Rácsodálkozás Japánra
Rácsodálkozom, hogy a japán-magyar kapcsolatok felvételének 150. évfordulóján budapesti képeimet kiállíthatom Tokióban. Rácsodálkozom, hogy 40 képet 50 perc alatt raknak fel professzionális módon a Sirius Aidem Galleryben. Rácsodálkozom, hogy a betonhalmazba beültetik a növényzetet.
Szervetlenbe a szervest.
A hotelszoba zuhanyzójának tükrében látom magam, mert párátlanítják. Nincs szükség frottírtörülközőre. Az autópálya melletti pihenőben a mellékhelyiségben a kismama beültetheti a gyermekét egy ülőkébe, mialatt az anyuka elvégzi a dolgát. Amíg rájövök, a fotóstáskám pihen a gyerekülőkében. Rácsodálkozom, hogy a Shibuya Crossing zebránál nem ütközöm össze senkivel, pedig hárompercenként ötszáz ember halad át. Rácsodálkozom, hogy a tokiói metróban mint a heringek, úgy állnak az emberek, mégsem érintik az aurámat. Elférünk. Rácsodálkozom az esti reklámtáblák fényeire, a digitális kivetítőkre.
Honnan jön ennyi energia? Szemetest keresek, de az nincs. Tokióban nem szemetelnek, én is cipelem hát a magamét, majd megoldom valahogy. Esik az eső. Rácsodálkozom, mert nejlonba csomagolják az esernyőmet, mielőtt belépek egy helyiségbe. Rácsodálkozom, hogy a megbeszélt időpontoknál mindenki fél órával korábban érkezik. Azon nem csodálkozom, hogy mindig jön szembe egy cseresznyefa, azon viszont igen, hogy újra és újra elbűvöli őket, kitartóan fotózzák. Rácsodálkozom, hogy több millió ember fegyelmezetten, praktikusan működik egy metropoliszban. A kimondott szavaknak pedig hitelük van.
Rácsodálkozom.
