Nevem van
„Nevem Van... – mutatkozik be Vanek úr Rejtő Jenő halhatatlan művében, de aztán észbe kap, hogy ő most voltaképpen nem az, aki, ezért elharapja a szót útközben, és valahogy így folytatja: – Nevem van, de az most nem érdekes.”
Révai Gábornak is évtizedeket vett el az életéből, míg emelt fejjel be tudott mutatkozni. Míg megtalálta a helyes arányt vezeték- és keresztneve között. Míg végigjárta az utat, hogy híres-hírhedt apjának fiából önmaga legyen – de se reinkarnációjává, se megtagadójává ne váljék.
Ennek a tanulási folyamatnak a dokumentuma ez a könyv, egyfajta szubjektív emlékirat, önéletrajz a „kis herceg” első huszonöt évéről. Olvasható persze egyfajta politika- vagy társadalomtörténeti vázlatnak is (sőt, egy filozófiatörténeti traktátus csírája is rejlik benne), olvasható érdekes portrévázlatok sorozatának is (néhány egészen kitűnően sikerült arcképpel – hadd emeljük ki Krassó Miklós és Rudi Dutschke portréját, de a Bertalan Lászlóról rajzolt kép is emlékezetesre sikerült), elsősorban mégis egy belső utazás története. Egyfajta lélektani-eszmei elszakadás és visszatalálás megrázó dokumentuma.
Révai Gábor korán elveszti apját (ahogy a könyvből kiderül, nem sok igazán apai emléket őriz róla), és még korábban elveszti azt a világot, amely igazán a tenyerén hordozta. Érthető, hogy ifjan ezt az apát, azt a világot reméli vissza, úgy, hogy valamilyen módon eljátssza az apa szerepét. Balról támadja a konszolidálódó szocializmust, még egy ártalmatlan gittegyleti összeesküvésbe is belekeveredik. Ennek leleplezése és megtorlása (Révai felfüggesztett börtönbüntetést kap, és kicsapják az egyetemről) után indul el saját maga megtalálásának útján. Az élet groteszk fintora, hogy épp akkor találja meg, amikor egy (később egyébként betiltott) film forgatásakor a saját apja szerepét kell eljátszania.
Nagy ember fiának lenni életre szóló feladat. Hát még, ha közben erősen változik a megítélése.
Révai Gábor megoldotta a feladatot. Bizonyság rá ez a könyv.