Putyintól a digitális guberálókig - Sós Ágnes a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválról
- Öt évvel ezelőtt két nő, két filmes szakember elhatározta: megszerveznek Budapesten egy Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivált. A BIDF létrejött, s minden évben világszínvonalon rendezik meg. Gondolom, nem sokan bíztak abban, hogy ez megvalósítható.
- Lebeszélni ugyan senki nem akart minket, de utólag látjuk, mennyire naivak voltunk. Kolléganőmmel, Balogh Rita producerrel tudtuk, hogy ez kemény munka lesz, de hogy emberfeletti, azt nem gondoltuk. Olykor mondjuk is egymásnak: arról kellett volna dokumentumfilmet csinálni, amin mi keresztülmentünk. Mindketten független szakemberek vagyunk, nem tartozunk sem szakmai, sem politikai érdekkörökhöz, így viszont sokkal több az akadály.
- Miféle akadály?
- Anyagiak és lelkiek is, hiszen minden fillérért külön meg kell harcolnunk. Nem akarok panaszkodni, de tényleg méltatlan körülmények között dolgozunk, ezért is vagyunk hálásak azoknak, akik ingyen segítenek, a sok-sok önkéntesünknek is, akik nélkül nem tudnánk a fesztivált megtartani.
- Pedig a kormány folyton azzal henceg, hogy egyetlen elődje sem költött a kultúrára annyit, mint ők.
- Mi az Emberi Erőforrások Minisztériumától külön egy fillért sem kaptunk, viszont a Nemzeti Kulturális Alap a legkorrektebb partnerünk. De például idén negyven versenyfilmünk van, az NKA támogatásából hármat tudnánk behozni. A Filmalap átlag 120 millió forintot költ egy hazai filmmustrára. A nemzetközi fesztiválunkat nekünk ennek a töredékéből kell kihozni, holott a bemutatók jelentős többsége egész estés kreatív dokumentumfilm. Pályázunk persze a Filmalaphoz is, de a benyújtott költségvetésünknek általában a harmadát kapjuk meg. Európában máshol ilyen nincs. Ott valaki vagy nyer, vagy nem, de ha a pályázatát elfogadják, akkor a kért összeget fizetik ki. A támogatást ugyanis azért adják, mert úgy gondolják, az alkotók érdemesek rá, megbíznak bennük, és nem feltételezik, hogy szándékosan felduzzasztották a költségvetést. Mi a NATO-tól is több pénzt kapunk már, mint a Filmalaptól.
- Hogy kerül a NATO egy budapesti filmfesztivál finanszírozói közé?
- Szólt egy kollégám, hogy van ilyen lehetőség. Felhívtuk a NATO központját, az egyik ügyosztályuk alkalmazottjával beszéltünk. Elmondtuk neki, hogy a dokumentumfilm-fesztiválunkon olyan rangos filmeket is vetítünk, amelyek katonai és háborús konfliktusokat mutatnak be. Készségesek voltak, javasolták, hogy pályázzunk hozzájuk, és nyertünk is. Szűkös kereteink ellenére a budapesti rendezvényünk világhírű lett, noha nem vagyunk még a legnagyobb fesztiválok között. Összehasonlításként: Toronto is kétmilliós város, ott egy hasonló nemzetközi filmfesztivált a város tíz helyszínén, tíz napon át rendeznek meg. Mi eljutottunk odáig, hogy örömmel fogad minket a Cinema City Aréna, ahol három teremben hét napig vetíthetünk. Ugyanakkor 25 tagú zsűri fogadta el a meghívásunkat: nemzetközi dokumentumfilm-fesztiválok igazgatói, producerek, forgalmazók, tévécsatornák vezetői. Magyar zsűritagjaink is lesznek, többek között Lovasi András zenész, Lackfi János költő, Szász János filmrendező és Bödőcs Tibor humorista. Minden film bemutatója után közönségtalálkozót szervezünk, itt lesznek a filmek alkotói is, köztük sztárrendezők, ami óriási dolog, hiszen mi az utazás, szállás és egyéb költségeiken kívül csupán a vendégszeretetünket és a szakmai lelkesedésünket tudjuk nekik nyújtani.
- Évente sok ezer egész estés dokumentumfilm készül a világban. Hogy lehet ebből válogatni?
- Nincsenek tematikai megkötéseink, csak a minőség számít. Egyrészt lehet hozzánk pályázni: idén 600-700 filmet neveztek be a BIDF-re a világ minden tájáról. Kollégáink három rostán válogatták ki a legjobbakat. Szinte minden, versenyfilmmel induló ország nagykövetsége vagy filmintézete támogatja anyagilag is a rendezvényünket, úgyhogy elmondhatjuk: mi vagyunk a világ egyetlen olyan filmfesztiválja, amely több külföldi pénzből valósult meg, mint hazaiból. Egyébként mi is meghívunk produkciókat: a Cannes-ban, Karlovy Varyban, Berlinben, Velencében díjazott alkotásokat, Oscar-díjra jelölt dokumentumfilmeket. A magyar közönség még ezeket sem láthatta itthon, sem a hazai mozikban, sem a televíziókban. Így tehát minden filmünk magyarországi premier lesz.
- Nagyon izgalmas a BDIF programja: a politikai, társadalmi konfliktusoktól a megrendítő emberi drámákig széles a választék. Nem könnyű ebből ajánlani néhányat, de például Vitalij Manszkij filmje, a Putyin szemtanúi biztosan kihagyhatatlan.
- Manszkij az egyik legnagyobb név a szakmában, korábban a moszkvai dokumentumfilm-fesztivál igazgatója volt, de amikor az ukrán származású rendező aláírt egy petíciót az ukrán művészek mellett, a biztonsága érdekében el kellett hagynia Oroszországot, és Lettországba költözött. Jelenleg Rigában él. Annak idején ő volt Putyin propagandafilmese, végigkövette kamerájával azt is, ahogyan 1999–2000-ben Putyin – aki akkor az orosz biztonsági szolgálat vezetője volt – elnöki pozícióba jutott. Manszkijnak a hivatalos anyagokon túl sok nyersanyaga is megmaradt, amelyet eddig nem tárt a nyilvánosság elé. Tavaly azonban ezekből vágta össze a Putyin szemtanúit. A csaknem húsz évvel ezelőtti felvételek főszereplői Gorbacsov és Jelcin is, és Putyin hatalomra kerülésének olyan részletei is kiderülnek, amelyek addig ismeretlenek voltak.
- A Segélykiáltás egy kínai munkatáborból című film is valószínűleg sokak számára lesz felejthetetlen.
- A Kanadában élő kínai Leon Lee alkotása azzal kezdődik, hogy egy amerikai kisvárosban élő nő halloweenre álarcot rendel magának. Megérkezik a csomagja, és ahogyan bontogatja, talál benne egy levelet. Kiderül, hogy a levél egy kínai munkatáborban raboskodó férfi segélykiáltása. A filmben sok a titok: hogy kerül a „palackposta” a dobozba, és ki írta? Látjuk, ahogy a rendező próbálja kinyomozni az igazságot, és megtalálja a munkatáborból kiszabaduló férfit. Ő egy vallási csoport tagja volt, mondvacsinált politikai okokból tartóztatták le és zárták be. A férfi mindent elkövet, hogy a világ megtudja, milyen brutális kínzásokat szenvednek el tízezrek ártatlanul ezekben a táborokban. A kínzásokat a filmben animációval ábrázolják. A volt fogoly nyilvánosságra került levele világbotrányt okozott, és a kínai kormány megkezdte a munkatáborok felszámolását. Az egyén hősies szerepvállalásáról szól egy másik versenyfilm is, a Nadia terhe.
- Amely a béke-Nobel-díjas Nadia Murad történetét dolgozza fel.
- A fiatal iraki nő a jezidita közösség tagja volt, amikor 2014-ben az ISIS terroristái megtámadták a faluját. A lányt elrabolták szexuális rabszolgának, és végig kellett néznie, ahogyan sorstársait lemészárolják. Nadiának később sikerült megszöknie. Nem akart hallgatni az átélt borzalmakról, bejárta a világot, rengeteg konferencián beszélt az Iszlám Állam rémtetteiről. Nadia életéről magyarul is megjelent Az utolsó lány című könyv. A békeharcos jogi képviseletét az emberi jogi esetekkel foglalkozó tekintélyes ügyvéd, Amal Clooney vállalta el.
- A budapesti fesztivál nyitófilmje, a német–brazil-koprodukcióban készült Tisztogatók döbbenetes adatokkal kezdődik: a világon percenként ötszáz órányi YouTube-videót töltenek fel, és két és fél millió Facebook-posztot. A film fontos kérdéseket tesz fel: kik döntik el, hogy mely tartalmak túl veszélyesek a számunkra? Kik nézik meg és kik törlik ezeket?
- Hans Block és Moritz Riesewieck filmje annak megy utána, hogyan tüntetik el a közösségi oldalakról, internetes felületekről a mocskos tartalmakat: a gyerekpornót, a nyilvános kivégzések felvételeit vagy a megörökített öngyilkosságokat. Tele a net ilyen szörnyűséggel, és az oldalakat működtető cégek iszonyatos pénzbüntetéseket kapnak miattuk. A cégek ezért a harmadik világ országaiból ezrével toborozzák a szegényeket, és napi 16 órában, fillérekért dolgoztatják őket. Az a feladatuk, hogy folyamatosan nézzék a borzalmas tartalmakat, és töröljék őket. Az alkalmazottak emberi roncsok lesznek. Szigorú szabályrendszerek alapján dolgoztatják őket, és a kilétük is titkos. A rendezőknek mégis sikerült felvenni a kapcsolatot ilyen titkos „digitális guberálókkal”. Az alkotás azt is felveti: hol húzódnak a demokrácia határai, a „tisztogatás” mikor válik cenzúrává? Az internetet már olyan mértékben árasztotta el a szemét, hogy reménytelen küzdeni ellene, és kezd a folyamat megfékezhetetlenné és kontrollálhatatlanná válni.
- A BIDF-en néhány hazai dokumentumfilm is szerepel. Például Varga Ágota egy fegyházlelkészről forgatott. Bogdán Árpád Gettó Balboa című alkotása pedig egy nyomorból kitörni vágyó srác és edzője különös kapcsolatáról szól. Mondjon néhány szót az utóbbiról!
- Bogdán Árpád munkáját szinte még nyers állapotában láttam, már akkor érződött, hogy nagyon jó film lesz. Gyönyörű alkotás a sportról, küzdelemről, küldetéstudatról és a barátságról. A történet a VIII. kerületben játszódik, Misi a lakásában tart bokszedzéseket kallódó, a társadalom peremére szorult fiataloknak. Az önkormányzat azt ígéri ugyan, hogy ad nekik edzőtermet, de ez csak hitegetés. Az edző egykor a helyi alvilág egyik vezéralakja volt, de egy rivális maffiózó rálőtt. A férfi börtönbe került, ott megtért, és megfogadta: örökre felhagy a bűnözéssel. Miután kiszabadult, hátrányos helyzetű srácokkal kezdett foglalkozni, bokszolni tanította őket. Egyik legtehetségesebb tanítványa, Zoli, kitűnő amatőr bokszoló lett, majd egy másik edző profi karriert és rengeteg pénzt ígér neki. A srác családjával egyszobás lakásban nyomorog, a menyasszonya terhes. Sorsfordító kérdésekben kell döntenie. A film decemberben a berlini roma filmfesztivál fődíját nyerte el.
- A nemzetközi mércéhez képest hol tart a magyar dokumentumfilm-gyártás?
- Sok a kiváló rendezőnk, és mindig akad egy-egy alkotás, amelyik bejut valamelyik világfesztiválra, esetleg díjat is elhoz. A műfaj azonban nálunk nincs megbecsülve. A Filmalap feladata lenne az egész estés dokumentumfilmek támogatása. Évente több milliárd forintot költenek filmfinanszírozásra, de ebből csupán egy-két dokumentumfilmet támogatnak. Ez nagyon kevés. És e művek közül több vagy nem kerül moziforgalmazásba, vagy nagyon rövid ideig látható, elérhetetlen a hazai közönségnek. A rövidebb, televíziós produkciókkal a médiahatóságnál lehet pályázni. Ők több filmet is támogatnak, de olyan kevés pénzzel, amiből szinte lehetetlen elkészíteni a gyakran évekig forgatott munkákat. Ráadásul a hazai televízióktól nyilatkozatot kell szerezni, hogy a filmek adásba kerülnek náluk. Csakhogy a hazai közszolgálati csatornák dokumentumfilmeket gyakorlatilag nem vetítenek, holott ez kötelességük lenne. Évekkel ezelőtt legalább az éjszakai műsorsávban láthattunk ilyen filmeket, ma már ez sincs. A médiahatóság döntéseiben sokszor az ideológiai megfelelés is szempont. A dokumentumfilm ugyanis mindig a valóságot mutatja meg, és ez nem feltétlenül egyezik a hatalom érdekeivel. Gyakran elhangzik, hogy a magyar nézőket úgysem érdeklik a dokumentumfilmek. Persze hogy nem, ha el sem jutnak hozzájuk. Sokan azt hiszik, a dokumentumfilm az unalmas „beszélő fejek” műfaja, vagy olyan, mint, mondjuk, a hangyák életéről szóló ismeretterjesztő filmek. Mi a BIDF-et azért hoztuk létre, hogy olyan korszerű, kreatív alkotásokat láthassanak a nézők, amelyek valódi emberi-társadalmi drámákat tárnak fel izgalmasan, sosem látott mélységben.
