A szeretet gyógyító ereje – Reményt ad a túlélés filmje

– Most, hogy kiderült: Magyarország az Akik maradtakot nevezi a 2019-es Oscar-díjra (nemzetközi, azaz nem angol nyelvű film kategóriában), latolgatja, mekkora az esély arra, hogy kézbe fogja a szobrot?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem foglalkoztat. Nem latolgatok, inkább egyfajta csendes nyugalommal és derűvel figyelem az események alakulását. Néhány országról már tudni, mit küld a versenybe, ezek közül láttam a koreai és a német filmet, sokat tudok a franciáról. Egyrészt nagy megtiszteltetés, hogy „egy kalapban leszünk”. Másrészt nekem egy kicsit abszurd a filmek versenyeztetése. Mi alapján jobb az egyik a másiknál? Ez akkor sem objektív döntés, ha a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia számos tagja szavaz. De innen már nem az én feladatom bármit is tenni.

Fotó: Merész Márton

– Azt mondják, ha egy rendező alkotása bekerül az utolsó körbe, az öt közé, az olyan, mintha megkapta volna az Oscart, mert onnan már tényleg szerencse kérdése, hogy ki nyer.

– Tom Hanks azt mondta – na nem nekem, hanem olvastam –, hogy ha Oscarra jelölnek, egy hétig rólad beszél mindenki, majd elfelejtenek. Ha megkapod, akkor két hétig rólad beszél mindenki, aztán elfelejtenek. Ebben szerintem azért van valami, bár az is igaz: ha valaki egyszer eljutott a jelöltségig, később bármikor írnak róla vagy utalnak rá, akkor Oscar-jelöltként emlegetik, ez egy örök névjegykártya. Az, hogy a Susotázs című rövidfilmem bekerült az úgynevezett shortlistbe, vagyis az utolsó tíz jelölt közé, elképesztő, akárcsak az, hogy most az Akik maradtak a magyar nevezés. Egyikről sem álmodtam volna soha. De ezek csak titulusok, szerencsére ennél sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatnak.

– A Susotázs kapcsán: mikor kezdte érdekelni a tolmácsok világa?

– A film alapötlete egy konferencián jutott eszembe, ahol a Momentán társulattal két felszólaló között szórakoztattuk a közönséget. Mi interaktív, improvizációs színházzal foglalkozunk, minden este az adott közönség ötletei alapján rögtönzünk játékokat, jeleneteket, karaktereket. Néztem a fülkéket, és azt figyeltem, hogy a tolmácsok vajon tudják-e, hány ember hallgatja őket. Van, akit harmincan, valakit csak egy ember hallgat. És hogy a füles milyen intim csatorna, milyen furcsa viszony. Gondoltam, ebből az izgalmas, drámai helyzetből egy romantikus férfi-nő történetet is lehetne kerekíteni. Amúgy a nyelvek, a nemzetköziség, sőt a tolmácsolás sem áll távol tőlem. Külkereskedelmi főiskolát végeztem a Színművészeti Egyetem előtt, beszélek angolul és franciául. Egyszerre vettek fel az EU-tolmácsképzőre és a filmes szakra. A filmet választottam.

– Valamint Strasbourgban született, kétéves koráig ott élt, az Európai Parlament székhelyén.

– Az Európai Unió ettől függetlenül is foglalkoztatott, amíg nem voltunk benn, azért, most pedig a kitüntetett politikai figyelem okán, amely az ismert okokból a témát övezi. Uniópárti, föderalista vagyok. Jártam az összes tagországban, fontos kapcsolatokat ápolok mindenhol, szeretek utazni, szeretem a határnélküliséget. Ma bizonyos tendenciák arra mutatnak, hogy inkább a falak meg a kerítések korszakát éljük globális szinten, és ez aggasztó és elszomorító. Ezek nyilván ciklikus dolgok, de azt kell mondanom, örülök, hogy fiatalként megélhettem az euforikus kilencvenes éveket, és remélem, hogy ezt a nyitott szellemiséget a mostani a fiatalok is becsben fogják tartani.

– Különös utat járt be a másik rövidfilmje, az Újratervezés, amely nem a megjelenésekor, hanem később, a Facebooknak és a YouTube-nak köszönhetően kapott hatalmas publicitást. A téma egyébként családi történetből ered?

– Igen, rokonok autójában ültem, és figyeltem, hogy a hölgy állandóan oltogatja a férjét, miközben tudtam, hogy nagyon szeretik egymást. Érdekelt a köztük levő feszültség és a mély szeretet kettőssége. A rövidfilm a megjelenésének évében, 2013-ban fesztiválsikereket ért el, díjakat is kapott, valamint megnézték harmincezren a neten, ami szerintem igen szép szám egy magyar kisfilm esetében. Aztán eltelt egy év, és jött egy olyan berlini filmfesztivál, amely online verseny volt: oszd meg és klikkelj, és aki a legtöbb klikket kapja, az nyer. Megosztottam egyszer a Facebookon, azt fölkapta valaki, azt meg másvalaki és így tovább, majd megjelent a SzeretlekMagyarország.hu-n meg a Pozitívnap.hu-n, és berobbant a netes köztudatba: 80 ezer megosztás és másfél millió néző másfél nap alatt. Elképesztő volt szembesülni azzal, hogy másodpercenként heten kezdik nézni. A történet univerzális, kizárólag az érzelmeken alapul, a nézőt beszippantja a humor is, tehát több eleme is nézhetővé és szerethetővé teszi. Mindenki tud kapcsolódni a történethez: mindenkinek van ismerőse, akit idegesít valaki az autójában, és előbb-utóbb mindenkit érint a gyász.

– Mert előbb-utóbb mindenki elveszti valamelyik hozzátartozóját.

– Az Akik maradtak története szerint a férfi főszereplő túlélte a koncentrációs tábort, a női főszereplő, Klára a budapesti gettót élte túl, ahol a húga a szeme előtt halt meg, az anyját pedig agyonlőtték a Duna-parton. A filmem a túlélésről szól, de nem láthatunk benne sem koncentrációs tábort, sem gettót, három évvel később kezdődik a történet, tart a gyász, ott van még a trauma. Remélem, hogy ez a filmem is nagyon sok embert érint meg. Ez is a gyászról szól, a feldolgozásról, a továbblépésről, illetve a szeretet gyógyító erejéről, tehát megint csak olyan értékekről, amelyeket jó nézni, átgondolni és átélni. Még egy kulcsszót mondanék: az önfeláldozásról is szól a film, mert ez a történet számomra a férfi szemszögéből lemondás is, akár egy további boldogságról. Ismét képes valami nagyon nagy dolgot adni, akár a saját boldogsága árán is, felemelni a lányt, az ő kis gondozott madárkáját, aki a végén kirepül.

– A forgatókönyv F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című művéből készült. Hogyan fedezte fel a könyvet?

– F. Várkonyi Zsuzsa az a pszichológus, aki a Momentán társulat Fröccs című előadásában kinn ül a színpadon, és elemzi a látottakat, így szereztem tudomást a regényéről, és kíváncsiságból elolvastam. Megtetszett, és rögtön feljegyeztem magamnak, hogy lehetséges film, mert kamaradráma, kevés szereplős, kevés helyszínes, és mégis mérhetetlenül gazdag és mély.

– Gondolom, a felsorolt tulajdonságok egy része inkább anyagilag számított, hiszen a lelke mélyén minden filmes dúskálna a díszletekben, jelmezekben, tömegjelenetekben.

Így van, ha tehettem volna, szívesen mutattam volna, ahogy a szereplők bolyonganak a lerombolt Budapesten, de ez nem állt módomban. Utólag azt mondom, hogy nem is hiányzik a filmből, mert arra fókuszáltam, ami számomra lényeges: az arcokra.

– Ingmar Bergman-i felfogásban.

– Bergman is imponáló párhuzam. Mégis úgy gondolom, hogy nem feltétlenül az egész munkásságomnak, de ennek a filmnek az előképét Szabó István Bizalom című filmjében kell keresni. Két arc története, rendkívül sok, hosszú, kitartott közelivel, a főszereplő nő karaktere lélekváltozásainak a lenyomata.

– Ahhoz, hogy mindez átjöjjön, érvényesüljön, profi stáb kellett, amelyik világszinten is megállja a helyét, noha például a lányt játszó Szőke Abigélnek ez az első filmfőszerepe.

– Érdekesség egyébként, hogy a filmem főszereplői, Hajduk Károly és Szőke Abigél mindketten játszottak Sopsits Árpád 2016-os, A martfűi rém című filmjében, Karcsi a sorozatgyilkost, Abigél pedig az egyik áldozatát, akit felvesz a kocsijába. A látvány csakugyan világszínvonalú, nagy fájdalom, hogy ez volt Rajk Laci egyik utolsó munkája. Tanított a főiskolán, és nagy megtiszteltetés volt, hogy annyi nagy nemzetközi produkció és egy ilyen páratlan életpálya után vállalta ezt a kis költségvetésű filmet. Nemcsak nagy tervezői rutinjára, de a történelmi tapasztalataira is szükség volt, ötleteit, meglátásait buzgón emeltem át a könyvbe. Személyében egy sziporkázóan szellemes, nagy tudású, örökké kedélyes reneszánsz ember távozott. De mások is a munkájuk legjavát tették bele, Marosi Gábor operatőrtől Lengyel Rita jelmeztervezőig, ők elismert szakemberek mind, Magyarországon dolgoznak, de nemzetközi produkciókban is. Andy Vajna öröksége ez, hogy Magyarország és Budapest a film egyik világközpontja lett. Az eleve tehetséges magyar szakemberek számos nagy produkcióban dolgoznak, és ott még pluszként megtanulnak egyfajta fegyelmet, takarékosságot és pragmatizmust, ami az amerikaiakra jellemző, mindezt pedig visszaforgatják a magyar filmekbe.

– Tehát pozitívan értékeli Andy Vajnának a magyar filmiparban betöltött szerepét?

– Igen is, nem is. Igen, mert szerintem jót tett a magyar filmgyártásnak, és a magyar film erősödött. A személyes mérlegem 0,0 nála, mert soha nem ment át egyetlen pályázatom. Igaz, hogy a magyar filmes szakembereket már előtte is elismerték, de szerintem akkoriban egy szűkebb elit vonatkozásában, három-négy emberről beszélhettünk, most már harminc-negyvenről. Másrészt a filmes képzésben is történt változás – és ennek már nincs köze Vajnához –, vége a főiskola elitségének, hogy négyévente nyolc ember kijön, akik már zseninek születtek. Most van öt-hat filmes iskola és több száz fiatal, akik már arra is gondolnak, hogy a filmjüket egyszer majd valaki meg fogja nézni.

Fotó: Merész Márton

– Az Akik maradtak című filmet meghívták a Colorado állambeli Telluride Filmfesztiválra, amelyre azt mondják, hogy az már amolyan Oscar-előszoba, ha egy alkotás ott járt, akkor nőnek az esélyei.

– Én inkább úgy mondanám, hogy onnan is szemezgetnek, de azért nem garancia meg nem belépő az Oscarhoz. Viszont rendkívül nagy megtiszteltetés oda bekerülni. Négyszer végigültem a filmem vetítését, mindig egyre nagyobb számú közönség előtt, a negyedik már pótvetítés volt. A közönség szinte kizárólag amerikaiakból állt, de széles volt a merítés: beült a síliftkezelő meg a Paramount egykori elnöke is. Nagyon sok pozitív visszajelzés érkezett. Odajött például a vetítés után egy iraki háborús veterán, egy fiatal férfi, és azt mondta, hogy számára ez a film óriási, gyógyító erejű adomány. A megjelent kritikák – a Varietyben és a The Wall Street Journalban – is a közönségre tett hatással foglalkoztak, hogy ez a film reményt ad, segíthet embereken.

– Fontos szempont egy rendező számára, hogy a filmje segítsen az embereken, pontosabban azokon, akik megnézik? Sok alkotó megveti a szórakoztatást mint célt, más szempontokat hangsúlyoz: a nézőt szembesíteni kell a valósággal, rádöbbenteni a világra, főleg a jelenségek árnyoldalára – és időnként ebbe az utóbbi irányba tolódik el a hangsúly.

– Nekem fontos, és remélem, hogy minden rendezőnek az. Az is segítség, ha valaki egy komédiánál nevet, az a másfél óra nevetés és kikapcsolódás is vigasztalás. Milyen sok ember robotol egész nap, vagy valami miatt bánatos. A szakma meg a fesztiválok hangsúlya eltolódik, persze. Bevallom, én is szeretem jól érezni magam a moziban, én sem a nyomort keresem. Megértem, miért konganak üresen a vetítőtermek bizonyos filmeknél, de az a részemről nem ítélet. Én is építkezem ezekből a filmekből, Tarr Béla nekem is élmény, foglalkoztat, és Michael Hanekét is szeretem. De létezik egyfajta elitizmus, amelynek a mértékét bizonyos körülmények között érthetetlennek és feleslegesnek tartom. A világ, elsősorban Amerika magasról tesz rá. Ha megnézzük a Netflixet, minden film valamilyen szinten a történeten és az érzelmeken alapul. Sőt elképzelhetőnek tartom, hogy azok, akik kritikáikban lenéznek bizonyos alkotásokat, otthon egészen mást néznek. Úgyhogy van ebben egy adag képmutatás, de ettől függetlenül nem akarok senkit sem elítélni, sem bírálni. A lényeg, hogy a komédiában is erősödik a magyar filmművészet, hamarosan érkezik a mozikba a Drakulics elvtárs, amit nagyon várok, jó, hogy van egy Deák Kristófunk vagy egy Reisz Gáborunk is.

– Az, hogy magyar film egyszerre aratott kritikai és közönségsikert, nem most tért vissza jelenségként hosszú szünet után, hanem az úgynevezett Simó-osztállyal, azaz a Simó Sándor által a Színművészeti Egyetemen tanított rendező szakos növendékek színre lépésével, akik most már középkorúvá értek.

– Igen, talán már ott kezdődött, bár azért komédiát még tőlük sem nagyon láttam. Nem is elvárás ez, csak… úgy érzem, fájóan hiányzik a palettáról a vígjáték. Ráadásul amellett, hogy szerintem nehezebb készíteni, mint drámát, még a megbecsülése is kisebb, nyilván ezért fognak bele kevesebben.

– Hogyan látja önmagát öt év múlva?

– Hú, öt év múlva… Először is remélem, hogy nem kell tíz évet várnom a következő filmemre, ugyanis eddig tízévente készítettem nagyjátékfilmet. Tehát bízom benne, hogy öt év múlva már egy újabbat tudhatok a hátam mögött, méghozzá közönségfilmet. Az Akik maradtak ugyanis minden eddigi sikere és a reményeim ellenére sem fog valószínűleg tömegeket megmozgatni, már csak a témája miatt sem. Olyan filmet szeretnék készíteni, amely mind forgalmazásában, mind marketingjében nemzetközi léptékben is kiemelkedő színvonalú, és tömegeket képes bevonzani – és adni is nekik valamit. Több téma foglalkoztat. Az egyik akciófilm, amely Könyves Kálmán idején játszódik, és amelyben a nők társadalma fellázad a boszorkányperek ellen. A másik, Sárközi Andrea forgatókönyvíróval, Herendi Gábor egykori alkotótársával közös témánk egy angol típusú fekete komédia ötlete, egy testcserés történet, amely az egymásról tanulásról, az elfogadásról szól – majd meglátjuk, mert ezeken kívül is sok ötletem van, amelyekben túlnyomórészt a humor dominál. Valami dinamikusat, energikusat szeretnék, nem ennyire csendeset és finom rezgésűt, mint a mostani filmem, az Akik maradtak.