Örkény örülne
I. M. Ö. I. – írja új kötete címe (Ki hallgat meg egy villamost?) alá Köves József. Vagyis In memoriam Örkény István – egyszerre utalva az egypercesek klasszikus szerzőjének egyik megrázó-keserű novellájára és arra a szoros kapcsolatra, mely őt Örkényhez fűzi.
Igaz, a kötetben – melyet néhány régebbi és jónéhány új novella alkot – vannak klasszikus egypercesek, valamint (e mezsgyén haladva) két- és hárompercesek is, s egy-két izmos még több perces is, ahogy vannak klasszikus groteszkek és hagyományos anekdoták és elbeszélések, de mindegyiküket átlengi Örkény szelleme.
Köves József boldogan vállalja ezt a rokonságot, hiszen Örkény az ő számára nem sorvezető vagy mankó, hanem szellemi rokon, lélektárs és büszkén vállalt előd. Köves József minden bizonnyal ugyanígy írna, ugyanígy szemlélné a világot akkor is, ha nem olvasott volna egyetlen Örkény-egypercest sem – hiszen a szemléletük, a gondolkodásuk azonos, nem a mondataik. A Köves-írások jótállnak magukért, arról pedig egyikük sem tehet, hogy a világ köröttünk ma is olyan, hogy csak fejjel lefelé lehet, időlegesen, elviselni.
A kis kötet három ciklusra oszlik, a három rész világos ívet rajzol, bár a szemléletmód meglepően homogén. (Néhány jóval korábbi írás pontosan megmutatja ezt.) A szerző (miként nagy elődje) a legnagyobb természetességgel sétál keresztül-kasul fantázia és valóság határán, jóízűen elbeszélget egy villamossal (a tizenhetessel, tudjuk meg a címlapról, melyet a novella külvárosi viszonylatként ír le: lesz még ebből sértődés!), életre kelt egy rajzszöget, és alaposan végiggondolja, mi történik, ha valaki tényleg, a szó szoros értelmében elhagyja a fejét. Egyszóval felrajzolja ezt az eszement világot, itt köröttünk. Bölcsen, ironikusan, elegánsan.
Örkény örülne, ha olvashatná. Mi is örülünk, hogy olvashatjuk.
