Nagyszerű novellák

Ulickaja kiváló író. (Ezt remélhetőleg önök nemcsak tőlem tudják, hanem – mint kívánatos – a szerző műveiből.)

Felejthetetlen novellát formál a „dezertőr” kutyának, az ő gazdasszonyának és férjének, az ismeretlen (helyen nyugvó) katonának a történetéből.

A túl szép lány végül egy hadirokkant vak férfi mellett találja meg a nyugalmat, miközben maga is beleöregszik korábbi boldogtalanságaiba.

A frontról lábatlanul hazatért apa családjának csak létrával megközelíthető „otthon” jutott, a reménytelenné, erőszakossá és alkoholistává lett férfit elkeseredett lánya végül lelöki. S miután megkapják a megígért földszinti szobát, az apa felakasztja magát.

A huszadik századi emberek nagy, tragikus, meghatározó közös élménye a második világháború volt. Ahol a kiskutyát a német tankok elleni „öngyilkos merényletre” vetnék be, ahol a kilőtt szemű katona választottjának csak a hangjába szerethet bele, ahol a láb nélküli veteránnak nincs semmiféle választása.

Ulickaja nem az idill írója, nem a hétköznapoké. Az ő világa tele van tragédiával: emberhalállal, hajléktalanhalállal, kutyahalállal, macskahalállal. És tele van katarzissal, a szörnyű történetek utáni megtisztulás szép lehetőségeivel.

A háború múltán, békében is beszorított társadalom ez: társbérletek, közös konyhák homályába, papírvastagságú válaszfalak közé, ahol áthallatszik az irigátor hörgése a szomszédból. Reménytelenség írja felül a családi kapcsolatokat, a szerelmeket, a barátságokat. Alapélmény a kiszolgáltatottság.

Egy elnyomó és totális, mindent szabályozó, de beláthatatlanul irracionális rendszer elmúltával rémisztő a jövő is. „Teljesen szabad vagy. A magad bírája. Ó rettenet!” – olvassuk az utószóban.

(Ljudmila Ulickaja: A mi urunk népe. Fordította Goretity József. Magvető Kiadó.)

Erdélyi S. Gábor