és önkényuralmak változnak. Azóta ez még inkább szembetűnő. A nyugati világban a demokrácia mutációi alakulnak ki – gondoljunk Trump populizmusára vagy a Brexitre és Johnson hatalomra kerülésére –, míg a közép-kelet-európai régióban a korábbi diktatúrák mutációi jönnek létre.
– Mit ért ez alatt?
– Mifelénk már nincs szükség börtönre, akasztófára, fekete autóra, mint a korábbi, huszadik századi diktatúrák sorozatában. Más világban élünk. A mai európai klíma sem engedné ezt meg. Mégis olyan hatalmi berendezkedés alakult ki Magyarországon az elmúlt tíz évben, amely a korábbi diktatúrák eszközei nélkül is képes az országot a hatalmában tartani a parlamenti többségével. Az említett értékvesztés mellett az értékpusztítás korát éljük, együtt a jogállamiság felszámolásával.
– Eszembe jut George Steiner ön által is többször idézett gondolata, miszerint „őrület fertőzte meg a politika nyelvét. Nincs olyan otromba hazugság, amely ne lelne buzgó kimondásra, nincs olyan aljas brutalitás, amelynek ne kelne védelmére a historicizmus szófacsarása…” Véleménye szerint miért erősödött a nyugati világban és Magyarországon is a populista szólamok iránti fogékonyság?
– Leginkább azok a kezelhetetlen problémák – élükön a klímaváltozással és a bevándorlással – vezettek a populizmus térhódításához világszerte, amelyekre a stabil demokratikus államalakzatok sem találnak érvényes válaszokat és megoldásokat. Ezt használja ki a jobbszárny – néhol a balszárny – populizmusa. Ahhoz, hogy a magyarországi helyzetet jobban megértsük, legalább száz évre kellene visszatekintenünk. Az első világháború óta gyakran szorultunk azoknak az oldalára, akik szembefordultak a nyugati világgal és a demokratikus értékekkel. Ez bukáshoz vezetett a két háborúban. Az 1945 utáni átmeneti felívelés hamar diktatúrába torkollott, az 1957 utáni szintén. De afelett sem szabad átsiklanunk, hogy 1989-90 után mi vezetett a sikertelenséghez.
– Erről nemrégiben esszét publikált a Litera irodalmi portálon. Miért nem tudták a rendszerváltást követő kormányok új irányba fordítani az országot?
– Az okok a gyökérzet sérültségében keresendők. Az új kormányoknak semmilyen gyakorlatuk nem volt – nem is lehetett – a demokratikus kormányzás terén. A lakosságnak semmilyen hagyománya nem volt a demokratikus gondolkodás, mentalitás terén. Nem tudták elsajátítani azt a demokratikus ethoszt, amelynek alapja a történelmi önismeret, a szembenézés a valósággal, elhatárolódás az árokharcoktól, a másokra mutogatástól, a gyűlöletkeltéstől. Az Antall-kormánynak nem volt históriai alapozású, demokratikus-konzervatív tömegbázisa. De volt szinte azonnal szélsőjobboldali ellenzéke, amikor Csurka István megindította a harcot, később kilépett Antall mögül, és megalakította a MIÉP-et. Szabó Iván hiába próbálta életben tartani a konzervatív demokrácia szellemét, kísérlete kudarcot vallott. A liberális pártnak ugyancsak nem volt históriai alapozású, polgári gondolkodású tömegbázisa. Az SZDSZ abban az illúzióba ringatta magát, hogy a kezdeti látszatsikerek a liberális gondolat erős támogatottságának köszönhetők. Ez tévedés volt. A párt hamar erodálódni kezdett, majd felszámolódott. Az MDF sorsa ugyanez lett. A baloldali pártoknak a közismert történelmi okok miatt nem volt a nyugati szociáldemokratákhoz hasonló, a demokratikus értékek iránt elkötelezett tömegbázisa. Hiába tudták megnyerni az 1994-es választásokat az előző kormány hibái és a Kádár-rendszer iránti nosztalgia miatt, nem találták a megfelelő nyelvet a lakosság megszólításához. Hozzá kell azonban tennünk: az 1990 utáni kormányok elévülhetetlen érdeme, hogy lefektették a jogállamiság alapjait, megtartották az Alkotmánybíróságot, az igazságszolgáltatás függetlenségét, a szabad választásokat, a sajtószabadságot. Ahhoz, hogy a kétharmados többség birtokában mindezt az Orbán-kormány rövid idő alatt felrúghassa, hozzájárult a Gyurcsány-kormány 2004-es és főként 2006-os elhibázott politikája. Ezt is látni kell, ha tisztában akarunk lenni a jogállamiságot felszámoló orbáni rendszer kialakulásának és megerősödésének okaival.
– A miniszterelnök a 2018-as parlamenti választásokat követően egyértelművé tette, hogy új fejezetet akar nyitni a magyar kultúrpolitikában. Ennek egyik eleme a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetőváltása, illetve erőközponttá alakítása, ezáltal a kulturális támogatások még centralizáltabb elosztása. Az ön értelmezésében miről szól a kultúrharc?
– Talán elsőre meghökkentő lesz, amit mondok. A kultúrharc szerintem elhanyagolható, miközben természetesen egyáltalán nem hanyagolható el. Mire gondolok? Nem hanyagolható el, hiszen nap mint nap tapasztaljuk, milyen mértékű támadást indított a kormány a szabad gondolat, az értékek ellen. A kultúrharc végrehajtását olyan emberekre bízták, akik a Horthy-rendszer ideáit és ideáljait, kulturális és irodalmi preferenciáit igyekeznek visszahozni. Ismertek ennek következményei a Petőfi Irodalmi Múzeumtól az Akadémián át az ’56-os Intézetig.
– Miért lehetne akkor mégis elhanyagolható a kialakult helyzet?
– Mert a gondolat mindig oszlatni tudja a sötétséget. Van, amikor rövidebb idő is elég hozzá, máskor hosszabb időre van szükség. Az elmúlt száz esztendő történelme – hogy messzebb ne menjünk – számos példát mutat arra, hogyan tudta megőrizni önmagát a tudomány és a művészet a legsötétebb időszakokban is. Hál’ istennek ma is ezt látjuk a tudósok, a történészek, a művészek, a színházi emberek, az írók megnyilvánulásaiban, amikor műveket alkotnak és a korszak átvilágítására törekednek. A létrehozott műveknek évtizedek, akár évszázadok múlva is üzenő szerepük lehet, palackpostaként megőrzik az utókor számára, miben éltünk a huszonegyedik század elején. A kormányzat tehát téved, ha azt gondolja, hogy a tudomány és a művészet hatalom kérdése. Erőszakos eszközökkel birtokba vehetik a legfontosabb intézményeket, de értéket teremteni nem képesek. Megfertőzhetik az iskolai tananyagot, de látom pedagógus ismerőseimet, akik, bár zavarban vannak, mégis keresik annak lehetőségét, hogy a valódi irodalmat tanítsák azzal szemben, amit rájuk kényszerítenek. Az úgynevezett kultúrharcot, ha nem volna kártékony, mentalitásromboló, akár komédiának is mondhatnánk. Szánalmas, mosolyra késztető az a dühkitörés, amivel vezéralakjai maradandó művek létrehozása helyett vagdalkoznak.
– Az idei önkormányzati választásokon az ellenzék Karácsony Gergely révén megszerezte a főpolgármesteri széket, ezenkívül a budapesti kerületek többségében és tíz megyei jogú városban is felhatalmazást kapott. Miért éppen most következett be az az előretörés, amelynek másfél évvel ezelőtt még nem volt jele?
– Néhány héttel a választás után beszélgetünk. Mivel úgy gondolom, hogy évtizedekre, sőt évszázadokra visszanyúló okai vannak bizonyos jelenségeknek, könnyelműség lenne ma olyan következtetéseket levonni, amelyek hónapok és évek múltán is érvényesek. A korábbi választásokon azért sem sikerült hasonló eredményt elérni, mert a baloldal folyamatosan a saját frakcióharcaival volt elfoglalva, hol nyíltan, hol belül, elrejtve a nyilvánosság elől. Ez így volt a 2010-es években is, és hozzájárult a Fidesz nagyarányú választási győzelmeihez. Az elmúlt hónapokban a baloldal megértette, hogy véget kell vetni a belső küzdelmeknek és a két baloldali párt közötti személyi és politikai rivalizálásnak. Csakis így tudtak hiteles és elfogadható arcot mutatni a többi demokratikus párt felé, hiszen az összefogás nélkül esélytelenül indultak volna a mostani önkormányzati választáson is.
– Milyennek látja ebben a folyamatban Karácsony szerepét?
– Karácsony Gergely bebizonyította, hogy ha tisztakezű, szinte a semmiből jelentős politikussá érhet. Megtanulta, hogy gyűlöletkeltésre nem lehet gyűlöletkeltéssel válaszolni, de szükség van harcosságra, bátor nyelvhasználatra, mert enélkül nem lehet rámutatni a kormányzati politika aljasságára, és nem lehet eredményeket elérni. Megtanulta, hogy egyedül semmit nem érhet el a politikus, csak akkor, ha olyan bizalmi csapatot épít maga köré, amely nem szúrja hátba, és olyan arcot tud mutatni, amely a lakosság és a szövetségesek körében egyaránt bizalmat kelt. Megtanulta, hogy hallgatni kell az egyes emberek szavára, közöttük kell járni, beszélni kell az őket leginkább foglalkoztató problémákról. Október 13. sikerében nagy szerepe volt azoknak a jobboldali konzervatív demokratáknak – Bod Péter Ákosnak, Mellár Tamásnak, Márki-Zay Péternek és másoknak –, a Momentum fiataljainak, a Jobbik középre húzódó politikusainak, akik helyet találtak a vállalható baloldallal szövetségben.
– Mi vár rájuk a folytatásban?
– Mindenekelőtt sok tennivaló. A jövő egyedüli esélye az, hogy azokkal is szót értsenek, akik érdekből, értetlenségből, közönyből nem ismerik fel a hatalom kártékonyságát. A saját táborukon kívüliek megnyeréséhez azonban azoknak a vezetőiknek az önmérséklete, sőt hátrahúzódása is elengedhetetlen, akiknek pusztán a neve is taszíthatja azokat, akiket a demokratikus tábornak még maga mellé kell állítani.
– Valahol azt nyilatkozta, hogy 1944, 1952 és 1956 megélése nélkül talán író sem lett volna. Az elmúlt tíz év tapasztalatai hogyan hatnak személyes életére? Miként tudja megőrizni belső szabadságát?
– Erről nehéz beszélni. A kérdésére a munkáim adhatnak választ. Vannak nehéz hétköznapok, nem könnyű álmok. Vannak súlyos és reményt adó tapasztalatok. Igyekszem lépést tartani az évek rohanó eseményeivel, miközben együtt él bennem a múlt és a jelen, amiként Borges Az okok című gyönyörű versében írja: „A kaleidoszkóp minden arabeszkje.” Próbálom tisztán tartani a fejemet. Próbálom fegyelmezni magam, hogy ne ugorjak minden aljas jelenségre, érleljem az esszében adható, körültekintő, akár palackpostaként is érvényben maradó válaszokat. A regényírás hosszabb távú munka. Minden reggel le kell írni a következő mondatot. Másfél éve új regényen dolgozom. Ez a munka – az elmaradhatatlan családi tennivalók mellett – meghatározza az életemet. Ebben a regényben a máról írok. Azokról az emberi helyzetekről, amelyekbe a huszadik-huszonegyedik századi történelem taszítja a gondolkodókat, a művészeket. Arról, miképpen szegülnek szembe a sötétséggel.
