Nyomor a köbön

A fizikai színház eléggé pontos jelzős szerkezet, pontosan azt jelenti, amit a két szó együtt. Sokkal nehezebb lenne definiálni a nem fizikai színházat – ez valami olyasmi lenne, amelyben a testnek, a fizikumnak nincsen szerepe, de ilyen nincsen. Ebből azonban nem következik, hogy minden színház fizikai színház.

A Horváth Csaba által rendezett előadások legtöbbje – talán mind – viszont fizikai színház; ő ugyanis koreográfus, vagyis a testeken, a mozgáson s a kettőből keletkezett látványon

Ebből született már remekmű – a Szkénében még mindig látható A nagy füzet – és lett keserves birkózás olyankor, amikor az írott alapanyag, a dráma többet kívánt volna a testek játékánál vagy amikor a gondolat egyszerűen alulmaradt a fizikummal, a látvánnyal szemben.

A nagy füzet előadásának formanyelve tökéletesen kiszolgálta, közvetítette és megemelte Agota Kristof prózáját. Horváth Csaba saját társulatával, a Fortéval harmonikusan, hatásosan és mélyen beszélte el az ikerpár történetét, amin azt értem, hogy a nyelv, mármint az előadás nyelve illeszkedett a regényből adaptált színpadi szöveg gondolatiságához, és ez a gondolatiság meg is jelent a színpadon, vagyis meglett a kényes egyensúly.

Forte Társulat: A te országod (Trafó)   MTI Fotó: Szigetváry Zsolt

A majdnem egy esztendővel ezelőtt bemutatott A te országod – ez a produkció a Trafóban látható most is – ugyancsak epikus alapanyagból készült: Tar Sándor novelláit saját szövegeivel egészítette ki és írta színpadi szöveggé Keresztury Tibor. A kisember és a rendszerváltás, ez lehetne a summa; Keresztury jól sodorja egymás mellé a különböző figurákat és történeteket, nem kell „nagy egészet” várnunk, sok kicsi egész van. A közeg, a környezet Horváth Csabánál mindig hangsúlyos: itt egy gyárcsarnok a legfontosabb, visszatérő elem a hajnali munkakezdés, a megannyi elcsigázott kéknadrágos-kékköpenyes dolgozó, akiknek monoton életét csak különféle szerencsétlenségek színesítik, iránya pedig könyörtelenül lefelé mutat. Tar szociografikus, száraz mondatait narrátor közvetíti, olykor több is, de leginkább Földeáki Nóra, a Forte Társulat egyik alapembere. A sivárságot a csempével „kibélelt” tér, benne a szinte erdőt alkotó műanyag csövek és könyökök nemcsak kellékek, hanem támaszok, a testi-fizikai átrendeződés segítő oszlopai. Ebből az „erdőből” lesz néha kiskocsma vagy munkásszálló, háztető vagy falusi pályaudvar; mondással, mozgással és nem díszlettel. Ebből a közegből élesednek ki a figurák: a fogyatékos Vízipók, akit a többiek a saját szórakoztatásukra hoznának össze valami nővel – Pallag Márton elszánt alakítása. Az öltözőszekrényben bögrecsárdát működtető Nándi néni – Földeáki Nóra – egykedvűen biztosítja az ellátást és a folytonosságot, földközeli léte stabil, miközben a többiek alatt megmozdul a föld: ez volt a rendszerváltás. A cigány Csóka egyetlen társa, egy csóka után száll el a levegőbe – Kádas József billenése az előadás legszebb jelenete; de a Krisztik Csaba játszotta Sipos, az előző rendszer hű oszlopa is mélyre zuhan, csak másképp. Sok hatásos kép, sok akrobatikus váltás – és olykor némi „üzemszünet” jellemzi az előadást: ez utóbbiak is szép képek, de csak a szemet etetik.

Horváth Csaba legújabb rendezése kemény fa: Gerhart Hauptmann vérnaturalista drámáját vitte színre a Fortéval a Szkénében. A részint színházi közegben, részint egy bérház változatos lakóközösségében játszódó darab ugyancsak az odalenti perspektívát teszi meg középpontnak, a színház hivatásáról csak érintőlegesen, néhány odavetett sablonnal beszél, amikoris a színházigazgató és Spitta teológustanonc replikáznak egy rövidet. Leginkább azért, hogy a szerző önmagát igazolja: az élet sűrűjét mutatja.

Az élet sűrűjében pedig Johnné áll, pontosabban botorkál a ruhászsákok és bálák közt; színházi göncök és takarítás, ez az élete, de a vágya egy gyerek, a saját meghalt csecsemője helyett. Intrika, árulás, szerelmi bonyodalmak, hétköznapi tragédiák szegélyezik az utat, míg gyerekhez jut, aztán ugyanez a sorozat fosztja meg tőle. Az élet sűrűje, mondom.

Forte Társulat: Patkányok (Szkéné)      MTI Fotó: Szigetváry Zsolt

És ez bizony legyűri Horváth Csaba fizikai színházát. Itt sorsokat, drámai helyzeteket, ezek láncolatát kellene megmutatni, és nem elég helyre kis tablókkal, ügyes mozdulatokkal „átmozogni” felettük, és végképp nem elég látványos képeket formálni. Hauptmann darabjának lehetne – van – köze a mához és hozzánk, az előadásnak nemigen. Hauptmann darabjának van ereje, svungja, kicsit tézises és eléggé sematikus, de legalább Parti Nagy Lajos szövege révén megszólalhatna valami belőle. Horváth Csaba koreográfusként ismét megbízhatóan működik, de rendezőként ezúttal nem látszik. Vagyis ami A te országodban még szórványosnak tűnt – a mélység nélküli, mondhatni vízszintes vagy horizontális képek –, itt bizony alaphang.

Van ez a bizonyos keskeny, lefojtott színészi játék, amely a Forte Társulat törzstagjainak sajátja. Nem csak az övék egyébként; széles körben divat ez a civil jelenléttel operáló, ahhoz közelítő színpadi létezés. Nem rossz és nem is hatástalan, csak nagyon hamar kiismerhető, gyorsan unalmassá, egysíkúvá válik. Tud olykor telitalálat is lenni – Krisztik Csaba, Földeáki Nóra, Andrássy Máté, Kádas József, Blaskó Borbála volt már nagyon jó, de most azt és úgy adják, amit és ahogy már sokszor láttunk tőlük, és nem tolják át a rivaldán Hauptmann darabját.

Azon töprengtem, hogy Horváth Csaba fizikai színházához alighanem kompakt, a társulatra szabott anyag szükséges. Olyan, amelynél a mozgás, a test nyelve magából a közlendőből fakad, és nem annak kísérőjelensége avagy helyettesítője. Olyan, amelynél a rendezői gondolat, értelmezés igényli a koreográfust, nem pedig fordítva. A nagy füzet ilyen volt, a Radnótiban bemutatott Oresztész nem. A Székesfehérváron látott Móricz-mű, a Pillangó sem. És hát most ez a Hauptmann-darab sem.