Paul McCartney, avagy a mágikus-erotikus hatás
Látok magam előtt egy képet: férfi profilból, római arcéllel, rogyasztott térdekkel. Kezében akusztikus gitár. Az emberek fémkordon előtt tömörülnek, számuk megbecsülhetetlen, a többszintes stadion dugig tele. Elsőre azt mondanám, a képen szereplő alak húszéves lehet. Ha jobban megnézem, negyvenre módosítanám. Paul McCartney stábja valószínűleg az instagramos trend, a Throwback Thursday kedvéért halászta elő a fekete-fehér képet, de az is lehet, hogy nem is régi képről beszélünk. És éppen a fene nagy kortalanság az, ami igazán zavarba ejtő Sir Paul esetében.
Biztos, hogy Paul McCartney számára fontos, hogy megőrizze fiatalosságát, de az egykori gombafej a The Beatles jelentősége miatt van annyira bebetonozott figura a popzene történetében, hogy akkor sem kellene aggódni az eladott jegyek száma miatt, ha történetesen nagyapa-kinézetű rozoga öreg lenne. Freshen Up címmel szeptemberben elrajtolt új európai, ázsiai és amerikai turnéja talán az utolsó, talán az idő kegyes marad hozzá, és nem lesz az. Mindenesetre az új album, az Egypt Station kísérőjeként beharangozott koncertsorozat vadítóan sok embert vonz: júliusban hirdették meg a decemberi, a bécsi Stadthalléba kitűzött koncertjét, néhány óra alatt elfogytak a jegyek, így másnapra pótfellépést tettek be. A császárváros szívében álló beltéri arénában mintegy tizenhatezren férnek el az ülőhelyeken, mellettük még az „újrázáson” is számos állójegyes feszített a lelátókon.
Amióta nyitottak a schengeni határok, már nem kell kivárni azt a talán soha el nem érkező napot, amikor kedvenc előadónk eljön a városunkba. McCartney második bécsi koncertjén sem csak a két velem utazó kora negyvenestől hallhattam magyar szavakat. Sőt a Stadthalle bálnaméretű parkolójában számtalan szlovák és cseh rendszámú autó sorakozott; a zenész ugyanis csak Ausztriát és Lengyelországot kereste fel a közép-európai régióban.
A fél hetes kezdés előtt már hömpölyög a tömeg a komplexum büfésoraiban, fogy a sör, a kóla, az osztrák kolbász, a perec és a popcorn. Az ülőhelyek elfoglalása után – ami egy kisváros populációjának megfelelő létszám esetében időigényes tud lenni – egy dj játssza, nem is rosszul, a Beatles-himnuszokat. És nyolc óra előtt néhány perccel színpadra lép McCartney, majd a hamisítatlan Beatles-nótával, A Hard Day’s Nighttal kezdődik a koncert.
Az ötvenes évek végén Liverpoolban mintegy háromszázötven feltörekvő zenekart jegyeztek, ezek közül John Lennon akkoriban folyamatosan változó nevű bandája bizonyult időtállónak. A formációhoz tizenöt évesen, 1957 októberében csatlakozó Paul McCartney koncertje után nem kérdés, miért a történelmi siker. A nagyszabású show már a legelején ötvözi a Beatles-számokat McCartney későbbi együttese, a Wings, illetve kicsit mindig eltérő stílusú szólólemezei anyagával. És ez a tudatos szerkesztés nagyon jól működik. De a hangulat abszolút a Love Me Do vagy a Back in the U.S.S.R. alatt hág a tetőfokára, és mielőtt továbbmenne a műsor az Ob-La-Di, Ob-La-Da őrült vidám refrénjével, a szerénységet csak hírből ismerő előadó a közönséghez fordul: „És ezt most énekelni fogjátok, a legdicsőségesebb módon!” Ötven éve zenél, tudja, miről beszél. És azt is, hogy a legújabb szerzemények soha nem váltanak ki olyan hatást, mint a régi nagyok – ezt támasztja alá az Egypt Stationről származó három rock-pop dal visszafogott fogadtatása.
Az egykori Bond-filmzene, a Live and Let Die pompásan működik, a dal végén színpadi robbanás és lángnyelvek a meglepetés. És a Hey Jude ötven év után is könnyet tud csalni a szemekbe, a közönség hátán hullámzó „na-na-na” pedig abszolút mágikus-erotikus élmény. Aztán a gitározó, ukuleléző, bendzsózó és zongorázó Paul McCartney lefut a színpadról, de csak azért, hogy hárompercnyi földet rázó tapsvihar után visszatérhessen, és előadhasson még hat Beatles-slágert. Három óra hat perc, ennyit tölt a színpadon. Ez pedig minőségi élményt jelent, nagyon is.
