Reality

A sótlan valóság és a valóságshow között választhat Luciano, a nápolyi halárus, a helyi piac ideillő, közkedvelt szereplője. Senki nem ütközik meg azon, hogy félkézzel a fekete gazdaságban is ügyeskedik. A baj (meg a film) akkor kezdődik, amikor egy futószalagon rendezett, parasztvakító, cicomás esküvőre odasodródik a családjával és megbámulhatja ezt a koreografált álvilágot, amelyben minden a díszlet, a duma, a hamis ragyogás. Ám utána a család – amely a neorealizmus hajdani szikár, megpróbált hősei után jócskán megdagadt, felpuhult, elhízott – visszatér a valóságba: a hajdani, régmúlt palota reprezentatív íveit őrző, de mára lezüllött, hulló-málló vakolatú bérházba.

Az illúziók azonban lassan beépülnek, hatnak. Az esküvőt celebráló celebnek elég annyit hajtogatnia, mint egy papagájnak: „sose add fel”! Mert lám, az amerikai álmot meg lehet valósítani itt, Itáliában is. Lucianót megigézi a valóságshow világa, a „Nagy Testvér” vonzó idiotizmusa, jelentkezik, reménykedik, átszabja az életét. Úgy véli: próbáknak vannak alávetve a jelöltek, eszerint kezd hát működni. Amikor késik a várva várt behívó, volt halárusunk depressziós lesz, becsavarodik, mindenét feláldozza az illúzióért, a hírnévért, pénzért.

Míg korábban az „Isten szeme mindent lát” vezérelte-riogatta a jó népet, manapság a televízió, az egyszemű óriás lépett a helyébe, amelyet nézünk, és amely néz bennünket. Ehhez ministrál, parádézik celebország zacca, korpája, alja.

A film erős groteszkben indul, s némi álldogálás után a vége ugyancsak ironikusra fordul. A megkergült önjelölt röhögcsél bent a Házban, elnyúlva, lustán, a „beérkezettek” gondtalanságával, és ahogy emelkedik a kamera az égbe, már csak egyetlen ablak világos az egész városban. Az, amelyik mögött szerencsétlenünk szerencsétlenkedik.

Matteo Garrone nem teljesen egyenletes, kevés intellektuális újdonságot feltáró filmje a zsűri nagydíját nyerte az idei cannes-i fesztiválon.

Bölcs István