Nyomorúság

Szenvedélyes, kétségbeesett sorokat közlünk itt civil szövegként. Szerzője, Isabella (Solosunrises.blogspot.hu) azokra a gyomorforgató kommentekre reagál, amelyek Esterházy Péter „göteborgi levelét” követték. A könyvvásárra hivatalos író ugyanis nem tudott eleget tenni a meghívásnak, és levelében azt is megírta: súlyos beteg.

2015. október 13., 14:06

Hogy hova lehetne tolni, forgatni a nyomorúság potméterét még ebben a szerencsétlen esztendőben, azt most már tényleg nem tudom. Nagyon rossz napok, hetek, hónapok vannak mögöttünk, szomorúak, rémülettel és gyűlölettel teliek. A szomorúság a miénk, a rémület is, és bár a gyűlölet nem a mi tulajdonunk, a mi ereinket, a mi gyomrunkat rántja össze görcsösen és minket betegít minden.

Az elmúlt években nem csak a szegénység, a lélek nyomorúsága is mindennapos vendég lett ebben az országban. Nem tudom megfejteni, a szegénység miért gyújtja szikraként a gyűlöletet, de magam is érzem, az embernek nagyon kell igyekeznie, hogy saját kilátástalansága ne forduljon mások gyűlöletévé. Nehéz dolog a gyereknek kiszámolt vajaskenyér mellől más szerencséjének örülni. De azért nem lehetetlen.

Másrészt viszont gyűlölni sem könnyű. Sőt. Nehéz az emberi léleknek nem szeretni, tartotta Szent Jeromos, és ezt gondolom én is, így viszont tanácstalanul nézem, mi történik. Hogy van, aki nem szereti Esterházy Péter írásait, az egy dolog. Van olyan szerző, akinek az írásaiért én sem rajongok. Ez ízlésbeli dolog, amivel vitatkozni nem érdemes, akkor sem, ha én magam a magyar irodalom csodálatos szerencséjének tartom, hogy ilyen szerzőt tudhat magáénak. Mindegy. Én most az emberről akarok beszélni.

Nagyon megrázott a hír, hogy EP megbetegedett. Nem temetem, azt akarom, hogy küzdjön, mert mindenből meg lehet gyógyulni, csak hát azt is tudom, hogy van olyan, amiből nagyon nehéz. Most azért majd én is felnézek az égre néha, és azt kérem szépen, artikuláltan, félre ne lehessen érteni: Uram, őt még ne.

Önző vagyok. Nem vonz egy Esterházy Péter nélküli világ, bár igaz, az sem vonz, ami most van. Ma ebben az országban, melyet egyre tanácstalanabbul hívok a hazámnak, tegnap sokan elérkezettnek látták a pillanatot, hogy irodalmi analfabetizmusuk, hazafias mentébe öltöztetett szűklátókörűségük, lelki nyomorúságuk és súlyos szeretni képtelenségük minden bűzlő gennyét kommentekbe fröcsköljék. A gyűlöletüknek örültek, más betegségének örültek és más halálát kívánták. Olyan valaki halálát, akit nem ismernek. Rémületes.

Nem gyűlölöm őket és nem is sajnálkozom, de nem ismerek nagyobb nyomorúságot a szeretni képtelenségnél. Ez egy beteg ország. Súlyosan beteg. Haldoklik is. És bár reménykedem a gyógyulásában, erre Esterházynál milliószor kevesebb esélye van ebben a pillanatban.

Én Esterházy Péternek csodákkal határos gyógyulást kívánok. A szeretet gyógyít, Péter, suttogom ismeretlenül, bizalmaskodva ma reggel, téged már nem akarlak elveszíteni. A hazámat, attól tartok, sikerült.

Nem linkelem ide se a gyalázkodó posztokat, se a gyomorforgató kommenteket. Nem lehetnek fontosak. EP-t linkelem inkább ide, mert vannak úgynevezett helyzetek. Ez egy fontos helyzet. Mert az élet kurva rövid, és minden pillanatért kár, amit nem szeretettel töltünk el.

Minden évben április 16-án tisztelgünk a holokauszt magyarországi áldozatinak emléke előtt. A nap arra emlékeztet, hogy 1944-ben április 16-án kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását hazánkban. A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját megelőző délutánon Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat megemlékezést tartott az Óbudai Zsinagóga falára állított emléktáblánál. 

A magyar költészet napját 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük. Engedjék meg, hogy ezen a napon mi is tisztelegjünk a magyar líra előtt, ezúttal Nagy László csodálatos versével.