Osonva, szép csendben – Különös helyeken túráznak a megszállott városi felfedezők
Égett műanyag szagát hozza a szél. Köd borul a méteres barna gazra. Lyukóbányán vagyunk, mellettünk a romos tekepálya, földszintes betonház, előttünk egy többemeletes, elhagyott munkásszálló. Ablakai lyukas szemgödrök, üveg nélküli vaskorlát az erkélyeken. A falakon felhólyagzott a festék. Valakik uniós pénzből elkezdték felújítani, de nem jutottak sokra.
Lent, a csatornanyíláson nincs fedő, körbeöleli a rozsdás fű. Ha nem figyelsz, itt könnyen lezuhanhatsz a mélybe. Csak a graffitisek járnak erre, meg a kóbor kutyák. A lépcső alatt kidobott loncsos plüssmackó meg egy feleslegessé vált számítógép maradványai.
Három, terepszínű ruhába öltözött férfi kalauzol minket az épületben. Egyikük nyakában fényképező lóg, a másiknak a kezében videokamera. Ők az Urbex Hungary tagjai. Az Urbex az angol Urban Exploration, azaz városi felfedezés rövidítése. A csapatra egy online portál ragasztotta rá ezt a nevet. Külföldön szubkultúra épült a jelenségre, az urbexesek „szakosodtak”: vannak, akik elhagyott darukat, tornyokat másznak meg, mások a csatornarendszereket, szervizalagutakat keresik fel vagy a tetőkön sétálnak.
A magyar csapat főleg elhagyott épületeket, alagutakat, hangárokat fedez fel, tagjai megtanultak fotózni, videót vágni. Sok ezren követik őket az interneten, a Facebookon.
Legutóbb itt, Lyukóbányán egy német juhászt mentettek ki az alagsor sarából. Hideg László lehajol a kidobott számítógéphez, a processzort nézi, talán jó lesz valamire. Ő a legfiatalabb a csapatban, 32 éves, egy vegyi üzemben dolgozik, falun él. Korábban is szeretett elhagyatott helyeken barangolni, a neten talált rá a másik két srácra, azóta együtt szervezik az útjaikat. Laci amúgy a régi kandelábereket gyűjti, az udvarán van nyolc nagy lámpa, bontásokból szerezte, több közülük hatvanéves. Ha felkapcsolom, mondja, 3,1 kilowatt ég az udvaron. A gomba alakú lámpájára a legbüszkébb.
Hogy honnan a szenvedély? Gyerekkorában a falusi óvoda udvarán állt az a gomba alakú kandeláber. Laci addig nem akart hazamenni, amíg fel nem kapcsolták. Állt az udvaron, és várt. Hiába akarták hazavinni a szülei. Húsz év múlva megszűnt a helyi óvoda, az egyik karbantartó megkereste azzal, hogy bontják az épületet, nem kell-e neki a lámpa. Persze hogy kellett. Így kezdődött a lámpagyűjtő hobbi.
Jászberényi László a csapat motorja. A 47 éves férfi egy játékkonzolokat forgalmazó bolt egyik tulajdonosa. Egyszer elutazott Csernobilba, élményeit, fotóit kirakta az akkori idők közösségi oldalára, az iWiW-re. A csapat harmadik tagja, Kalafusz Attila azonnal írt neki egy üzenetet: ugye nem mondod, hogy ott voltál? Azóta már vele is kirándult a felrobbant atomerőmű területén. Megrendítő volt, mesélik, egy ötvenezres üres panelvárosban jártak, találkoztak rénszarvassal, rókával. Ötórányi filmet töltöttek fel a netre. Kalafusz Attila 43 éves, és postásként dolgozik. Gyűjtő, a régiségvásárokat járja, ő a csapat fotósa.
Blogjukban így írtak a csernobili túráról: „Először megnéztük a katasztrófa miatt félbemaradt ötös, hatos reaktor hűtőtornyait. A sugárzás elég magas, a mohatelepekhez közelítve üvöltöttek a műszerek. (…) Innen utunk Pripjatyba vezetett. Már régen terveztük a Janov vasútállomást megnézni, de sajnos a látogatókat nem nézik ott jó szemmel. Osonva mentünk be, csendben. Az elhagyatott vasúti kocsikat sikerült megnéznünk, illetve nem messze az elhagyatottan álló katonai harckocsikból átalakított munkagépeket. Vezetőnk szerint ezekkel dózerolták le Kopacsi falut, és a vörös erdőben is dolgoztak. Erősen radioaktívak, ezért sokáig nem időztünk itt. Innen az utunk az Azúr uszodába vezetett, sokan nem tudják, de az uszoda 1999-ig üzemelt, az erőműben dolgozók használták. Majd elmentünk egy iskolába, ahol a szűkös időkeret miatt csak 15 percet tölthettünk. Megnéztük a szétszórt gázmaszkokat, és egy emeletet bejártunk, megnéztünk pár tantermet. A túra utolsó állomása egy 16 emeletes panelház, felmentünk a tetejére, és megnéztük a panorámát. Lélegzetelállítóan csodálatos. Látszik, ahogy a természet visszaveszi a területet.”
Azt mondják, három nap alatt „csak” egy röntgenvizsgálatnyi sugárzás érte őket. Évente több tízezer turista látogat el Csernobilba. Utazási irodák szerveznek túrákat a katasztrófa sújtotta helyszínre. Ők jövőre vissza szeretnének menni.
Jászberényi László azt mondja, imádja az üresen álló laktanyákat. Jártak a horvát Zeljavában egy föld alatti repülőgépbázison, ahol annak idején 50-60 MiG vadászgép állt. A délszláv háború idején berobbantották a nagy részét, de azért maradt még bejárható terület. Azt mondják, veszélyes harci gázt is tároltak ott. Ráadásul – mint blogjukban írják – „a reptér környéke a mai napig elaknásított, és bár az SFOR- és a KFOR-erők mentesítették a terület egy részét, nincs garantálva a teljes felszámolás”.
Attilának a szentkirályszabadjai repülőbázis volt az első „Urbex-élménye”. Tíz napig a Balatonon nyaraltak, és nem hagyhatták ki. Akkor valami megváltozott bennem, meséli mosolyogva.
De jártak már föld alatti atombiztos betonbunkerben is, ahol katonai vezetési pont működött, valamint a rejtélyes tetemvári pincerendszerben, ahova az 1600-as évekbeli, Miskolc-környéki pestisjárvány áldozatait temették el. Kértek a bejáráshoz engedélyt a hivataltól. Ha kell, a magántulajdonost is megkeresik, soha nem mennek be egy területre engedély nélkül.
Hideg Laci azt meséli, hogy ott tíz centire mennek el egymás mellett a pincejáratok. Egyik helyen kiszakadt a mennyezet. Jászberényi Laci közbevág: találtak gázálarcot, kidobott plakátokat. Szeretnének egyszer csinálni egy légómúzeumot. Attila meg azt meséli, hogy jártak Csengősön, az úgynevezett ágyúbelövő helyen, ahol anno kipróbálták a harci lövegeket. Azt látták, hogy az erdő tele van szétszórt gyakorlógránátokkal. Szóltak a jegyzőnek, a rendőröknek, azok egy szalaggal körbekerítették az erdőt, és a tűzszerészek elszállították a veszélyes eszközöket. Később derült ki, hogy nem volt köztük éles lőszer.
Többször jártak olyan helyen, ahol a helyiek szerint szellemek is előfordulnak. Egyszer volt egy különös élményük, a lillafüredi szikla fölötti betonszellőzőnél. Amikor hazamentek, megdöbbenve hallották a felvételen, hogy egy férfihang azt mondja, „nincs sapka az öregen”, illetve „Nagyon kérlek titeket, nyugodjatok!” Később visszamentek a helyre, pedig sokan óvták őket, mondván: hazavihetik onnan a szellemet. Jászberényi Laci napokig rosszul volt a történtek után. Azt mondja, nem hisz a szellemekben, de nem tudja mivel magyarázni a különös, napokig tartó gyengeségét. Később megtudták, hogy korábban egy férfi megpróbált bemászni a szellőzőbe, de megfulladt, és a rendőrök emelték ki a járatból.
Jászberényi Laci azt mondja, arra vigyáznak, hogy ha veszélyes helyeken járnak, nem árulják el a pontos helyszínt, nehogy valakik felelőtlenül utánuk menjenek. A legprofibb műszerekkel készülnek. Kezdetben átlagos kamerával, lámpával járták az elhagyott helyeket, de rájöttek, ha spórolnak, az gyorsan „megbosszulja magát”, nem jól működik vagy tönkremegy az eszközük. Most már inkább a drágább cikkeket veszik meg, nehogy cserben hagyja őket. Százezreket is képesek költeni a felszerelésre. Van munkavédelmi sisakjuk, gumicsizmájuk, sugárzásmérőjük, minden, ami kell. Gyakran kérdezik tőlük, nem akarnak-e ebből élni. Ők azt mondják, nem lehet, akkora a kiadásuk.
Családtagjaik tolerálják az életmódjukat. Nem telik el nap, hogy ne keresnének új helyszínt. Minden pénteken feltöltenek valamit a blogjukra, mesélik. Attila folyton a térképeket böngészi a neten, Hideg Laci pedig járja a határt, száz kilométereket képes sétálni, hátha talál valamit. Egyszer Lillafüreden rábukkant egy alagútra, a patak medréből indult, szólt a fiúknak, és besétáltak egészen a tó alá.
Ez már életmód, mondják, nem hobbi. Megszállottak.
