Örmény tangó

A légikisasszony figyelmeztette Dávidot: nem szabályos, ha az ülésre teszi a hangszerét. Még akkor sem, ha az egy Weltmeister. Egy ilyen súlyos darabnak a pilótafülke mögött a helye. Amikor Londonban leszállt a gép, a zenész hiába kereste a harmonikát. Mondták: ne aggódjon, meg fogja kapni a csomagkiadásnál. És valóban. A futószalagon a hangszer a billentyűs oldalán feküdt, összetörve. Dávid őrjöngött, azonnal lerohanták a biztonságiak. Időbe telt, amíg megértették, mi baja. Panaszt tett, felvették a jegyzőkönyvet.

– Telefonáltam a színháznak, hogy összetörték a harmonikámat. Szilágyi Andor El nem küldött levelek című darabjához szereztem zenét, ezért mentem Londonba. Egy ott élő magyar asszonynál kaptam szállást, napokig lázasan feküdtem. Végül taxit hívtam, és bezárkóztam egy hangszerboltba. Két napba telt, amíg a boltos, Allodi Emilió segítségével kiválasztottam ezt a Scandallit.
A különleges accordiont Castel Fidardóban, Olaszországban gyártották. Dávid egészen megbántódik, amikor egyszerűen tangóharmonikának nevezem. Azt mondja, nem létezik csárdáshegedű és szonátazongora sem. Az argentin Piazzolla bandoneonón játszott, az ő hangszere pedig az accordion. Ebből nem enged.

– Ha lenyomsz egy gombot, megszólal egy egész hármashangzat (akkord).

David Yengibarian 1976-ban született Jerevánban, anyai nagyapja hangszerkészítő volt. A mesés műhely a régi Szverdlov utcában állt, nem messze a Lenin-szobortól. Gyerekként David gyakran megbújt a billentyűk mögött, csodálta a hegedűk testét, aztán xilofonon és ütőhangszereken játszott. Édesanyja óvodás gyerekeket tanított zongorázni, de jól tudott harmonikázni is.

– Anyám volt az első harmonikatanárom. Apám villamosmérnökként dolgozott, nem éltünk rosszul, de engem csak a zene érdekelt. Eldöntöttem, hogy zenész leszek. A jereváni zeneiskolában azonban csak örmény népzenét és a klasszikusokat tanulhattam. Már gyerekként is nehezen bírtam a kötöttséget, erősebb volt az ösztönök, a felkavaró érzelmek és a szabadság iránti vágyam. Először a filmzenékbe lettem szerelmes. Ha moziban voltam, utána sokáig a fülemben maradt az utolsó feliratok alatt futó dallam. Hazamentem, fogtam a harmonikát, és játszottam a magam változatát.
Nino Rota mellett sokat hallgatott Duke Ellingtont, Armstrongot, Paco de Luciát. Tizenhét évesen már tudta: a dzsessz az ő műfaja. Egy hangszerboltban megismerkedett egy zongoristával, együtt tervezgették: nincs már vasfüggöny, Németországban fognak majd játszani. A szülők azonban aggódtak, David maradt. Pár év múlva, tizenkilenc évesen vágott neki a világnak. 1995-ben érkezett Budapestre, akkor még nem sejtette: tíz év is eltelik majd, mire viszontlátja Örményországot.

Kezdetben bátyja albérletében húzta meg magát, majd egy salátabárban muzsikált esténként egy ezresért. Kottákat szerzett, látogatta a Zeneakadémiát, beiratkozott a pomázi dzsessztanszakra, magántanároknál tanult.

– Csak pár szót tudtam magyarul, három hónapos turistavízummal léptem fel kocsmákban, aztán az iskoláimat is félbehagytam. Mégis, már az első években találkoztam olyan emberekkel, akik ott, a sarokban muzsikálva is láttak bennem tehetséget, és segítettek.

A színházrendező Halász Péter például tudott oroszul – anno a híres Gorkij iskolába járt –, könnyen elbeszélgetett Daviddal, és ő mutatott neki először Astor Piazzolla-szerzeményeket. A fájdalmas „új tangó” tele vággyal és keserűséggel azóta is a Yengibarian-zenék egyik forrása, alapélménye. Aztán amikor Halász születésnapján harmonikázott, megismerkedett a trombitás Balog Marival, aki felajánlotta, hogy játsszanak együtt. A próbák alatt Piazzolla mámorosan szomorú dalait hallgatták, David máig nem tud szabadulni azoktól a hangoktól.

Később, ahogy teltek az évek, a Yengibarian-koncerteken egyre nagyobb hangsúlyt kapott az örmény népzene. A szülőföld hangjai törtek elő a harmonikán. Pandoukht című szerzeménye valóságos ballada. Arról szól, hogy aki egyszer elhagyta a hazáját, soha többé nem térhet vissza.

– El kellett jönnöm Jerevánból ahhoz, hogy hiányozzon az örmény föld, a forró napsütés, a temperamentum, a bárányleves és a népdalok. A mi muzsikánk tekervényes, hosszú, tragikus utat járt be, holokauszttal, szenvedéssel, örömmel. A népzenében tökéletesen benne van egy nép sorsa. Az örmény népzene alkalmas arra, hogy a dzsessz műfajának megfelelő igényességgel közelítsek hozzá. De talán ez minden alkotóművészre igaz. Mindenki a saját kultúráját igyekszik a legmagasabb színvonalon érvényesíteni.

A pesti éjszakában tanulta meg elviselni a magányt, túlélni a honvágyat, érezni a szabadságot.

Makacsul kitartott álmai mellett: gyakorolt, amennyit bírt, és csak a saját zenéit játszotta. Felfigyeltek rá a színházakban, rátaláltak a rendezők. Zeneszerzője volt Farkas György Vérvonal, Fésös András Street Heart Beat, Szőke András Három, Sas Tamás Szerelemtől sújtva című filmjeinek. Pár éve egy török származású belga filmrendezőnő kérte fel, hogy szerezzen zenét Au-del? de l’Ararat című road movie-jához. De alkotott muzsikát Molnár Ferenc Liliomjához, amelyet Lukáts Andor rendezett, és Egressy Zoltán Kék, kék, kék című darabjához is, amit a Bárkában adtak elő. A Radnóti Színházban a Negyedik nővér előadásain ismerhette meg a közönség a Yengibarian-akkordokat.

1999-ben megalakította saját zenekarát, a David Yengibarian Triót, amelynek további két tagja jelenleg Bata István basszusgitáros és Badics Márk dobos. Dávid szerzeményeivel és harmonikájával a bárpult mellől a Zeneakadémia, az Operaház és a Művészetek Palotája színpadáig jutott. Nincs olyan hazai világzenei vagy folkfesztivál, ahol ne szerepelne. Ma már nem csak Kapolcson és a Szigeten ismerik, de rendszeresen fellép Párizsban, Londonban, Berlinben és Brüsszelben is.

– Azért temetéseken gyakrabban játszottam, mint a Müpában.
David megjegyzésével arra utal, hogy a Magyarországon töltött évek alatt többször kérték ismerősei: kísérje el édes-bús zenéjével valamelyik barátjukat vagy szerettüket utolsó útjára. Yengibarian-muzsika szólt többek között Kakuk Judit és Vallai Péter temetésén, és megtörtént, hogy Vészi János kérte: játsszon valamit édesapja búcsúztatásán. Amikor pedig Halász Péter megrendezte a Műcsarnokban saját virtuális ravatalozását, a halálos performance sem nélkülözhette az örmény harmonikaszót.

David Yengibariannak nincs és soha nem is volt menedzsere. Várakozni egy hívásra pedig nem mindig könnyű. Előfordul, hogy túl sokáig csendes a telefon.

Egyik albumát a neves szerb szaxofonossal, Boris Kovačcsal készítette, negyedik lemezét pedig nemzetközi együttesével, a David Yengibarian Octettel jegyzi. A cím jellemző az örmény muzsikusra: No Compromise.

– Ebben a formációban kubai a basszusgitáros, afrikai a dobos, Romániából való a tenorszaxofonos, kanadai a trombonos, New York-i az altszaxofonos, brüsszeli a szopránszaxofonos, magyar cigány, Botos Józsi a gitáros, és vagyok én, az örmény accordionos. Mindenki kiváló zenész, sajnos mostanában keveset játszunk együtt. A koncertjeink mindig a zenéről és a közönséggel való kapcsolatról szólnak, sosem a tagok külön egyéniségéről. Játékunkban benne van a kelet-európaiak melankóliája, a déli népek szenvedélye, virtuozitása és az északi ember elfojtott vágya, hallgatása. Persze szólóban könnyebb játszani. Ha magam vagyok, nem kell alkalmazkodni, bárhová csavarhatom a ritmust, gátlástalanul zenélhetem, amit érzek.
„Mariage”, azaz muzikális ölelkezés. Ezt a címet viseli ötödik albuma, melyen Lukács Miklós cimbalmos a vendégművész. A bemutató december 12-én lesz a Fonóban, ott hallhatják a rajongók a legfrissebb Yengibarian-dalokat.

Nincs tévéje, sem bankkártyája, újságot ritkán olvas. Csáth Gézát, Hamvas Bélát vagy Petri György verseit azonban igen.

David folyékonyan beszél magyarul, humoros megjegyzéseket tesz, de van, amiről szívesebben hallgat. Például arról, hogy miért nem ment haza tíz hosszú évig. Viszont amikor Jerevánba látogatott, rá kellett jönnie: már nem tudna Örményországban maradni. Húsz éve Budapesten él.

Vándor lett belőle örökre.