Pungor András: Huszár
Anyám szótlanul teregetett a szobában. A Hajdú mosógép megint akkorát ugrott, hogy letört a csempe a fürdőszoba sarkában. Nincs, aki megjavítsa!, kiabált ki a konyha felé, de hiába, apám nem hallotta, mert éppen kőr volt az adu. Karcsi bácsi a műhelyből jött át hozzá, a füstös konyhában az asztal alá került a demizson. Apám haverja volt a hangosabb, kiabált, kőr király, véged van, Lacikám! Apám hümmögött, csattogott a lap az asztalon, aztán somolyogva visszavágott, nem úgy van az, Karcsikám! Bekapcsoltam a tévét a szobában. Huszáros film ment, talán Napóleonnal verekedtek, Windischgrätzcel vagy a kozákkal, mindegy is; szép sujtásos volt a kabátjuk, fényes a kardjuk, bojt fityegett a sapkájukon. Tátott szájjal néztem, aztán felkaptam a vonalzót, suhintottam egyet, vívtam a fiúkkal, akik a tévében hurrát kiáltottak, meg előrét, én is kiáltottam, és vállvetve harcoltam velük. A konyhából „Most véged van!”, a szobából a „Hajrá!” hallatszott, a felső szomszéd seprűnyéllel kezdte ütni a radiátort, mire apám öklével rácsapott az asztalra, hátraszegte a fejét, úgy kiabált a mennyezet felé, felmegyek, ha nem hagyod abba! A konyhában Karcsi bácsi elnyerte apám pénzét, a tévében a huszárok megmentették a parasztlányokat, és azok egyesével aléltak a karjaikba. Apám is és én is sírtunk.
Amikor az iskolában megkérdezték tőlem, mi akarok lenni, azt válaszoltam, hogy huszár. Ahhoz szeretni kell a lovakat, mondta az osztályfőnök. Szeretem is őket, válaszoltam sértődötten. Pedig akkor még nem láttam igazi lovat, csak a tévében. Megkértem apámat, vigyen el egy lovardába. Felültünk a 32-es buszra, kiutaztunk a város végébe. Édeskés szarszag volt az istállóban, húgytól ázott át a szalma. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagyok ezek az állatok, az egyik rám prüszkölt, mire úgy megijedtem, hogy elsírtam magam. Apám nevetett. Amikor hazaértünk, széttéptem a füzetem, amiben a huszárok meg a lovaik kivágott képeit gyűjtögettem, és nyolcadik végén autószerelőnek jelentkeztem a szakmunkásképzőbe. Rá két évre láttam először huszárokat közelről. Márciusban felvonultak a Fő utcán, mindenki ott tolongott a járdán a sárga rendőrségi szalagok mögött. A kisváros egyetlen osztrák sörözőjéből papírpoharakban hozhattuk ki a sört. Faragó Ferivel voltam, ő már betöltötte a tizennyolcat, rendelhetett a kocsmában. Munkaruhában jött, a téglapor még látszott a térdén, meg büdös is volt. Egy hónapja éjjel-nappal dolgozott a Markovits hotel építésén, amiről azt írta az újság, a legszebb szálloda lesz a környéken, de talán még Burgenlandban sem látni ilyen szépet. Feri oldalba bökött, nézd, jönnek a huszárok! Valóban csattogott az aszfalt a paták alatt. Nem figyeltem, a vasutas fúvószenekar éppen rázendített a Kossuth-nótára. Volt a zenészek között egy lány, rézfúvós, szőke hajú, kerek arcú. Fehér blúzán átütött a szép melle. Amikor a huszárok a fúvósokhoz értek, a cintányéros nagyot csörömpölt, erre az egyik ló ijedten nyerített, felágaskodott, majdnem ledobta a lovasát. Aztán megugrott, sikított mindenki. A huszár káromkodott, de nem bírta visszatartani. Vigyázz!, kiáltottam a lány felé. Átugrottam a rendőrségi szalagot, odarohantam a zenekarhoz, elkaptam a ló kantárát, a föld felé húztam, az állat beleprüszkölt az arcomba, nem zavart, folyt rólam a víz, de tartottam, a ló fújtatott, lassan megnyugodott. A huszár a nyeregből lehajolt hozzám. Kösz, öcsi!, öklét tartotta felém, én belebokszoltam. A lány rám nézett, azt hiszem, mosolygott, de nem dőlt a karjaimba. Faragó Feri azt mondta, menő vagyok, mindenki rólam fog beszélni. Így is lett. A megyei újság azt írta, egy helyi diák lélekjelenlétén múlt, hogy nem történt tragédia. Másnap a huszárok beállítottak a suli műhelyébe. Skodával jöttek, négyen, a főnökük, a nagy bajszos, átadott nekem egy bekeretezett fotót. A képen egy huszár vágtatott a tarlón, olyan volt, mint én. Szerintük a századát kereste a végtelen mezőn. Szerintem meg a szőke lányt, a rézfúvóst, akinek olyan szép volt a melle.
