Egy szerény márványrelief – Ormos Mária halálára
A 20. századi történetírás nagyasszonya, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja volt. S a 90. évében elhunyt Ormos Máriában volt valami megnyugtató, biztonságot adó állandóság, a minőség állandósága, a mérlegelő, analizáló szellem biztonsága. Nehéz volt vele vitatkozni, mert nemigen lehetett, annyira tisztelte a szemben álló véleményt nézeteinek fenntartása mellett. Történészként a 20. századi kelet-európai históriát és a totális diktatúrák genezisét kutatta. Népszerű munkája volt Hitlerről, Mussoliniről írott két monográfiája, ezeket sokan elolvasták. Aki a hazai históriát kutatja, annál a téma folytán indokolt a szkepszis. Nehéz mindig vereségekről, történelmi kataklizmákról írni s az úgynevezett haladásban is hinni. Nehéz a mítoszok csapdáit kerülgetni.
Ormos Mária óvatos, plebejus szellemű baloldali történész volt. Magán a karrieren ez alig látszott. Tudjuk, hogy megbecsülték, álláspontját mérlegelték, nehéz volt kikezdeni a rendszerváltás viharaiban is. Nem is merték. Nehéz most körülírni, miben állt a professzor asszony baloldalisága. Tudósként elismerték, tizenkét évig állhatott a Janus Pannonius Tudományegyetem élén. Ormos Mária szerepet vállalt a híres történészbizottságban, amely pártfelkérésre „történelmi utunkat” értékelte. A megszülető dokumentum lett a Pozsgay-féle „népfelkelésnyilatkozat” veleje, az eseményszámba menő interjúszöveg a Kádár-kor végét is jelentette. (Maga Ormos nem értett egyet az eljárással, Pozsgay partizánakcióját inkorrektnek tartotta.) S hogy válaszoljunk a kérdésre, a baloldaliság Ormos karakterében, gondolkodásmódjában gyökerezett. Hívhatjuk racionalizmusnak, felvilágosodásnak, plebejus józanságnak. Ettől persze még őt is kirúgták, „megfegyelmizték” ’57-ben, ő is volt levéltári segédmunkás, a pályára nehezen vergődött vissza. De erről sohasem beszélt. Ha van a tudományban mérlegelő tekintély, Ormos Mária véleményét illett figyelembe venni.
A fő műve egy szerényebb, de fontosabb könyv, Padovától Trianonig – 1918–1920 címmel jelent meg 1983-ban. Trianonról és a Monarchia szétszabdalásáról korábban s azóta is sok mindent összeírtak. Ormos az első komoly történész, aki a témát és a diplomáciatörténetet külföldön, többek között párizsi levéltárakban is kutatta. Az önsajnáló, moralizáló felhangok nélküli munka a trianoni tragédia forrásértékű esetrajza, a történész munkásságának csúcspontja.
Nehéz őt így méltatni, tudva, ha hallaná, zavarba hoznánk. Szerettem ezt a finom tartózkodást, Ormos méltóságteljes stílusát, amely mögött sok ezer levéltári-könyvtári óra, hatalmas tudásanyag állt. Tudta, hogy a história által feltárt valóság torzít, a múltról alkotott kép csak részleges. Egy apró megjegyzése megmaradt bennem. Éppen vad szoborviták dúltak Budapesten, szobrokat döntöttek, emeltek. Amikor Ormost megkérdezték, érdekes javaslatot tett. Ha fontosak a magyaroknak a szobrok, hozzon a parlament egy törvényt. Állítsunk kétszáz éves limitet. Ha kétszáz év után is fontos az adott személyiség, később is az lesz. És akkor kapjon szobrot. Érdekes világ lenne, a parlament előtt csak a Rákóczi-szobor maradhatna. A többieket őrizze meg a verbális emlékezet. Habár a javaslat a kétszáz évvel kicsit meredek, Ormosnak talán akkor is jut egy szerény márványrelief.
