„Saját magunknak ássuk ki a gödröt”

– Milyen szempontok alapján választja ki a darabokat, amelyeket megrendez?

– Tulajdonképpen ez a színháztól függ, de ha teljesen az én kezemben van a döntés, akkor nem darabot szoktam választani, hanem ahhoz a problémakörhöz keresek alapanyagot, ami éppen nyomaszt. Ha nem találok kész szöveget, akkor megpróbálom magam megírni, de olyan is előfordul, hogy egy klasszikust gondolok újra nyelvi szinten is. Az a legfontosabb, hogy rímeljen a mára és lehetőleg alkalmazkodjon a helyszín profiljához is. A Kihallgatásnál két szempontot vettem figyelembe. Az egyik, hogy az Átriumban játsszuk, tehát olyan, filmes és színházi elemeket is megengedő drámát találjunk, amelyből popos, könnyen fogyasztható, mégis értékes és szórakoztató előadás születhet. Ami emellett mostanában a leginkább foglalkoztat, az a fakenews, tehát hogy bármi lehet igaz és hamis is. Ha elolvasunk egy hírt, magunknak kell eldöntenünk, hogy mennyit hiszünk el belőle, hiszen rögtön ott állhat mellette az ellenkezője is. Minden könnyedén a visszájára fordulhat. Valójában bele sem gondolunk, hogy milyen drámai helyzeteket tud ez szülni, mert az igazság gyakorlatilag kihámozhatatlan.

–  Érdekes, amit mond, mert a popszínházhoz a nézők viszonylag kevés százaléka társítana hasonló tartalmasságot.

– A Kihallgatás egy jófajta, nemes értelemben vett bulvárdarab, ami nemcsak szórakoztat, hanem mond is valamit. Az igazságkeresésbe be tud kapcsolódni a néző is, és egy bizonyos pont után azt fogja érezni, hogy bármelyik szereplő szemszöge érvényes lehet, és talán nem is két, hanem három igazság feszül egymásnak. Lesz min gondolkodni, ám az sem baj feltétlenül, ha valaki csupán jó krimiként könyveli el. Négy remek színésszel dolgozom együtt, ők nagyon élvezik a próbafolyamatot, ez pedig már-már garantálja, hogy közönség sem fog csalódni.

– Hogy látja most, ez inkább jutalomjáték, vagy van benne kihívás?

– Úgy érzem, hogy minden szempontból jutalom ezen a darabon dolgozni. A színészek inspirálják egymást, és ezt rendezőként nagyon jó nézni. Az persze mindenképpen lényeges, hogy az előadás fakenews jellegén legyen a hangsúly, vagyis azon, hogy még a leghitelesebb forrás – ez esetben egy rendőr – is lehet hamis. Az igazság és a hazugság között hintázik a darab, de olyan nagyszerűek a karakterek, hogy az egész valódi örömjátékká tud válni. Senki sem visz elnagyolt szerepet, nagyon összetett történetről beszélünk, amelyben mindenkinek megvan a maga drámája.

– A film  mennyire hatott önre mint rendezőre és íróra?

– Csupán a szerkezetet vettem át, szerettem volna, ha a színházi előadás is úgy lenne felépítve dramaturgiailag, mint egy játékfilm. Az alaphelyzet is ugyanaz, de maga szöveg nagyon távol áll az eredetitől. Ez magyar sztori lesz, mert abban a pillanatban, hogy benne van valamiféle amerikai íz, azonnal hiteltelenné válik. Az, ami a filmben történik, itt, Magyarországon elképzelhetetlen. Mindenképpen szeretném ezt realistább módon megoldani, hogy a néző fel tudja fogni úgy, hogy egy nyolcadik kerületi rendőrkapitányságot lát. Éppen ezért tele is van igazi kelet-európai, minden oldalról nyomorult megoldásokkal.

– Ezek szerint visz bele aktualitást is?

– Persze, de leginkább azért, hogy azonosítható legyen: rólunk, a mi társadalmunkról van szó. Ugyanakkor a Kihallgatás ennél univerzálisabb is tud lenni, mert az álhírek, a féligazságok mindenhol jelen vannak. Maga a gyanúsított is egy kórtünet: mindene megvan, de nem kell neki a hétköznapi élet; folyamatosan az unalom és az ebből fakadó traumák ellen harcol.  Aztán ott a barátság kérdése is, amit szintén szépen körbejár a történet, főként arra koncentrálva, hogy mit bír ki egy kapcsolat a szüntelen egymásra utaltságban.

– A színpadkép fekete-fehér szimbolikájával mit próbál erősíteni?

– Voltaképpen ez a poprésze az előadásnak. A sztoriban is csupa fekete-fehér kérdések vannak: bűnös vagy nem? Hazudik vagy igazad mond? Emellett az Átrium tere volt az, amely igazán inspirált, a filmszínházi jelleg, a két műfaj összemosásának lehetősége. De ezt a film noir jellegű képi világot valószínűleg tíz perc után el is felejti majd a néző, annyira erős a történet.

– Ez a fekete-fehérség megjelenik a végső megoldásban is?

– Tulajdonképpen nincs is végső  megoldás. Nem lehet egységesen eldönteni, hogy mi az igazság, és egy idő után talán már mindegy is. A történet túlgördül az igazság és a hazugság problematikáján, és az emberségre helyezi a hangsúlyt. Pontosabban arra, hogy ki mit ad fel saját meggyőződéséből bizonyos ügyekért. Ettől válik minden relatívvá, egyszerre feketévé és fehérré is. A nézőnek kell majd elgondolkodnia azon, hogy számára milyen befejezés az érvényes, mi nem adunk kész válaszokat.

– Úgy tűnik, mintha nem is létezne egy olyan, biztos pont, ahol megtalálhatnánk az igazságot.

– Ez így van. Pláne ha a rendőrségről van szó. Csak az előző három-négy évből felsorolhatnánk számos olyan embert, akit ártatlanul ítéltek el, és hiába tett vallomást a valódi tettes, ők hónapokig, évekig ültek még börtönben, mintha semmi nem történt volna. Itt hol az igazság? Ilyen módon a Kihallgatással megpiszkáljuk egy kicsit a közéletet is, mert egyszerűen nem értem, hogy lehet ezt megcsinálni a mai világban. Egyébként a darabban van is erre egy alternatív magyarázat. A rendőrökön hatalmas a nyomás, mert a köz éhezik a hírekre, előtör a társadalmi reflex, amely a hatóságokat ócsárolja, mondván, hogy nem tesznek semmit, ezért muszáj valakit találni, aki elviszi a balhét. Saját magunknak ássuk a gödröt.

– A modern társadalom, a bulvárvilág megjelenítéséhez használ multimediális eszközöket is?

– Igen, de minden a narráción belül marad. A rendőrök indítják el azokat a felvételeket, amelyekre szükségük van, tehát nem egy, a történet alapszüzséjén kívül álló mediális tér nyílik majd meg. Szeretem keverni a műfajokat, de csak akkor, ha nem érzem visszaélésnek. Sok olyan előadást láttam már, amelyben feleslegesnek tűnt a videohasználat, de mi arra törekszünk, hogy a hibriditás szerves része legyen a dramaturgiának és a filmes eszközök erősítsék a színháziakat.

– Sokszor hangsúlyozza, hogy másképpen kell rendezni a különböző generációknak. Ez a multimedialitás is a klasszikus forma megbontását szolgálja?

– Léteznek bizonyos módszerek, amelyeket száz évig nevelt ki a magyar színházi közeg. Ezt nézőként sokszor unom is, megőrülök attól, ha beülök egy előadásra, és az első pillanatban elkopik a narráció, mert minden egy séma szerint történik. A színház attól színház, hogy meg tud újulni, rengeteg olyan technika van, amivel ki lehet billenteni a klasszikus formákból. Az élet nagyon megváltozott, az a színjátszási mód, amelyet már jó néhány évtizede űznek, egyre kevésbé érvényes. Éppen ezért arra törekszem, hogy a különféle ingerek végett a közönség már abban a percben elfelejtse, hogy színházban van, amint belép az ajtón. Soha nem is hittem igazán a klasszikus színházban. Amikor eljöttem Szombathelyről, akkor sem Jordán Tamást hagytam ott, hanem azt a struktúrát, ami egyszerűen nem érdekel és nem inspirál engem. Alapvetően filmes vagyok, de ha már színházban dolgozom, akkor mindig próbálom megbontani a sémákat, mert számomra így van értelme az egésznek.

– A beszélgetés elején említette, hogy a klasszikus darabok nagyon is foglalkoztatják.

– Elképesztően hiszek a klasszikusokban, éppen ezért szeretem folyton újraértelmezni őket. A Stúdió K-ban három színésszel gondolkodunk most egy Iphigenia-feldolgozáson, a szövegek megírásánál tartunk, remélem, idén megvalósul belőle egy előadás. Ott sem lehet majd felfedezni az eredeti alapanyagot, holott tökéletesen lekövetjük, sorvezetőként használjuk a mi történetünkhöz. A klasszikusok egyébként nyilvánvalóan nem véletlenül maradtak fenn, túl sok hibát nem találunk például egy görög tragédiában. A kortárs szövegek is lehetnek kiválóan formázhatók. Az egyik kedvenc íróm Székely János, mindössze hét drámája van, de ezek olyan magas színvonalú munkák, mint a klasszikusok. Ilyen módon nincs tehát különbség az egyes korszakok írásai között, minden a szerzőtől függ, illetve attól, hogy az adott szöveg mennyire mély és mennyire képes alap emberi viszonyokra reflektálni. Ha átdolgozok vagy adaptálok egy történetet, az soha nem öncélú. Azért csinálom, hogy a szereplőgárda szájához idomuljanak a sorok, mert számomra formailag majdhogynem mindegy, hogy mit mond, a lényeg a tartalom és az, hogy hinni tudjak neki. Emiatt olyan jó  most a Kihallgatás próbafolyamata is: egyszerűen minden illeszkedik a színészekhez.

Az ősbemutatót időpontja: 2017. április 4.